Day: April 22, 2009

Magyarok Istene

2009. April 22. Wednesday / / 15 Comments

Ma este fejeztem be Hunfalvy Pál 1848-49-es naplóját. Az illető tudós nyelvész volt, de ebben az időben a népképviseleti országgyűlés választott képviselője.

Mondhatni, döbbenetes a napló. Az ember csak olvassa… és nem érti. Ha a magyarok már százötven évvel ezelőtt is ugyanilyen szűk látókörűek, önzőek és arrogánsak voltak, mint ma is… akkor hogyan tudott ez az állam több, mint ezer éve fentmaradni?
Vagy…?
Lehet, hogy most verem ki néhány embernél a biztosítékot, de nekem egyre inkább úgy tűnik, hogy az ország azért maradt fenn, mert mindig volt, aki elnyomta. Ha saját magunk irányíthattuk volna valaha is huzamosabb ideig a sorsunkat, már rég ezerfelé szakadt volna az ország – és mind az ezer háborúban állna a többivel.

Cifra nyomorúság

2009. April 22. Wednesday / / 0 Comments

Este alig kaptam levegőt, és a láz is rázott. Ma délután váltottunk, beindult a gyomor szekció: kétszer hánytam, kétszer ment a hasam. És ebből háromszor ki is értem a vécére.

Vannak apró örömök az életben.

Vibrátor

2009. April 22. Wednesday / / 3 Comments

Ma megint elmentem orvoshoz, mert tegnap este borzasztó vacakul éreztem magam. Ehhez az akcióhoz csak a fekete műbőr autóstáskámat vittem. Amint beértem a váróterembe, elővettem a mobiltelefont, hogy elnémítsam: és egy pillanatra elgondolkoztam, rajta hagyjam-e a vibrálást vagy sem?

Majd elkezdtem szélesen vigyorogni.

Eszembe jutott egy régi sztori. 2002 nyarán éppen állásinterjúra mentem egy közvetítőhöz. Az ajtó előtt gyorsan elnémítottam a telefont és betettem az autóstáskába. A hölggyel bementünk egy tárgyalóba, én az autóstáskát letettem az asztal szélére.
Beszélgettünk.
Éppen arról akartam meggyőzni a leányzót, hogy miért is engem kellene ajánlaniuk az összes létező informatikai állásukra – amikor megszólalt a telefonom. Pontosabban nekiállt vibrálni az autóstáskában. Na most ez egy békebeli masszív mobiltelefon volt, ha vibrálnia kellett, akkor nem aprózta el: a táska egy-két centis ugrásokkal nekiindult az asztal széle felé. Én nem zavartattam magamat, nyomtam tovább az önmarketinget, aztán mint Gizike az írógépnél, ha a sor végére ért – kling – odafigyelés nélkül mindig visszapofoztam a táskát az asztal széléről.
A legszebb az volt persze az egészben, hogy mind a ketten maximális faarccal próbáltunk úgy csinálni, mintha semmi rendkívüli nem lenne a helyzetben. A csajszi nyomta a kérdéseket, én lelkesen válaszolgattam rájuk – a táska meg makacsul tette, mit érzése szerint tennie kellett.

Ja, az állást nem kaptam meg.