A Nagy Dudaisten Városa

Avagy ahol nagyon meg lehet tanulni a Gyáva Nyúl játszmát: Nápoly.

Előzmények

Bolond időket élünk – és ez mindkettőnket megvisel. Én ha nem mentem volna ki február végén két hétre Amerikába, akkor már rég végigsétáltam volna a munkahemelyen egy kéjes mosollyal és egy uzival. Nej nagyjából hasonló tüneteket produkál pár hónapja. Kész szerencse, hogy a fejemben megvan a baseline, így látom, ha már nagyon eltért tőle. Addig nyüzsögtem, amíg ki nem írt magának egy hét szabit.
Aztán ahogy közeledett a hét, próbáltam kiszedni belőle, mire is fogja szánni? (Nálam ilyen gond nincs, én legrosszabb esetben bemegyek egy erdőbe, veszekedek a málnán a medvével, kirúgom a remetét a barlangból, aztán egy hét múlva hazajövök.) Mert ugye az nem megoldás, hogy itthon ellesz valahogy: abból tévézés, takarítás lesz – márpedig ide környezetváltozás kell, méghozzá a durvább fajtából. Addig nyüzsögtem, amíg rá nem vágta: vigyem el valahová. Bárhová jön, ahová elviszem. Szerencsére most éppen laza időszak van a munkahelyemen, szó nélkül elengedtek.
Most már csak a ‘hová’ volt kérdéses. Azt valahol mondjuk éreztem, hogy öt éjszaka Sárbogárd-felsőn ugyan drasztikus környezetváltozás, de azért mégsem ez lesz az igazi. Néztem vonatokat, de cefettül drágák voltak. Fapados repülő? És ott vigyorgott a visszautasíthatatlan ajánlat: pont az aktuális hétre, két személynek Nápolyba oda-vissza repülőjegy, minden illetékkel együtt 47e forint. Megér ennyit Nej lelke? Hajjaj. Már fizettem is ki a jegyet. Este már csak a papírt toltam az orra alá, miszerint ide megyünk. Reggelre megvolt a szállás is.
Annyira gyors volt az egész, hogy végig sem gondoltam, megengedhetjük-e ezt magunknak. Utánanéztem: természetesen nem. Immár a családi kassza egyenlege -150e forintról -250e forintra esett. De majd csak kihúzzuk hitelkereten addig, amíg valahonnan be nem jön valami extra pénz. Ahhoz pedig, hogy Nej megint rendesen húzza az evezőket, hogy egyáltalán lássak mosolyt az arcán, amikor elmegy vagy hazajön – ahhoz minimum ekkora kaliberű változásra volt szüksége. Az orvos sem írt volna fel mást.

2009.04.26; vasárnap

Nem jól indult. Egy héttel az út előtt bekaptam ezt a nyomorult vírusos torokgyulladást – mely az istennek sem akar elmúlni. Már napokkal korábban is aggódtam, mi lesz, ha a repülőtéren vagy fent a gépen tör rám egy köhögésroham. Valamelyest vigasztalt, hogy az ilyesmi általában este szokott előfordulni, a repülőgép meg reggel indul.
Ja. Csakhogy a szervezetem úgy döntött, hogy a hajnali 4 óra az bizony még éjszaka, annak is a legfényesebb, legmagasabb pontja: ébredés után rögtön akkora köhögésroham kapott el, hogy most, fél hétkor sem tudom még abbahagyni, pedig marékszámra tömöm befelé a szopogatós gyógyszereket meg a Negrót.

Nagyítás

A WizzAir érdekesen cucliztatja az ügyfeleket. Plusz pénzért lehet olyat kérni, hogy priorizált check-in. Mivel itt nincs helyjegy, ez az én értelmezésemben azt is jelentette, hogy az illetők – a pilótafülkétől eltekintve – oda ülhetnek, ahová akarnak.
Nos, nem. Ugyanis hiába parkol a gép 50 méterre az ajtótól, nem lehet közvetlenül felszállni rá. Egy buszba kell beszállni, mely elvisz majd a gépig. Mikor? Ha mindenki becsekkolt. Akkor végülis ki ér fel leghamarabb a gépre? Akinek a legélesebb a könyöke.
Nesze neked priorizált check-in.
Nekünk szerencsénk volt – a könyöklös részt pedig elcsesztük – de jó helyünk lett. Egymás mellett ketten, a szárnynál, ahol a legnagyobb a tér – lehet nyugodtan köhögni.
Megjegyzés: Hazafelé azért más volt. Itt már sokan voltunk, sok volt a prioritásos alak, ők kapták az első buszt, a plebs a másodikat. Ekkor már működött a rendszer.

A repülőgéppel magyar csoport is utazott. Az idegenvezető pont mögöttünk ült. Nem mondott hülyeségeket, de folyamatosan beszélt. Ez úgy látszik foglalkozási ártalom.
Akivel beszélgetett, megjegyezte, hogy egy ismerőse most költözött haza Nápolyból. Kérdezték, milyen volt? Azt mondta, borzalmas: Nápolyban november óta egyfolytában esik.
Ez sajnálatosan egybecsengett az én informácóimmal: erre a négy napra szűnni nem akaró esőt jelzett az összes meteorológiai oldal. Meg utána is.
Mondhatni elmenekültünk a magyar napsütésből a dél-olasz súlyos esőzésekbe.

A repülőtér hiperlaza. Nekünk csak kézipogyászunk volt, egyszerűen kisétáltunk a kapun. Még szines folyosók sincsenek. De a többieknek is max. a konvejort kellett megvárniuk, míg kiadja a bőröndjeiket. Az egyik atyafi még ezt sem bírta cérnával, előhúzott a belső zsebéből egy 0.75-ös(!) whiskey-s üveget, meghúzta, majd kínálgatta a többieknek. Az üveg alján alig lötyögött már valami.
És még Nej aggódott az orrcsepp, mint illegális folyadék miatt.

Gyors ellenőrzés:
– Mennyit beszélsz olaszul? – kérdeztem Nejt.
– Aldo dormo – vágta rá.
– Máriaszkjúdellafinestra – nyugtáztam.
Széles vigyor.

Megjegyzés: Még az egyetemi időszakban Attila – szobatársam és jóbarátom – nekiállt olaszul tanulni. Habár a lendület nagy volt, de sajnálatosan csak eddig a két mondatig jutott. Viszont ezeket mindenki megtanulta vele együtt. (Aldo alszik. Mária becsukja az ablakot. Vagy kinyitja.)

Nagyon hamar megtaláltuk a szállást, még legalább másfél óra volt a check-in-ig. Nem volt jobb ötletünk, csavarogtunk. Kicsit kellemetlen, Nej ugyanis kerekes bőrönddel jött, a környéken viszont minden macskaköves. This is via roma! – hívta fel a figyelmet egy lokálpatrióta sétáló. Mi pedig vasárnap reggel csoportos ébresztőt tartottunk.

Aztán eltelt az idő, felhívtam Fabiót. Elnavigált a kapuig, elárulta a kódot, kinyílt a kapu… és csak azért nem estem orra, mert beszorultam. Lift 10 centessel megy. Később kipróbáltuk, ment anélkül is. Úgy látszik, meghekkelték.

Nagyítás

Odafönt még a követ mosták, addig csevegtünk.
– Úgy hallottam, hogy mostanában sok az eső – jegyeztem meg.
Fabió az égre nézett, majd mutatta, hány helyen kellett megerősítenie a tetőt, mert a folyamatos eső szarrá áztatta.
Később megkérdezte, nincs-e kedvünk most fizetni, mert akkor nem kellene többet visszajönnie. Kicsit necces volt a dolog, hiszen a szállást még csak nem is láttuk a felmosás miatt. De mi megbízunk az emberekben, különösen Nápolyban, egy hatemeletes lapostetős bérház tetején. Kifizettük. Jó lett.

Nagyítás Nagyítás

Most egy hosszabb fejtegetés jön arról, kinek mi is a jó. Illetve nekem/nekünk mi is a jó. A hotel semmiképpen. Utálom. Csak aludni lehet. A minibár hűtőjében nem tárolhatok saját árut, jobb helyeken már az ajtónyitásért is számláznak. Minden, ami élet, kiszorítódik a városba.
Ezzel szemben egy akármilyen apartman a helyi Gizi néni kiadásában maga a helyi élet. Összehasonlíthatatlanul közelebb kerülsz ahhoz az életstílushoz, ami az adott helyen normális. Egy-két nap szerencsétlenkedés után hirtelen helyi polgár leszel. Főzhetsz magadnak kávét, azt eszed reggelire, amit a boltban megvettél – és bármit pakolhatsz a hűtőbe.
Gondolom, ezek után annyira nem is meglepő, hogy a helyi – igen zsúfolt – sétálóutcában, a Roma/Toledo utcában béreltünk ki egy tetőtéri lakást. A tetőteret tessék szószerint érteni, egy vasajtón kellett kimenni a lapostetőre, átvágni az épületgépészeti dobozok között és megkeresni a tetőre nyomorított kicsi, 30 négyzetméteres apartmant. Ennek még csigalépcsőn fel lehetett mászni a tetejére, onnan nyílott a mosókonyha, a mosógépen egy diszkrét számítógép, rajta olasz Windows 98 minden védelem nélkül direktben a neten (internet terminal – mondta büszkén Fabio… szerintem viszont az internet teljes bestiáriuma ott nyüzsöghetett a gépen), majd a mosókonyhából nyilott egy vasajtó egy újabb teraszra. Ott lehetett volna napozni. Ha láttuk volna a napot. Viszont erről a magaslatról már felülről láttuk az egyébként nyolc emelet magas Galleria kupoláját. Mondanom sem kellett, tetszett. Mindig is jobban vonzódtam a patinás, kopott dolgokhoz, mint az újakhoz.
A lakásban egyébként volt minden, igaz, luxusról nem nagyon beszélhettünk. De környezetváltozásra tökéletes volt.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Ja, környezetváltozás. Hallani már hallottam róla, de megtapasztalni most tapasztaltam meg először: ki volt ragasztva a cetli a fürdőszobában, hogy ne dobjuk a papírt a vécébe.
Ezzel a táblával az a legnagyobb baj, hogy nem részletezi az alternatívákat.
Dobáljam be a szaros papírt a kukába? Hogyan néz már az ki? Meg büdös. Meg otthagyni a tulajnak, hogy majd takarítsa ki… nem, nem ez lehet a jó megoldás.
Gondolkozzunk. A lakáshoz miniatűr fürdőszoba tartozik, mégis raktak bele bidét. Na most – szégyen, nem szégyen – nekem ez a berendezés eddig abszolút kiesett a műveltségemből. Női dolog – és legyintettem rá. De lehet, hogy hiba volt. Lehet, hogy itt a férfiak is használják? Másfelől viszont… egy szaros segget belemosni a bidébe nem olyan, mintha ugyanezt a mosdókagylóba tenném?
Ajjaj. Mit csináljak?
Ha a kukába dobáljuk a használt papírokat, lehet, hogy azért néznek minket bunkónak, hogy nem használjuk a bidét. Ha nem lesz papír a kukában, és egyébként nem illik szarosan mosdani a bidében, akkor azt fogják hinni, hogy lehúztuk a vécében a papírt. Kenjek be vizes kávéporral vécépapírt és dobjam be a biztonság kedvéért a kukába? Na nehogymár.
Kemény dió. Végül megoldottuk valahogy… de ha bárkinek konkrét infója van arra nézve, hogy ilyen helyzetben mi a korrekt, mindenki által elfogadott megoldás, akkor ne fogja vissza magát, használja bátran a komment mezőt. Ezen a blogon nem fogja senki sem megszólni.

Elpakoltunk, pihegtünk, majd nekiindultunk boltot keresni. Becsalingázunk egy kis utcába, egyből bolthegyek. (Mákunk volt.) Na persze senki se gondoljon szupermarketekre, ezek ilyen pár négyzetméteres boltok. Az egyikben akkora köhögésroham tört rám, hogy eldobtam a kosarat és kitámolyogtam egy olyan térre, ahová halkereskedésből folyt ki a mosólé, túlcsordult szemeteskonténerek között torlódtak büdös és füstös kismotorok, kisautók.. de ami köhögést, slájmos-zombis hörgést produláltam, még a helyiek is elismerően pislogtak.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Aztán haza, ettünk valamit. Nej például kenyeret répával. Ezt mondjuk étteremben nem lett volna egyszerű összehozni. De a zöldségnap már csak ilyen. Én meg ugye nem merek zárt helyre menni, mert folyamatosan fuldoklom.

Nagyítás

Utána újabb kör. Castel del’ Ovo… bezárva. Giuseppe kézzel-lábbal magyaráz a rács mögül. Olaszországban jó dolog süketnémának lenni, mert itt mindenki el is mutatgatja, amit mondani akar.

A hosszú mólóra nem mentünk ki. Kurva hosszú.

Az első csavargás útvonala (a kiindulási pont mindig az a kék ikon):

Nagyítás

Utána siklóval fel a St Elmo kastélyhoz. Első döbbenet: a sikló a föld alatt ment. Az egész helyezkedési technikám arra épült, hogy a legalsó kocsi legalsó ablakánál legyek. Meg is csináltam.
Erre nézegethettem a sötét alagutat.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

A második döbbenet: fent a várban rendezvény van. Erre csak jeggyel lehet belépni, a sor a horizontig ér. (És ezt most tessék szószerint venni, tényleg nem látszódott a vége.) A bejáraton viszont csak jeggyel lehetett túljutni, ráadásul a belépőket egyből csoportokba is osztották. Emellett minden harmadik-negyedik ember valami akciófigurának volt kifestve/beöltözve – bár egyiket sem ismertem fel.

Megjegyzés: utólag nyomoztam ki, hogy Comicon volt. Ebben az a durva, hogy az ezredforduló környékén, amikor még a Világökörséget vittem és nagyon jó barátságban voltunk Mauróval a Fanofunny-tól, még mintha reklámoztam is volna őket. Most meg már semmi nem rémlik az egészből.

Ez annyira nem jött be, inkább elindultunk a hegy tetején lefelé. Az út… ha finoman akarok fogalmazni, akkor romantikus volt. Ha pontosan, akkor koszos és veszélyesnek tűnő. De végül leértünk, senki nem erőszakolt meg senkit és a pénztárcám is a helyén maradt. Nejnél.

Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás

Aztán… eltévedtünk. Ha most védeném magam, akkor azt mondanám, hogy szándékosan – de a valóság az, hogy inkább közömbösen. Tudtuk, hogy körülbelül merre kell mennünk, aztán arra mentünk. Szerencsére Moha bá kétszer is szólt, amikor túlmentünk a sorsdöntő kereszteződéseken, így minden rendben végződött: az eltévedésekkel nem kerültünk nagyot, viszont láttunk olyan városrészeket, melyeket korábban eszünk ágában sem volt.
Egy ponton kezdett feszültség gerjedni köztünk: kocsma. Én abszolút igénytelen voltam, enni nem akartam, csak inni egy sört egy köhögős helyen. Ez utóbbin azt értettem, hogy minimum kerthelyiség legyen, távoli asztalokkal: ekkor már ugatva köhögtem, ami egy zsúfolt, tipikusan pici olasz étteremben elég hülyén vette volna ki magát. Mondjuk, Nej sem volt túl igényes, ő csak egy gombás rizottót akart enni. (Mint írtam, zöldségnap.)
De ez a kettő így együtt… az istennek sem akart összejönni.

A második csavargás útvonala:

Nagyítás

Lassan visszakeveredtünk a szállásunkhoz, a kilométerszámlálónk is szép nagy értékeket mutatott… de a megfelelő kocsma, mely megkoronázta volna napot, az még nem volt meg.
Végső elkeseredésünkben már elkezdtünk közértet keresni – jelzem, a lakhelyünk környékén ez megint nem túl egyszerű feladat – és így futottunk bele egy teljesen váratlan helyen egy egész igéretes kocsmába. Nej mondjuk balfék volt, azt kérdezte meg, hogy pizza van-e… aztán mivel nem volt, ebből azt gondoltuk, hogy kaja sincs. Továbbmentünk, de pár méter után összeestünk a fáradtságtól, így Nej belement, hogy jó lesz ez is. A kompromisszumot siker követte, ha rizottót nem is, de zöldséges rizstortát kapott. Velem nem volt baj, a kerthelység és a két sör nem okozott problémát. Köhögni természetesen utána is folyamatosan köhögtem, de innentől szartam rá.
– Te szegény! – mondta Nej.
– Bizony, bizony – válaszoltam negyedóra múlva, amikor legközelebb levegőt kaptam – De azért olyan nagyon nem kell sajnálni. Hidd el, halálos betegen is ezerszer jobb Nápolyban császkálni, mint makk egészségesen a munkahelyre járni dolgozni.

Persze ez csak egy bon-mot. Valójában borzasztó szarul éreztem magamat. Amikor szombaton elkezdett fájni a torkom, sejtettem, hogy ez nem lesz jó. Egy hetem volt a gyógyulásra. Hétfőn még bementem dolgozni, de egész nap hol láz gyötört, hol a hideg rázott, le is léptem hamar. Tudni kell, hogy én eléggé gyógyszerellenes vagyok, inkább a természetes szerekben bízom. (Nem, semmi new age, meg ezotérika… sokkal inkább rossz tapasztalatok.) Szereztem lándzsás útifüvet, szopógatós tablettát, főztem egy akó mézes teát – és gondoltam, ez elég lesz. Dolgozni nem fogok, a számítógépet be sem kapcsolom, hatalmasakat alszom – és két nap múlva egészséges leszek, mint a makk.
Ja. Már hétfő délután befutott egy p1 az ügyféltől. Szerencsére hamar lerúgtam magamról. Aztán kedd reggel beesett egy p2 és azt már sehogysem bírtam lerázni. Pihenés, nagy alvások helyett – meglehetősen lázasan – délután fél négyig dolgoztam az eseten. Estére annyira rosszul is lettem, hogy másnap reggel elmentem a dokinőhöz és – elveim ellenére – megkértem, hogy írjon fel antibiotikumot. (Ugye, a gyógyulási kényszer szombatra.) Be is vettem az első adag aktilt… és ekkor indult útjára a gyönyör. Úgy hazavágta a gyomromat, hogy csak két napi cudar szigorú diétával tudtam egyenesbe jönni. Azaz az antibiotikum nemhogy gyógyított volna, de egyrészt elrabolt két napot, másrészt úgy legyengített, hogy a torokgyulladás viháncolva kapott új erőre. A fosás/hányás miatt köptetőt sem mertem szedni, aztán szombaton, amikorra szerencsére a gyomrom már rendbejött, nem mertem köptetőzni, hiszen az egyfelől lazítja ugyan a trutyit, másfelől viszont köhögést generál. Nekem meg nem hiányzott, hogy intenzíven végigköhögjem a repülőutat meg utána kint azt a 3 napot.
Hát, ez speciel nem jött össze.
Vasárnap hajnalig tartott ki a szervezetem, aztán hajnal 4 óta folyamatosan és görcsösen köhögök. A hangom… ha egyáltalán van… nagyjából olyan, mint egy pubertáskori zavarokkal küszködő hiénáé.
De persze most már késő bármit is csinálni, itt vagyunk kint Nápolyban, messze mindentől, gyógyszer egyedül mebucain van, C vitamin, meg 3 zacsi Negró cukor. Ennyi.
Nápolyt látni és meghalni.

Este Nej eldőlt, én meg sör és sajt mellett írogatok. Muszáj addig húznom az időt, amíg az utolsó erőm is el nem fogy – ellenkező esetben a köhögéstől elaludni sem tudnék.

2009.04.27; hétfő: Pompei

A tegnapi ágybaájulás, hosszú alvás jót tett. Reggel félóra plafonrepesztő krahácsolás után beállt egy normális szint, minimális rohamokkal.
Nej éjszaka lebirkózta az éjjelilámpát. Felrobbant. Mármint a lámpa.

Pompei.

Először úgy gondoltuk, ugyanazzal az Alibusszal megyünk, amelyikkel jöttünk, hiszen a központi vasútállomásnál az is megáll. De Nej addig győzködött, hogy menjünk inkább az R2-vel, hogy végülis odasétáltunk. Tény, hogy ez autentikusabb, mert minden sarkon megáll, dugig van és lassú. (Ja, csak szólok: egész Nápoly belváros fel van túrva. Metrót építenek minden kicsit is nagyobb téren.) Aztán amikor beállt a busz, akkor lett gyanús, hogy nem is biztos, hogy lehet a sofőrnél jegyet venni. A következő megállónál meg is láttam az automatát. Leszálltunk, mert rendes gyerekek vagyunk. Az automata viszont cseszett működni. A mellette álló hapi már a haját tépte, úgy kiabált velem.
– Non capisco – mondtam neki Terence Hill féle jámbor pislogással kisérve… és újra nekiálltam bedobálni az érméket, mert volt még néhány tippem.
A fazon még áriázott egy sort, majd legyintett. Ekkor még átszaladtam a túloldalra, de ott csak parkolóautomata volt.
– Ez van – közöltem Nejjel.
Megjött a busz, megkérdeztem a sofőrt, ad-e jegyet. – Jegy csak az automatában van – közölte. A pillantásomban pontosan benne volt, mit kellene csináljon az automatájával.
– The automat is wrong. Caputo – mondtam végül. De erre csak megvonta a vállát. Én is.

Pályaudvar. Ha nincs sok időd, de autentikus mintát akarsz venni az olasz káoszból, akkor ide gyere: Nápoly, Garibaldi-tér, központi pályaudvar. Már maga a tér is hihetetlen, a forgalomnak gyakorlatilag nincs szerkezete, csak mérete: hatalmas. És mindenki összevissza megy. A káosz közepén pedig ott van egy óriási busz csomópont.
És akkor még be sem értél a pályaudvarra.
Ahogy beléptünk, ott volt egy konténer, ráírva, hogy vonatjegy eladás. Kicsit gyanús volt, mert odabent íróasztalok voltak és hivatalnokok… márpedig egy ekkora város ekkora pályaudvarán ez nem tűnt túl hatékonynak. Nej sorbaállt, én csalingáztam. Láttam, hogy kb. egy óra múlva indul vonat, meg azt is láttam, mintha irgalmatlan messze rendes pénztárak lennének, emiatt visszamentem Nejért. Pont akkor tépte fel az ajtót egy ősz fürtű bácsika, pergő nyelven káromkodva. Ez is megerősített abban, hogy nem feltétlenül a konténer lesz a megoldás.
Elmentünk a végébe. Tényleg pénztár. Piszok hosszú sor. Nej beállt, én elmentem csavarogni. Csak lesz valahol automata… hiszen New Yorkban is sikerült, ráadásul bankkártyával. Meg is lett. Szépen eljutottam odáig, hogy megvolt a vonat, az időpont, a cél, a személyek száma és már csak a jegy tipusát kellett volna kiválasztanom – de itt meghalt a tudomány. A Base lehetőséget nem engedte, az Extra menü után pedig olaszra váltott az addigi angol menü, nekem pedig gőzöm sem volt róla, melyik mit jelent. Cancel. Vagy izé, cancella.

Vissza Nejhez. A sor baromi lassan araszolt, aztán kiderült, rossz helyen is álltunk, de szerencsére átengedtek a jó helyre… így végül 40 perc után meg is volt a jegy. Maradt 20 percünk az indulásig. Mivel a vonat kiírva már ki volt, de vágányszám még nem volt mellette, elmentünk felderíteni a pályaudvart. Melyik vágány merre van… meg hadd fényképezzek már vonatokat is a gyereknek.
De azt a vágányszámot nagyon nem akarták kiírni. Meg úgy egyáltalán a táblát frissíteni. Negyedórával korábban elment vonat még kint volt. Aztán két perccel az indulás előtt írták ki, hogy 1pg. Nejjel egyszerre sikítottunk fel: az ugyanis már korábban kiderült, hogy ezen a pályaudvaron nincs egyes vágány: a számozás 2-vel indul, ráadásul a 2,3,4 ezek külső vágányok. Nej megpróbált levadászni egy nyelvet. Nem volt egyszerű. Egy korpulens idősebb úr vasutasegyenruhában lett volna a forrás. Neki volt egy kis gurulóspultja, rajta a tábla, hogy ‘Informacioni’. De az öreg boszorkányos ügyességgel kezelte a pultot: ha megérezte, hogy valaki elindult felé, akkor elkezdte eltolni az egész miskulanciát az ellenkező irányba. Nejjel pároskorcsolyázóként kétszer is körbeszáguldották a várócsarnokot, miközben a csajszi kiabált a hapsi után, az meg asztaltologatás közben futólag válaszolt.
Annyi mindenesetre kiderült, hogy le kell mennünk egy lépcsőn. Lementünk. Megtaláltuk a metrót. Nem akarom lebecsülni az olaszokat, de azért azt nem nézem ki belőlük, hogy kivitték volna a metrót Pompei-ig.
Végső kétségbeesésünkben megkérdeztünk egy utast. Benne már nem vasutasvér folyt, ő már el tudta magyarázni a helyzetet. Például ő használta először azt a kifejezést, hogy ‘Circumvezuviana’. Ezen a nyomon elindulva hamar meg is találtuk a lépcsőt (a pályaudvaron kivül volt) a jegyünk illett az automatába… odalent pedig egy más világ volt. Egyrészt tök üres pénztárak… másrészt pedig negyedóránként induló vonatok. Kiderült ugyanis, hogy a Vezúv környéki településekre HÉV-ek járnak, melyek egy szinttel lejjebbről indulnak. Ez valahogy se kiírva nem volt, se egyik vasutas sem mondta.
Jó két órát csesztünk el így a pályaudvaron. Nem mondom, élménynek nem volt rossz… de ha belegondolok, hogy emiatt töröltük a programok közül Sorrento-t… nem vagyok annyira nyugodt. (Másfelől Attila megvigasztalt: Józsi, aki már látta a Grand Canyont, annak Sorrento maximum egy pókhálós pincelépcső.)
Aztán a vonatról azt hittük, majd szép tájakat látunk. Hát, nem. Iszonyúan zsúfolt a környék, minden be van építve. A vasút pályáját pedig graffitisek teljesen végigtagelték.

Pompei.

Hihetetlen mennyiségű csoport, még ilyen trágya időben is. Borult ég, viharos szél, időnként eső.
Maga Pompei szép nagy város volt, mielőtt a Vezúv rápöffentette volna a hamut. Ez itt kivételesen nem jópofáskodás akart lenni, amennyire tudom, valahogy tényleg így történt a dolog. A Vezúv mozgolódott, a lakók úgy gondolták, hogy ha beindul a hegy, akkor majd arrébbmennek – csakhogy hirtelen a vulkán egy hatalmas hamufelhőt lőtt fel az égbe, mely amikor leesett, több méter vastag hamuréteggel takarta be a várost. A lakók maximum annyit tudtak mondani, hogy ‘ezt a sötét felhőt figyeljétek, mekkora szép már’… és csak utána eshetett le nekik, hogy ez le is fog esni.

Nagyítás

A rengeteg csoportban most kivételesen nem a nyugdíjasok reszelték az idegpályámaimat, hanem a fiatal kölykök. Ők se jobbak: mivel nekik kötelező volt eljönniük, így a legtöbbjüket nem érdekelte túlzottan a környék: rohangáltak, kiabáltak. Igyekeztünk úgy mozogni, hogy elkerüljük őket. Mint a hamufelhőket.

A romváros egyszerre gyönyörű és hátborzongató. Nagyon is jól el lehet képzelni, hogyan éltek itt az emberek… és sajnos azt is, milyen lehetett az a bizonyos nap.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Azt pedig, milyen lett volna Pompei, ha a Vezúv nem intézi el, szintén nem nehéz elképzelni. Csak szét kell nézni Nápoly belvárosában.

Utána piszok drága pizza (8 euró). Meg piszok drága sör (3 dl / 5 euró). Jól illett a piszok drága belépőjegy mellé (11 euró). A régi pompei lakosok megnyugodhatnak: habár alattomosan kibabrált velük a sors, de a tragédiájuk igen jól jövedelmez az utódoknak.

Vonaton bóbiskolás.

Garibaldi tér. Elhatároztuk, hogy boltot fogunk találni. Mert muszáj.
Hát… az a környék valami félelmetes.

Idősebb, cserzett arcú faszi kijön egy kapualjból. Vegyek laptopot! – magyarázza. A kezében van egy, nyitja is ki, mutatja, hogyan működik. Mindezt szakadó esőben. Amikor kiröhögtem, akkor átváltott iPOD-ra.

Végül találtunk egy boltot. A készlet alapján nagyjából a pária kaszt igényére méretezték. Az ötféle sörből például négy román. Igaz, ezek közül mindegyik azt állítja, hogy Románia legjobb söre. Én a maradék olaszt választom. Az van ráírva, hogy pilseni tipusú, de a cimkéje sárga, ízre pedig édes. Viszont egy hármas csomag csak két euró. Mint az egyetemi menza: a kaja borzasztó szar, de legalább sokat adnak. Nej végre talált magának nápolyit. Kint derült ki, hogy horvát.
A boltból szószerint kilöknek, elpakolni nincs hely. A földre tesszük le az üvegeket, a gyümölcsöket meg a reklámszatyrokat Az eső persze szakad. Így legalább a gyümölcs helyből meg is lett mosva. Bár amilyen irgalmatlan koszos a város, én már az esőben sem bízok. Guggolva pakolunk, a tócsákból kivett sörösüvegekről oda sem figyelve rázzuk le a vizet. Otthon érezzük magunkat, a huszas éveinkben.
Az utcán már mindenen röhögünk. Ez egy ilyen vicces város. A délutáni dugó, ahol mindenki dudál. A buszok össze-vissza járnak, az emberek fürtökben lógnak róluk. A sokadikra felférünk. Jegyet venni már eszünkbe sem jutott. Nem mintha lehetne bárhol is.
Szédült nyulak egy szédült városban.

A szakadó esőben egy motoros utasa a laptoptáskáját tartja esernyőként a feje fölé. – A hülye – mutatok rá vigyorogva – inkább a laptopját teszi tönkre, csak, hogy ne legyen vizes a haja.
– Ja – csaptam a fejemre egy gondolattal később – hülye vagyok. Hát pont ezen a környéken árulják az olcsó laptopokat.

Ha a Central vasúti pályaudvaron nem beléptetőautomaták lettek volna, hanem orkok, azt mondtam volna, hogy a WizzAir csalt, Budapest egy ismeretlen kerületében raktak ki minket.
Ha esetleg olyan várost keresel, ahol relaxálni szeretnél, ahol minden normális és szervezetten működik, akkor ne, hangsúlyozom, ne gyere Nápolyba. De ha jól akarsz szórakozni, bírod a gyűrődést, azt, hogy állandóan autók közt szlalomozol, miközben mögötted gyakorlatilag folyamatosan robogók dudálnak, ha nem zavar, hogy a boltokban vagy a nyakadba borulnak, vagy fizetés után mogorván kilöknek az utcára… akkor ez a te városod.

Hazaérkeztünk. Nyomkodnánk a liftgombot – semmi. Bakker. A lift csak akkor ingyenes, ha a külső kapu zárva van – ekkor ugyanis csak a kulccsal rendelkezők tudnak bejönni. Amikor az épület publikus, akkor fizetnünk kell. Mert a hat emelet gyaloglás szóba sem jöhet.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

A szálláson 1 óra csendespihenő, majd irány az éjszakai város. Nejnek ma tésztanapja van. Olaszországban. Rosszat sejtek.

Szolíd indulás, sétálóutca. Ez ugyan kulturált, meg minden… csakhogy itt pizzéria, az nincs. Bevettük magunkat a meredek, szűk utcákba. Sötétben. Szakadó esőben.
Na, errefelé ilyenkor van élet. Emberek ácsingóznak a másfél méter széles utcákon, a dudaszó folyamatos, időnként átrobog egy kentaúrszerű kismotor, néha egy bátor autós. Látni szerintem egyik sem lát semmit… de itt mindenki vigyáz magára. Vagy bízik San Genaro-ban. Végül találtunk egy meglehetősen autentikus helyet, ahogy beléptünk, látszott rajta, hogy itt kajálnak a helyiek. Sajnos pizzájuk nem volt, Nej tésztanapja miatt ez kizáró ok. Még tovább fúrtuk magunkat a félelmetes környékbe, míg végül rábukkantunk az igazi pizzériára. Vendég ugyan nem volt, szakács meg négy, de ekkor már ilyesmivel nem foglalkoztunk. Nejnek ekkor esett le, ekkor kapcsolt össze régi dolgokat:
– Várjál, amikor azt mondod, hogy ‘autentikus hely’, akkor olyasmire gondolsz, mint ahol Debrecenben jártunk?
– Így van. Az én fogalmaim szerint tipikus autentikus hely volt az ARanybika mögötti Halász-kert. Tudod, ahol almaborból (Durbints Sógor) gyártották a fröccsöt és a három vénasszony pincér volt a kidobólegény is.
– Akkor már mindent értek – nézett körül Nej.

Viszont: a pizza nagyon finom volt, a két nagy pizzáért, egy nagy és egy kicsi sörért fizettünk cuzámmen 8 eurót. Vö. Pompei.

Végre van samponunk. Nej kijött a fürdőszobából.
– Végre kultúrembernek érzem magam – sóhajtotta.
– Nekem ahhoz még kell egy sör – vágtam rá, fel sem nézve a PDA-ból.

Amikor iszok egy pohár sört, majd a köhögéstől nem tudok büfizni, végül az egész az orromon jön ki.
Soha nem mondhatjuk, hogy mindent kipróbáltunk már.

2009.04.28; kedd

Habár megint ágybaájulós éjszaka volt, de a reggel nem sikerült túl jól. Az egy órás összekészülődés után még a városban is hörögtem egy órát.

Mára nagy gyaloglásokat terveztem. Meg is csináltuk… pedig nem volt egyszerű. Reggel egyből fel kellett kapni a dzsekit, mert bár nem esett az eső, de erős, hideg szél fújt. Felsétáltunk a Toledo utcán a Nemzeti Múzeumig, majd szándékosan be a lehetetlen kis utcákba, elvergődtünk a Dómig, aztán megint a kis utcák. A Dóm… majdhogynem annyira körbe van építve, mint New Yorkban a St Patrick székesegyház. Itt valahogy nem igazán értik, mit is jelent az, hogy tér.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Mind a Dóm, mind a későbbi templomok hihetetlenül túldíszítettek. Nej is, én is, az egyszerű, tényleg funkcionális templomokat kedveljük. Mindkettőnk legelfogadottabb temploma Monfalcone-ban volt – abból még a belső vakolás is hiányzott. Az itteni templomok pont a másik végletet képviselték, még az aranyoltár arany puttójának arany hajfürtjébe is bonyolult mintákat csavartak. Bementünk a Dómban egy oldalhajóba: és ledermedtünk. Ami cicoma ott volt, az egyszerűen képes mozdulatlanná fagyasztani az embert. Én is csak úgy tudtam kijönni, hogy megláttam szent Genaro-t, a punkot… és az efémizmustól felengedett a lábam. (Miért punk? Mert a középkori szobrász lelkesen megpróbált a szent feje köré arany napsugarakat faragni. Háát…)

Aztán már kint megbeszéltük, hogy csodák nincsenek (hehe), valószínűleg itt, ahol nagy volt a nyomor, a tudatlanság, ellenben mély a hit, itt az egyház ezekkel az impozáns templomokkal teljesen hatalmában tudta tartani a népet. Ki is mert volna szembeszállni egy olyan erős istennel, akinek ilyen sok elmondhatatlanul szép temploma van?

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Végül teljesen véletlenül rátaláltunk a túristaátvágásra szakosodott sikátorra. Először nem is igazán értettük, miért pont ez az… de később megvilágosodtunk: sikátor, egy csomó templom… és az út végén egy helyi viszonyok közt nagynak mondható parkoló, ahová akár 6 busz is befért. Hidd el nekem, hogy ekkora tér ebben a városban nagyobb szó, mint Pesten a Hősök tere és a Felvonulási tér együtt.
Megpróbálom érzékeltetni a viszonyokat, de nem biztos, hogy sikerül: a belváros meglehetősen elnyújtott, hosszú… és tele van másfél-két méter széles macskaköves utcákkal. Na most ezeken meglepően erős forgalom zajlik, úgy, hogy a közlekedők zömét adó motorosok simán előzgetik az autókat. Képzeld hozzá, hogy járda sincs, tehát a gyalogosok is teljes életnagyságban ezen a pályán játszanak. Meg az utcai árusok a kitelepült asztalkáikkal. Ebben a környezetben egy ‘leszarom’ tipusú parkolás komplett városrészt képes blokkolni… de nem törődnek vele. Leszarják.
Itt bármilyen járművel lehet közlekedni, a műszaki vizsgának valószínűleg egy feltétele van csak: működjön a duda. Mindenki nyomja. Minden sarkon. Minden gyalogosnál. De láttam olyat is, hogy semmi oka nem volt rá a motorosnak, mégis nyomta. Gondolom olyan ez az itt közlekedőknek, mint a levegővétel: megszokják, aztán nem tudnak lemondani róla.

Zebrák ugyan vannak a városban, de pusztán dekorációs célzattal. Az autósok simán behajtanak a gyalogosok közé. (Volt egy lámpás-zebrás kereszteződés egy soksávos úton. A zöldnél simán elindultam. A túloldalról bezzeg már nem: a hapsi szép óvatosan körbenézett, majd amikor teljesen meggyőződött arról, hogy sehonnan sincs autó, csak akkor indult el. Én, a vakmerő, már az út közepén jártam.) Cserébe viszont a gyalogosok sem foglalkoznak a zebrával. Ha mindenhol ugyanolyan veszélyes átkelni, miért tegyenek akár csak egy plusz lépést is?
Egyébként működik a dolog, mi is simán begyalogoltunk a forgalomba, akár zsúfolt, négysávos utakon is. Senkit nem zavart. Elképzeltem, Pesten mekkora anyázásokat, dudálásokat kaptunk volna.
Ja, egyébként ez érdekes: habár folyamatosan szólnak a dudák, de ez mind csak figyelmeztető célú duda, semmi anyázás. Elképesztően türelmesek és békések itt a közlekedők – dacára az idegbeteg, konfliktusokkal teli közlekedésnek.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Először azt mondtuk, nem baj, ha esik az eső, legfeljebb kevesebben lesznek. Ja. Ma élesben teszteltük: ugyanolyan sokan voltak, csak kinyitották az esernyőiket. Beblokkolva ezzel a sikátorokat.

Esernyőtemető. Hát, nem gondoltam volna, hogy pont itt. Úgy képzeltem, hogy Nápolyban az emberek előveszik arra az egy-két napra a lezsírozott esernyőiket, aztán utána visszacsomagolják és mehet a padlásra. Ehhez képest őrület, ami van. A kis utcákban számtalan szakadt, szél által kifordított esernyő rúgja az utolsókat. Tucatszámra láttuk a tetemeket. Az emberek nem is törődnek vele: alákap a szél, kifordítja, felszakad a szövet – és már dobják is el. Naná, az utcán. A kukáig már nem cipelik el.
Halott szövetek fémvázon.

Nagyítás

A harmadik csavargás útvonala:

Nagyítás

Egy útbaeső boltban vettünk ezt-azt, otthon ebédeltünk. Egyikünk sem kivánta az éttermet.
Pihentünk egy nagyot, majd jött az újabb nekifutás a hegynek.

Csak előtte még elmentünk venni valamit az ifjabb generációnak. Hogy is mondjam, volt némi megütközés, amikor azt mondtuk, hogy bocs kölykök, mi most akkor lelécelünk Nápolyba, de ne idegeskedjetek, veletek is megyünk majd nyaralni. A Tisza-tóhoz. Meg a Rábához. Durva volt egy kicsit, meg tényleg nem így szoktuk ezt elrendezni családon belül – de hosszú lett volna részletesen elmagyaráznunk nekik azt, amire az elején már céloztam.
Szóval valami ajándék. Hatalmasat gyalogoltunk, legalább 5-6 kilométert. Semmi. Bezzeg, ha cipőt akartunk volna venni… minden második üzlet cipőbolt volt. A problémát egyébként az okozta, hogy mint egész nap, most is szakadt az eső, emiatt az utcai árusok összecsomagoltak. A boltok meg rohadt drágák voltak. Végül dolgunk végezetlenül hazatértünk… aztán a házunktól párszáz méterre teljesen váratlanul meg tudtunk venni mindenkinek mindent.

Pihentünk egy kicsit (egy sör) aztán most már tényleg nekivágtunk a hegynek. Igen furcsa volt fent, a múltkori tömeghez képest senki sem volt a bejáratnál. Nem is volt nyitva a St Elmo, csak egy csotvasz múzeum. De az ilyen gyors kirándulásokba a kultúra nem fér bele.
A változatosság kedvéért most a hegy egy másik oldalán jöttünk le – és bizony nem bántuk meg. Dacára annak, hogy ezerrel szakadt végig az eső. (A fotóstáskán is be kellett élesíteni az esővédelmet, most először, amióta megvan.) Egy olyan hangulatos lépcsőt találtunk, hogy nem is találok rá szavakat.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Majd amikor leértünk, Nej kivágta hisztit, hogy ő még tengert akar látni és idén alig látott még tengert és idén már nem is fog, tehát lécciléccilécci… ami magyarra fordítva nagyjából azt jelenti, hogy tengert látni, vagy meghalni. Én ugyan próbáltam észérveket felhozni, miszerint szakad az eső és az orrunkig sem látunk el, ráadásul Nápolynál a tenger gusztustalanul ronda, mindenfelé tengeri hajók, meg kikötők, meg dokkok, meg hajógyár. De a csajszi nem hagyta magát meggyőzni.
Szerencsére.
Ott kezdődött, hogy bepofátlankodtunk egy kapun. (Megkérdeztem a tengerészkapitánynak öltözött portást, hogy ez itt publikus terület, vagy privát? Aztán mivel nem tudott egyértelműen válaszolni, biccentettem és bementünk.)

Nagyítás

A nap legjobb döntése volt. Párszáz méter gyaloglás után kint találtuk magunkat a hullámtörő sziklákon. Az eső egy kicsit lecsendesedett, a lemenő nap is lőtt egy-két bágyadt sugarat, jó laposan, Ettől egyfelől gyönyörű dupla szivárvány alakult ki az öböl felett, másfelől a felhők szószerint világítani kezdtek. Ilyen fényviszonyokért a fényképész maximum imádkozhat, de nem kizárt, hogy soha az életében nem kapja meg. És mindehhez jött a tömény tengerszag, hiszen a hullámok ott törtek meg a lábunk előtt. Hosszú ideig csak álltunk/ültünk és élveztük a hangulatot.
Aztán hazavánszorogtunk.
Sör. És sör.

Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás

A negyedik csavargás útvonala:

Nagyítás

Megjegyzés: Aki elmélyedt a térképekben, esetleg reklamálhat, hogyan is lehettünk olyan balfékek, hogy pont az orrunk előtt sakktáblaként húzódó kis utcák hálózatát nem jártuk be. Jelentem, a térképeken csak a nagy túrákat tüntettem fel, az apróbb csavargásokat nem. Hidd el, mire például kenyeret vagy répát találtunk – hogy csak két példát ragadjak ki – elég rendesen bejártuk a dzsumbujt.

Nej valószínűleg örökmozgópörköltet vacsorázott, mert ekkor meg kitalálta, hogy menjünk, nézzük meg az éjszakai Nápolyt. Tegnap úgyse tudtuk, mert amikor kiléptünk a pizzériából, ránk szakadt az ég. (Úgy értem, addig is esett – de ekkor meg borzasztóan.) Na most én kifejezetten mászkálós ember vagyok de a lábaim már erősen tiltakoztak minden megmozdulás ellen. Maximum a hűtőszekrény jöhetett szóba. (Jut eszembe, találtunk egy igazi boltot a hegy tetején. Nagy és szép és modern és van minden, bő választékban. Kicsit kár, hogy ez az utolsó este volt, holnap reggelre meg már megvan minden. De azért bementünk, vettünk csokit. Legalább használjuk már egyszer a hitelkártyát is. Máshol nem mertük.)
Na, ott jártunk, hogy nyüsztetve ugyan, de mindketten nekiálltunk összekészülni az éjszakai menetre. Aztán eszembe jutott, hogy megnézzem a pénztárcát, és kiderült, hogy nincs tízcentesünk.
– Kicsim, úgy készülj, hogy amikor visszaértünk, gyalog kell feljönnünk a hatodikra.
Ez volt a tű a lufiba. Esti kirándulás elmaradt.

Innentől békés olvasgatás, sör melletti blogolás, ugatva köhögés… a szokásos esti idill.

Holnap pedig korán kelünk, korán indul a gép hazafelé.
Remélem, nem fog sütni a nap.

És most már tényleg hagyom kifutni a betegséget. Jertek, priznicek, kamillainhalálások és mézes teák, a tiétek vagyok.

Linkek:

This entry was posted in Utazás.

12 thoughts on “A Nagy Dudaisten Városa

  1. Konkrét és/vagy korrekt információm ugyan nincs az ottani helyes WC használatról, de az adott szabályok és eszközök mellett:

    1, Diszkrét szusszanás mellett kakál,
    2, papírral kitöröl és WC-be ejt,
    3, gonosz mosollyal lehúz,
    4, bidében teljesen megtisztul
    5, majd papírral szárazra töröl és azt eltartott kisujjal a kukába dob.

    Szerintem erre rábólintana a kecske és a káposzta is.

  2. Nem, ez nem igazán jó. Ne felejtsd el, hogy ez egy többszáz éves ház. Lehet, hogy van értelme a tiltásnak: mi van akkor, ha a szennyvízelvezető tényleg annyira lerobbant, hogy a papír eltömíti?

  3. Oké én itt arra a részére gondoltam ezt megoldásnak, hogy ne gondoljanak bunkónak se és te is jól érezd magad.

    Viszont ‘Totem Spirit Gugli’ segített megértenem, hogy tényleg a lefolyócsövek miatt tiltják/kérik, hogy ne tedd. És igen, a ‘darás’ papírt kell a zacsival bélelt kukába dobni, majd azt minden nap magad után levinni a nagy kukába.

    forrás: http://travel.hellasz.hu/index.php?m=8

    utógondolat.: a műanyaggal becsomagolt papír vajon mennyivel bomlik lassabban?

  4. dooma:
    Igen, ezeken a zebrákon mi is vigyorogtunk. Ezen nem lehetne nem betartani a sebességkorlátozásokat.:-)
    A zebra mellett a másik érdekesség az útba belevájódott keréknyomok voltak. Úgy látszik, már akkor is törekedtek az ideális ívekre.

  5. Richárd:
    Köszi. Örülük, hogy a linken leírt a korrekt megoldás, mert végül mi is hasonlóra jutottunk. (Csak beiktattunk egy köztes mosási fázist is.)

  6. AlexP: Erős az áthallás Kiss József László (nyelvész) “Parancsolsz egy kézigránátot” című, a hetvenes években írt könyvéből: “Igaz, hogy ritkán adnak enni, akkor viszont keveset, de az a kevés legalább rossz.” Annak idején – mondhatni úttörő módon – , a diákok nyelvén írt meg egy diáktörténetet. A “Beszélő disznó” és a “Ferencvárosi koktél” mellett ez is önként választott kötelező olvasmányunk volt.

  7. ez se rossz, de én éjszaka olyan jókat nyihogtam az íráson, főleg még a köhögős sörözésre gondolok amit elképzeltem vizuálisan ….
    Hajrá Tesó lesz ebből Nagy színpad ! :)

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *