Csak egy ugrás

Ezer éve nem voltam MS rendezvényen, most váratlanul úgy alakult, hogy el tudtam menni. Nem bántam meg. Még úgy sem, hogy elméletileg az IT Tisztán rendezvények a kezdő informatikusoknak lettek kitalálva. Szerencsére a fiúk elcseszték, jöttek szépen a 300-as szintű előadások. Ha nem vigyáznak, hamarosan kernelt fognak hekkelni.

Gyors áttekintés.

Most szemérmetlen nyalás fog következni: GT előadóként olyan, mint valami finom bor. Minél öregebb, annál jobb. Habár új dolgot nem hallottam a témában, de szépen összefoglalta a PKI-nak azt a részét, melyet általában el szoktak hagyni. Az egyetlen kifogásom az, hogy sok volt. A PKI olyan, mint az igazi falusi töltöttkáposzta: egyszerre nem lehet belőle sokat fogyasztani, mert megfekszi az ember gyomrát.
Az ISA előadás szintén tetszett, bár nem éreztem benne olyan erős vezérfonalat, mint amilyen a PKI-ban volt. Ez inkább sok apró történet volt, mint egy családregény.

Az SCCM is jó lett volna. Az anyag érdekes volt és hiánypótló. Az előadó is értett hozzá, ez látszott.
Csakhogy egyfelől bejött a Koszó Karcsi effektus. Amikor az előadó csak mondja, csak mondja, monoton. Hiába érdekelne, hiába masszírozom a tarkóm, hiába próbálom kitámasztani a szemem, nem bírom ki elbóbiskolás nélkül. Másfelől pedig pont a legrosszabb időintervallumra lett téve az előadás: ebéd után még a legdinamikusabb előadók is kinlódnak azzal, hogy ébren tartsák a közönséget. Nem is tudom, mit lehetne csinálni: talán kicsivel több hang a mikrofonra, talán István néha kidumálhatna a szakmai előadói pozícióból – még akkor is, ha ezzel értékes perceket vesztene a téma kibontásából. Itt Marcival értek egyet: az oktatónak/előadónak legalább akkora figyelmet kell fordítania arra, hogy fenn tudja tartani az érdeklődést, mint amennyi figyelmet az előadás szakmai részére fordít.

Az utolsó előadást már nem tudtam megvárni, elég későre járt, nekem pedig dolgom volt máshol.

De ezt az egészet jó napnak könyveltem el.

Éjszakai idill

Végre már nem kell jegesmedvékkel harcolnom, ha ki akarok szagolni a teraszra. Most éjszaka ki is sétáltam, egy pohár borral a kezemben. Élveztem a langyos szellőt, a csendet.
Aztán emailt kaptam és felnyávogott a zsebemben a mobiltelefon. A váratlan hangtól pedig teljesen lázbajött a kuvik. Már itt ülök a szobában, de még itt is hallom, ahogy izgatottan spilázza magát.

Hány élet lenne elég?

Hiszen szeretnék alkotni. Most érzem úgy, hogy teljes fegyverzetben állok a csatatéren. Megbetegedni sincs érkezésem, egyszerűen folyamatosan kerülnek ki kezem alól a munkák – még végig sem tudom gondolni, jó lett-e vagy sem, már jön a következő feladat. Három könyv… most írom a negyediket… a blog maga is ezernél több oldalnyi szöveg… szédület.

Természetesen élni is szeretnék. Semmi értelme nagyokat alkotni, ha közben elszalad mellettünk az élet – úgy, hogy közben észre sem vettük az örömeit. A család, egy kirándulás, egy pohár bor, egy jó könyv, kajak, kerékpár, szöszmötölés a kertben, mászkálás idegen városokban, gyönyörű tájakon, ezeket le is fényképezni… mind-mind remek időtöltés.

Viszont megélni is meg kell. Pénzt keresni. Amihez nem elég a napi 8-9 óra munka, hanem tanulni is kell. Akár éjszaka is. Még öreg fejjel is… hiszen ez egy életünk végéig tanulásra kényszerítő szakma. (Szerencsére.)

A frappáns megoldás nyilván az lenne, ha a kerékpáros / kajakos / gyalogos csavargásokból írnék könyveket és abból meg is lehetne élni… de ez most nem egy olyan világ.

Így viszont mindháromra külön kell időt szakítani. Egy életen belül.

Megint az alvás vesztett.