Ma megint elmentem orvoshoz, mert tegnap este borzasztó vacakul éreztem magam. Ehhez az akcióhoz csak a fekete műbőr autóstáskámat vittem. Amint beértem a váróterembe, elővettem a mobiltelefont, hogy elnémítsam: és egy pillanatra elgondolkoztam, rajta hagyjam-e a vibrálást vagy sem?
Majd elkezdtem szélesen vigyorogni.
Eszembe jutott egy régi sztori. 2002 nyarán éppen állásinterjúra mentem egy közvetítőhöz. Az ajtó előtt gyorsan elnémítottam a telefont és betettem az autóstáskába. A hölggyel bementünk egy tárgyalóba, én az autóstáskát letettem az asztal szélére.
Beszélgettünk.
Éppen arról akartam meggyőzni a leányzót, hogy miért is engem kellene ajánlaniuk az összes létező informatikai állásukra – amikor megszólalt a telefonom. Pontosabban nekiállt vibrálni az autóstáskában. Na most ez egy békebeli masszív mobiltelefon volt, ha vibrálnia kellett, akkor nem aprózta el: a táska egy-két centis ugrásokkal nekiindult az asztal széle felé. Én nem zavartattam magamat, nyomtam tovább az önmarketinget, aztán mint Gizike az írógépnél, ha a sor végére ért – kling – odafigyelés nélkül mindig visszapofoztam a táskát az asztal széléről.
A legszebb az volt persze az egészben, hogy mind a ketten maximális faarccal próbáltunk úgy csinálni, mintha semmi rendkívüli nem lenne a helyzetben. A csajszi nyomta a kérdéseket, én lelkesen válaszolgattam rájuk – a táska meg makacsul tette, mit érzése szerint tennie kellett.
Ja, az állást nem kaptam meg.
2009. April 23. Thursday at 00:05
Tanulság? Az állásinterjúztatók is szeretik az egyszerű problémákra az egyszerű megoldásokat.
– Elnézést, kikapcsolom.
2009. April 23. Thursday at 07:23
Szerintem beijedt a hölgy… Ha sokat ugrál valaki, lepofozod.
Ez biztos nem fért bele a cég arculatába.
2009. April 23. Thursday at 09:36
Nem, az állást azért nem kaptam meg, mert akkor még nem volt egy MCP vizsgám sem,, és a megbízó ragaszkodott hozzá.