Tegnap éjjel nagy munka volt. A manók egy része nedves vattával tömte ki a fejemet, az orromon keresztül. Ez a társaság volt a leglelkesebb, annyi vattát gyömöszöltek be, hogy ma egész nap úgy éreztem, szétszakad a fejem – miközben a sok vattától csak minden páros órában kaptam levegőt.
De a torokflexelők sem sokkal maradtak el. Rossz éjszakája volt ez a korongoknak, pusztulhattak, mint a legyek – mire ennyire vörösre és érdesre polírozták a garatot.
A hőmérsékletcipelő manók így már csak délelőtt kezdhettek hozzá. Fogták a celziuszokat és fel alá rohangáltak velük a szervezetemben, elérve azt, hogy hol a hideg rázzon, hol lázam legyen.
Végül a legutoljára felálló csapat lett a legmakacsabb – ők még mindig ugrálnak a tüdőmben lévő fújtatón, szélviharszerű köhögési rohamokat váltva ki ezzel.

ps.
Nej szerint a férfiak különösen el tudnak anyátlanodni, ha betegek – ezen belül pedig én egyike vagyok azoknak, akikről lerí, hogy most halnak meg, de legkésőbb öt perc múlva.
Nem is tudom. A magam részéről egyszerűen nem hiszem el, hogy egy olyan összetett, kellemetlen állapotot, mint ez a dögrováson levés, kellő méltósággal lehetne elviselni. Ha viszont feladjuk a méltóságot, akkor miért zavarna a taknyolás, tüsszögés, köhögés mellett egy-egy jól elhelyezett nyüszítés?