Kelet-európai kinlódás

Ott rontottam el, hogy mielőtt felraktam volna a törést, újraindítottam a PDA-t. Utána már nem lehetett kicserélni az eredeti dll-t a megpatkoltra. A következő hibát ott követtem el, hogy nem töröltem le egyből a programot és nem tettem fel újra, immár jól törve. A 30 nap lejárt – és innentől akár a fejem tetejére is állhattam, a program valahová eldugta azt az infót, hogy a próbaverzió lejárt. Maximum a PDA újrahúzásával tudtam volna kilépni a körből… de úgy örültem neki, hogy végre sikerült rendberaknom, hogy eszem ágában sincs újra kezdeni.

Ledermedtél?

Itt van ez a pofa és nyíltan ír arról, hogy lopott programot telepít. Ráadásul azt is bénán.
Kizökkent a világ.

Ki bizony. De nem nálam. Hanem annál a szerencsétlen programtervezőnél, aki belerakta ugyan a Windows Mobile 5 operációs rendszerbe a magyar karaktereket, csak éppen nem mellékelt hozzá használható magyar virtuális billentyűzetet. Olvasni lehet, írni viszont nem.
Na most akár hiszed, akár nem, én ezeket a maratoni hosszúságú útleírásokat mind a PDA-n írom, stylussal böködve a virtuális billentyűket. Nekem egyszerűen _kell_ egy értelmes virtuális billentyűzet.
Csakhogy nem volt. Pár éve néztem körbe, akkor volt a Sunnysoft InterWrite, közel 30e forintért. Amikor a teljes PDA 60e-be került. Amikor egy ilyen billentyűzetnek helyből benne kellene lennie.
Naná, hogy beszereztem egy törött verziót… és még csak lelkiismeretfurdalásom sem volt.

Viszont ez a mostani szerencsétlenkedés megadta a lehetőséget, hogy újra szétnézzek a piacon. Hátha azóta változott valami. Hiszen azt szokták mondani, hogy a piaci rések automatikusan tömődnek be. Én pedig úgy voltam, hogy ha lesz értelmes program 5e körül, akkor nem vacakolok töréssel, újratelepítéssel, megveszem azt.

Már az első merítés remek eredményeket hozott fel a mélyből.

1.
Magyar billentyűzet-meghajtó Windows Mobile 2003, Windows Mobile 5 és Windows Mobile 6 operációs rendszert használó gépekhez – azaz a Billenty.
Képernyőképek jók, próbaverzió van. Letöltöttem, kipróbáltam… szenzációs. Olvasható betűk és rengeteg karaktertábla közül választhatok. Az ára pedig mindent visz: 790+sarc. Nem is vacakoltam sokat, egyből megrendeltem a weblapján. Aztán eltelt két hét. Majd kimentem Amerikába – és eltelt megint két hét. Ekkor már bajban voltam, mert lejárt a próbaverzió. (Nem ezé a programé, egy másiké.) Gondoltam, ennyit a formról, van az oldalon emailcím is. Ja. Egyből válaszolt is egy nagyon kedves mailer daemon. Ha nagyon akartam volna, még felhívhattam volna a telefonszámot is, de nekem ez már nagyon döglött ügynek tűnt. Skip.

2.
HunBill
Kicsit csúnyább, kicsit nehézkesebb, a szolgáltatáslistája is bénább, valamivel drágább is… de még éppen belefér. Mind az árba, mind a tudásba. Szerencsére ennek teljes funkcionalitású volt a 30 napos próbaverziója, így ezzel mentem ki Amerikába, ezen gépeltem be a 44 A4-es oldalnyi szöveget. Mondhatni, megszoktam. Hogy miért nem vettem meg mégis egyből? Mert egész egyszerűen nem értettem a licenszelését. Hogy először megveszem a webáruházban – szigorúan utófizetéssel – aztán írok egy emailt, hogy küldjenek aktivációs kulcsot, erre küldenek egy számlát meg egy kulcsot, én kifizetem a számlát, beírom az aktivációs kulcsot, erre a program kiír egy termékkódot, melyet visszaküldök emailben, majd amikor a pénz is megérkezik, küldenek egy regisztrációs küdot és már csak be kell gépelnem. Mindezért megkapom a programot 3 évre, és csak erre a PDA-ra. Ha lecserélem, vehetem meg újra a programot.
Gondolhatod, hogy nem lelkesedtem. Még akkor sem, hogy odakint jócskán megismertem a cuccot és tulajdonképpen egész jól bevált.

3.
Sunnysoft Interwrite
Az öreg harcos. Melyet évekig használtam már eddig is. Nézzük már meg, hátha esett valamennyit az ára? És igen. Ezen az oldalon már egész baráti ár fogadott. Gyorsan le is szedtem a próbaverziót. Határozottan kiváncsi voltam, kijavították-e a régi egyik bosszantó hibáját.
Arról van szó, hogy habár kétfajta magyar billentyűkiosztást is ismer, de vagy ‘í’ betű nincs, vagy gondolatjel. Én viszont mindkettőt intenzíven használom. Ha a gondolatjelet választom, akkor az ‘í’ betűre esélyem sincs… ha az ‘í’ betűt, akkor ha nagyon bonyolultan is, de elővarázsolható a gondolatjel. (Nem, nem ALT-ra vagy SHIFT-re.) Nagyon zavaró volt.
Külön bosszantott, hogy hely lett volna rá. Van egy Screenshot gomb, melyet én mindig egyből letiltok. Na, annak a helyére simán rakhattak volna egy szabadon definiálható gombot.
Már a próbaverziónál jöttem rá véletlenül a megoldásra. Éppen azon kisérleteztem, hogy megnyomok minden billentyűkombinációt, hátha valamelyikre előjön a gondolatjel – amikor a bal ALT+R variációra elfordult a kép és a megnövekedett billentyűtérben feltűnt egy numerikus billenytűzet. Rajta – a sok felesleges szám mellett – a gondolatjel (minuszjel) is.
Oké, ennyi kompromisszumot be tudok vállalni. Irány a kassza. Rákattintottam a buy gombra – és kitett egy nyitólapra. Az általam kiválasztott verziót már nem lehetett megvenni. Az éppen aktuális InterWrite billentyűzet pedig már 40 dollár, azaz durván 10e forint volt. Ez már fájt.

A vége az lett, hogy összeszorított szájjal megvettem a 2. programot. De nem vagyok boldog.

Köszönöm szépen, de nem vállalom

Azt hiszem, nem panaszkodhatunk. Habár a pénztelenség, a kilátástalanság lassan depresszióba sodorja az országot… de hé, melyik ország vezetői gondoskodnak ilyen válságos időkben hasonlóan szórakoztató showműsorról? A gazdasági válság a világot sanyargatja, de egyik országban sem röhögnek annyit az emberek, mint mostanság nálunk. Igaz, a nevetés keserű egy kicsit – de ez általában így szokott lenni, ha közben az ember farka satuba van szorítva.

A komédiának viszont van egy szomorú vonulata is. A bohócok olyan lelkesen szerencsétlenkedtek a színpadon, hogy leesett a függöny, eldőlt a díszlet. Láthatóvá váltak a háttéremberek.
Ekkor fagyott rá a mosoly a legtöbb ember arcára.
Valljuk be őszintén, eddig nem sokat tudtunk az MSzP-ről. Az MSzP Gyurcsány magánszáma volt. A hallgatóság, akiknek az Elkúrtuk beszéd szólt. Gyurcsánynak legalább lehetett drukkolni, mert amiket mondott, nem hangzottak rosszul. Az már az ő dolga volt, hogy a csapatot rendezze maga mögött. Hogy összefogja őket nemes célok érdekében.
Végül nem sikerült. Soha nem fogjuk megtudni, hogy azért nem, mert Gyurcsány csak szájkaratéban volt jó, vagy azért nem, mert ezzel a borzalmas párttagsággal nem lehetett semmit sem kezdeni, különösen úgy, hogy közben meg a túloldali patás ördög abuzálta hátulról az embert.
És ekkor, a végjátékban láttuk meg az MSzP igazi arcát. A sok behízott agyú, eltunyult megélhetési politikust. Akik eddig meg voltak győződve róla, hogy a Feri sebezhetetlen és majd jól elrendezi a dolgokat. Számukra is. Aztán amikor kiderült, hogy mégse… akkor most néz mindenki, mint amikor a háztetőn a Pókembernél elfogy a fonal. És keresi, hogy kinél van legalább egy spulni cérna.

Az MSzP ezzel a végjátékkal legalább 10%-ot vesztett. Egy párt lehet arrogáns, lehet gonosz… de nem lehet nevetséges. A nevetséges embereken jól szórakozunk… de semmiképpen sem akarjuk, hogy ők vezessenek minket.

Óriási pofonba fognak belefutni. Én már egy 20%-os választási eredményen is meglepődnék. Mindemellett optimista vagyok. A mostani őskövületek, az irreálpolitikusok ki fognak hullani. Ez lesz a lehetőség az MSzP számára, hogy megtisztuljon és egy tényleg modern – tehát nem csak a vezetőjének dumájában az – szociáldemokrata párt legyen.
Talán hat év múlva.

Firka

Ösztönös? Tudatos?

Nem tudom. De komolyan nem.

A héten olyan gondolkodós munkám van. Ültem a papírlap előtt, törtem a fejemet. Aztán lazításképpen eszembe jutott egy grafikai kisérlet: tudok-e csak tónusok segítségével kockát rajzolni?
Elképzeltem, merről süt a nap, majd nekiálltam satírozni. Egészen jó lett. Persze az ilyen firkálásokkal mindig az a helyzet, hogy az ember még belehúz egy vonalat, mert azzal egy picit még jobb lesz… aztán még egy vonalat… aki firkálgatott már unalmas értekezleten, pontosan tudja, mire gondolok. Én is így jártam: ide raktam egy kicsivel több szürkét, oda tettem egy másik irányú satírozást… aztán elböktem. Bejött egy rossz vonal. El is rontotta egyből a képet.
Mit csináljak? Néztem, nézegettem. Ha a fényes részből kitörést csinálnék, akkor a rossz vonal lehetne egy gömb teteje is. Ez se kis kihívás: pusztán fényviszonyokkal jelezni valamiről, hogy az gömb. Nosza.
Aztán amikor elkészült, még egy hirtelen mozdulattal kapott a gömb egy szmájlit.

Hátradőltem.

Utána kezdtem csak alaposan nézegetni, mit is alkottam. Hmm, ez itt egy optimista ember, aki éppen bezárkózott. Fekete műanyag doboz rejti a fejét, melyből alig látszik ki a mosolya.

Pont olyan, mint pár hónapja én.

Olvasgatok

Van egy régi pszichológiai kísérlet. Egy diákcsoportot bizonyos ideig tekintélyelvű módon neveltek, majd ezt hirtelen megváltoztatták, és a szigorú tekintélyelvűséget egyik pillanatról a másikra liberálisabb, demokratikusabb pedagógia váltotta fel. A diákok ekkor nem demokratizálódtak, hanem először megőrültek. Elvesztették a mértékeket, a normákat, hogy mit lehet és mit nem lehet, és egy rettenetesen zűrzavaros korszak következett be a diákok életében. Ez így van társadalmi szinten is. Ez volt Cromwell után Angliában, a pálinkakorszakban. Mindenki piált, kriminalizálódott satöbbi. Aztán egy idő után lenyugszik a társadalom és kialakulnak az új együttélési normák. Nálunk még ezek nem alakultak ki, ezért érezhető itt fokozottabban a válság. Van ennek több vetülete. Amíg a dugóban van 5-10 strici, aki kivág mellettem a sorból, hogy az elején beszuszakolja magát, addig nincs demokrácia. Azért nincs, mert egy demokrácia nem tűri el a jogtalan előnyszerzést. S ez az üzletben, a kereskedelemben és az élet minden területén így van.

Interjú Popper Péterrel

Güzü

Teljesen elfeledkeztem a ‘dokumentum’ rovatról. Pedig remek anyagaim vannak még.

Jöjjön egy újabb gyöngyszem a 80-as évek elejéről.

Akkoriban én egyetemre jártam. Vegyipari egyetemre. Talán hallottáról már arról, hogy tűz meg víz. Hogy kutya meg macska. Nos, a vegyészek és a gépészek nagyjából ugyanannyira utálták egymást. Gépészképzés ugyan nem volt, de a Géptan Tanszék oktatói nem fogták vissza magukat: megveszekedett dühvel, fékezetlen arroganciával irtották a vegyészpalántákat. (Egyik sokat hangoztatott jelmondatuk volt: időnk van, tejünk van – miért ne szopassunk?) Mindehhez add hozzá a gépészekre jellemző vaskalaposságot, a sárszaggal keveredett németes alaposságot, a minden újtól való merev elzárkózást. (Már minden tanszéken elfogadták a számítógéppel készült mérési jegyzőkönyveket, amikor a gépészek még mindig makacsul ragaszkodtak a kézzel írt lapokhoz, a miliméterpapírokhoz, a log-log papírokhoz és a szines ceruzákkal rajzolt diagramokhoz.)

Ennek fényében tessék végigolvasni ezt a hétoldalas laboratóriumi szabályzatot. Külön felhívom a figyelmet a darabos, buta, bürökratikus fordulatokra, a szövegen átsütő rosszindulatra és a hallgatók kizsigerelésének szándékára.

Rövid lexikon:

  • Güzü: Gépek Üzemtana, rövidítve.
  • Digerálás: Vegyipari szakkifejezés. Van egy reménytelen kupac szilárd anyagod, abból kell oldószerrel, melegítéssel kinyerned a csekély mennyiségű értékes anyagot. Az egyetemi szlengben ez úgy módosult, hogy digerálásnak hívták azt a folyamatot is, amikor az oktatók írásban feltett trükkös kérdések segítségével (melegítés, oldószer) próbálták kinyerni az értékes anyagot (tudás) a diákok fejéből (reménytelen kupac szilárd anyag). Több változata is létezett, a villámdiger felelt meg a kiszámíthatatlan röpdolgozatnak, a labordiger pedig a menetrendszerű számonkérésnek. Megjegyzem, ugyanezt a folyamatot, ha melegítés nélkül végezzük a kioldást, macerálásnak nevezzük – és ez most nem szleng, hanem szigorú vegyész definíció.

Lássuk akkor magát a szabályzatot. Ne riasszon el, hogy hét oldal, úgy gyöngyszem, ahogy van. Különösen a pontossággal kapcsolatos eszmefuttatások ütnek.

Legkedvesebb jelem

Nem, nem a szalonnáról lesz szó az oviban.

A legkedvesebb közlekedési jelzésemről szeretnék írni. Ez a következőképpen néz ki: az előttem haladó autó először jobbra egyet, majd balra egyet, végül megint jobbra egyet indexel.
Legszívesebben kiszállnék és keblemre ölelném az illetőt.

Most azt hiszed, gúnyolódom. Pedig nem.

Mikor látni ilyen jelzést? Nem akkor, amikor valaki bizonytalan. Akkor nem szoktak ilyen precízen jelezni.
Sokkal inkább akkor, ha valaki meg akar köszönni valamit, de nincs vészjelzője.
Most gondold el. Nem lenne köteles megköszönni. Sokan nem is teszik meg. De őbenne annyira erős a hálaérzet, hogy habár nincs meg hozzá az eszköze, de megpróbálja valami hasonlóval jelezni az örömét.

Ilyen erős közösségi érzésű emberekből kellene több az utakra.

Az olvasás válsága

Eddig kétszer kerültem olvasással kapcsolatos válságba.

A kilencvenes években rengeteg újságot fogyasztottam. HVG (akkor még jó volt), Hócipő (akkor még jó volt), Ötlet, Ludas Matyi, Új Ludas, Kretén/MAD, Otthon, Rakéta, Bridzsélet, aztán a szakmai lapok, Computer Panorama, Chip Magazin, Byte, alkalmanként Népszabadság, Kurír, Erato, Autó-Motor, Veszprémi Napló… meg a fene sem emlékszik már mindegyikre. Azt tudom, hogy lapszámtól lapszámig olvastam, azaz nagyjából addigra végeztem ki egy-egy példányt, amikor az újabb megérkezett. Közben persze gyűltek az olvasatlan könyveim – de nem volt időm rájuk. Végül ez már annyira zavart, hogy elkezdtem gondolkodni. Mit ad nekem a sajtó? A HVG-ből egy négyoldalas, részletes elemzésből megtudom, hogy milyen disznóság történt éppen Venezuelában. Vagy hogy miért nincs semmi igazságalapja annak, amit az aktuális miniszterelnök nyilatkozott. Meg miért hülye a Csurka. Ezek pillanatnyilag fontosnak tűnő információk ugyan, de… ki emlékszik ma már arra, mekkora barom is volt az a bizonyos kiírt író? (Én már olyannyira elfelejtettem a ténykedését,. hogy mostanában hajlandó vagyok elolvasni az egyébként kifejezetten jó könyveit is. Tudtátok, hogy egy novellájában megírta azt a balfasz embert is, akivé később ő maga is átalakult?) És egyáltalán, mi a fontosabb egy olyan átlagpolgár számára, mint amilyen én is vagyok: tudni azt, hogy miről folyik a vita egy országos ügyben (mert az igazságot úgyse tudjuk meg, csak a vitát látjuk), vagy tudni azt, hogyan is működik az ember, ha tömeget alkot? (Lsd. Aronson: A Társas Lény.) Nyilván az utóbbi ad mélyebb tudást – döntöttem és hirtelen elhatározással lemondtam a karikatúra magazinok és a Bridzsélet kivételével mindent. (Aztán a karikatúralapok megszűntek, a Kretén önismétlésekbe fulladt, ezért lemondtam, a Magyar Bridzs Egyesülettel meg elvesztettük egymást.)
Mindenesetre ebből a válságból sikeresen kilábaltam.

Viszont most itt van a másik. Az internet.
A dilemma ugyanaz. Dőlnek a pillanatnyi aktualitások. A feedolvasómban bent van – igaz, erősen szelektálva – a HVG, a Népszabadság, a Figyelő és az Index. Van egy csomó blog, szakmai/nem szakmai vegyesen. És megint nehéz döntés előtt állok. Jó-e az nekem, ha nem fogom tudni, mi zajlik körülöttem? Hiszen fortyog a politika, szarban a gazdaság,, morális csődben az ország. Ilyenkor éppenhogy olvasni kellene az aktuális híreket, az értelmes elemzéseket. A szakmai blogokat szintúgy követni kell. Hiszen amilyen hülye szakmám van, minden nap tanulnom kell, mert egyébként lemaradok. (Nem a többiektől, hanem a szakmától.) Ismerős minta: a szakcikkekkel vagyok úgy, mint régebben a HVG-vel: éppenhogy be tudom fejezni a régiek elolvasását, mire megjönnek az újabb írások. És akkor ott van még az egyébként irodalomnak is megfelelő nem szakmai blogok olvasgatása.
Most akkor mi legyen? Melyik ujjamat harapjam meg?
Ráadásul a helyzet messze nem olyan egyszerű, mint régebben. Akkor abban kellett döntenem, hogy amikor leülök a fotelbe, akkor az újságért nyúljak vagy a könyvért. Ma viszont az internet előrébb pofátlankodott. Még a fotelig sem enged el. Dolgozom a számítógépen (mert a munkahelyen arról adminisztrálok, implementálok, azon írom a terveket, arról kommunikálok… otthon pedig azon rajzolok, azon írom a cikkeket, blogbejegyzéseket, könyveket, azon olvasom a tanulnivalókat) – és ugyanezen a számítógépen nyomul az internetes tartalom is. Szemérmetlenül beelőzi a fotelt. Próbálkozom, persze, állandóan rakom ki az olvasóasztalra a kijelölt könyveket, de csak a frusztrációmat növelem. (Ne tudd meg Hofstadter könyve hányszor mászott elő, meg utána vissza az utóbbi időkben.)
Ráadásul olyan az élettempóm, hogy van ugyan szabadidőm, de nem egyben. Csinálok valamit, befejeztem, kifújom magam. Vagy csak éppen menetközben pihenek meg. Van 5-10 percem, mielőtt váltok. Ennyi időre nem lehet fotelbe ülni, könyvet felcsapni. Viszont tökéletesen elég arra, hogy elindítsam a Feeddemont és átfussam a 10-50 új bejegyzést, illetve kiszórjam a Clippings folderbe az alaposabban elolvasandó írásokat. Aztán lehet, hogy a következő öt perces pihenőben, amikor éppen nem jött új írás, akkor a Clippings-ből választok egy cikket.
Érted a dilemmát? Kidobhatnám az internetet, mint olvasnivalót – de ennyire darabokra tördelve nem lehet könyvet olvasni. Ha viszont az internetet olvasom, akkor el is telek vele. Elfáradok. Nem fér a fejembe az az okosság, mely esetleg este a könyvekből jönne.

Nehéz ügy. Megoldás… egyelőre nincs. De amikor ennyire szokott zavarni a helyzet, akkor már nem szoktam messze lenni tőle.

Rejtélyek

Ha úgy dől ki egy fa az erdőben, hogy semmilyen állat – beleértve az embert is – nem tartózkodik a közelében, akkor lesz-e hangja a jelenségnek?

A probléma ezzel a mini fejtörővel nem az, hogy mi lehet a helyes válasz. Az viszonylag egyszerű, dacára annak, hogy jobb sorsra érdemes fórumok tucatjai fordultak már filozófiai jellegű flémelésbe miatta. Egyszerűen vissza kell kérdezni, hogy definiáljátok légyszives, mit is értetek hang alatt?

  • Ha azt, amikor valami egy folyamat során megrezegteti a levegőt, akkor bizony keletkezik hang, hiszen a levegőt tényleg rendesen megrezegteti a kidőlő fa.
  • Ha azt az agyi impulzust, mely úgy keletkezik, hogy a rezgő levegő megrezegteti a dobhártyát, akkor nem – hiszen nincs a környéken se üllő, se kalapács, se dobhártya, se agy.

És ennyi.
Az igazi kérdés szerintem sokkal inkább az, hogyan jut egy ilyen fejtörő valakinek az eszébe?

Van egy tippem.

A kreátor éppen egy tömött autóparkolóban sétálhatott, amikor váratlanul fingania kellett.
Körbenézett az autók felett: sehol nem látott embert. Durr.
Aztán a következő pillanatban vette észre, hogy a közvetlenül mellette lévő autóban bent ül a sofőr. Lehúzott ablakkal.

Valószínűleg itt meditálhatott el rajta, hogy mennyiben is változik meg a jelenség maga, attól függően, hogy van-e aki észleli azt.

Zsengék

Úszás közben ugrott be egy csomó gyerekkori emlék. Ömlesztek.

Furcsa volt, hogy mennyire eltérően tudtak megitélni az általános iskolai tanáraim. A történelemtanárnőm – aki egyébként igazgatóhelyettes is volt és az egész iskola rettegte az erőszakossága miatt – például elismerte a műveltségemet. Előfordult órán, hogy meg akart említeni egy gyerekregényt, de csak homályosan emlékezett mind a történetre, mind a szereplőkre. Próbálkozott, próbálkozott… aztán feladta.
– Petrényi, ne hagyjál már kinlódni, te biztosan tudod, melyik könyvről beszélek.
Nem válaszoltam.
– Na mi van – húzta fel a szemöldökét – Azt ne mondd, hogy nem olvastad?
– Nem, nem… persze, hogy olvastam – válaszoltam zavartan – a probléma az, hogy a feltételeknek két könyv is megfelel. Az író Hárs László, de ő két hasonló könyvet is írt, az egyik az ‘Ezek a pesti gyerekek‘, a másik pedig a ‘Majd a gyerekek‘. Annyiból, amennyit a tanárnő elmondott, még nem tudom, melyikre tetszett gondolni.(1)
– Ööö – válaszolta frappánsan a tanárnő – Azt hiszem, az utóbbi volt.
Aztán csodálkoztam, hogy az osztálytársaim óvatosan, de kerültek.

Ezzel szemben az irodalomtanárnőm nem igazán bízott bennem.
Egyszer az volt a házifeladat, hogy írjunk egy ajánlót a legutóbb olvasott könyvünkről. Meg is írtam, szépen. Fel is kellett olvasnom. A tanárnőnek egyre inkább olyan lett a képe, mint aki citromot szopogatott.
– Csaltál! – förmedt rám, amikor befejeztem.
– ?
– Valld be, hogy lemásoltad a könyv hátsó borítójáról!
– De nem!
Nem tudtam meggyőzni. A végén már intőt akart adni, mert még hazudok is. Kénytelen voltam ráhagyni.

Kíváncsi vagyok, mit szólt volna, ha megtudta volna, hogy én költő is vagyok.
Halál komoly.
Akkoriban még éppencsak elkezdtem rajzolgatni, nagyon messze álltam attól, hogy a publikum elé lépjek. Inkább a verseimmel büntettem.
A versek formálisan abszolút rendben voltak. Ahol kellett, rímeltek. A szótagszámok katonásan stimmeltek. Még a ritmusuk is teljesen versszerű volt. Éppen csak a lényeget nem fogtam fel: hogy egy versnek szólnia is kell valamiről. Ebből kifolyólag olyan alkotások születtek, melyekhez képest Troppauer Hümér ‘Én egy kisvirág vagyok’ című alkotása eksztázisos behugyozás lehetett.
Hogy merem én ezt ilyen határozottan kijelenteni? Úgy, hogy még megvan az összes. Pár évvel ezelőtt előkeveredett a padlásról az a spirálfüzet, amelyikbe a verseimet írtam.
Nem lenne szabad ilyen tárgyakat fegyverviselési engedély nélkül polgári lakásokban tárolni.
Ha most azt hiszed, hogy majd elkezdek verseket bemásolni, akkor nagyon tévedsz. Mert bár van némi exhibicionista hajlamom, ez tény, de ennyire nem akarok bántani senkit sem, aki vette a fáradtságot és olvassa ezt az írást.(2)

De egyszer nagyot akartam dobni.
Volt a mi időnkben egy újság, a Pajtás Magazin. Szenzációs lap volt: tele Dargay Attila rajzokkal, képregényekkel (Kajla, Kica és Mica), emellett rengeteg képregényt vettek át a francia testvérlapuktól (Pif) is. El nem tudtam képzelni, hogy akár csak egy héten is ne vegyem meg. Ugyan voltak benne szövegek is, azokat gyorsan megbocsátottam a szerkesztőknek, de a rajzos anyagokért gyilkolni tudtam volna. Kissné volt az újságfelelős és mivel tudta, hogy mennyire odavagyok a lapért, én voltam az egyik, aki hetente elballagott az I-es iskolába átvenni a heti dózist.
Sokára, de megérett az elhatározás bennem: ebbe a lapba én is írni fogok. Nyilván verset. De mi legyen a téma? Eger meglehetősen messze volt Pesttől, én még azon belül is meglehetősen kiszorítva éltem – márpedig a perifériáról József Attila már megírta az összes verset, melyet meg lehetett. Végül levettem a polcról az egyik viccgyűjteményt, kikerestem belőle a három legjobb poént, majd ezeket megírtam versben.
Elküldtem.
Utána minden nap izgatottan lestem a postaládát. Jaj, bárcsak válaszolnának. Jaj, vajon mit fognak?
És válaszoltak. Izgatottan téptem fel a borítékot. Azt írták, hogy

Kedves Petrényi József pajtás!

Elolvastuk az általad küldött anyagot és a szerkesztőségünkben mindenkinek tetszett. Pár héten belül meg fog jelenni a magazinban.

Üdvözöl téged,
A Pajtás Magazin szerkesztője

Úgy dőltem hanyatt a szobámban, mint egy kőszobor. Atyaúristen. Szent Marx. Hiszen akár már holnap is meghalhatok: elértem azt a maximumot, melyet ember ebben a világban elérhet. Innen már csak lefelé van.
Nem akartam elmondani senkinek. Elképzeltem, mekkora meglepetés lesz, amikor megjelennek a versek, az izgatott folyosói érdeklődésre meg csak annyit válaszolok flegmán, hogy igen, most hogy mondjátok, tényleg érkezett valami felkérés pár héttel ezelőtt…
Persze, hogy nem bírtam ki. Egy hét múlva két-három igazán közeli barátnak megmutattam a levelet. Csak, hogy érezzék, mekkora nagy emberrel szívnak egy levegőt.
El nem mondhatom, mekkora szerencsém volt, hogy nem vertem nagydobra.
Kábé két héttel később kaptam egy újabb levelet a szerkesztőségtől.

Kedves Petrényi József pajtás!

Elnézésedet kérjük, de szörnyű adminisztrációs tévedés történt. A leveledet összekevertük egy másik pajtás levelével – így a neked küldött levél igazából neki szólt.

Elolvastuk a te verseidet is, a korodhoz képest nagyon jók. Tulajdonképpen le is akartuk közölni, de pont akkor esett be egy nagyon érdekes riport az argentín zöldségtermesztés fejlődéséről, így sajnálatosan a te verseidnek nem maradt hely.

Remélük, hogy továbbra is maradsz az újság hűséges olvasója,
A Pajtás Magazin szerkesztője

Maradok. Persze. Anyád.
Nyilván a többieknek pár héttel később morogtam valamit a hitvány, szószegő szerkesztőkről. És a második levelet nem mutattam meg senkinek.

De ez a fiaskó mit sem változtatott azon, hogy az osztályban én voltam a csasztuska király. Aki esetleg nem tudná, miről van szó, a csasztuska gyakorlatilag egy népszerű dal átköltése volt. A népszerű dalon akkoriban leginkább mozgalmi dalt kellett érteni, bár néha szóba jöhetett populárisabb (kvantanaméra, ugye) dal is.
Ráadásul a csasztuska hihetetlenül népszerű volt. Csasztuskát kellett írnunk az őrsi akadályversenyen, de csasztuskát kellett írni az Eger város Várostörténeti vetélkedőjének döntőjében is. (Melyet határozottan megnyertünk. Akkor ölelgette ki belőlünk a szuszt a történelemtanárnő. Hasonló érzelemkitörést máskor nem jegyeztek fel róla a krónikák. Mi se tudtuk, hogy sírjunk-e, vagy nevessünk.)
Na, ezen a területen igazából otthon éreztem magam. Adott volt a ritmus, adott volt a szótagszám, a rímképlet… a szöveg meg úgysem érdekelt senkit. A legidiótább vicceket is fergeteges poénként élte meg a közönség. A fene tudja, miért.
Egy baj volt csak: az igazán jó csasztuskákat egy helyen tudtam csak írni. A budin. De ezt nem mertem megmondani a többieknek. Emiatt a következőképpen néztek ki az őrület pillanatai.

  • Kiadták a feladatot, kaptunk rá egy órát.
  • Jocikát odatuszkolták az asztalhoz, papírt tettek eléje, tollat nyomtak a kezébe.
  • Körülbelül tizenkét ember mászott fel a hátára, megfigyelni, hogyan is születik az alkotás. Természetesen mindenkinek volt egy értelmes megjegyzése, minden egyes szónál: hogy az miért nem jó, illetve miért zseniális, hogy azt nem lehet elénekelni, azt nem lehet kiolvasni, és egyáltalán, ez melyik dal is, és akkor miért nem azt írom.
  • 50 perc után Jocika elnézést kért és kiment a vécére.
  • Amikor visszajött, letett az asztalra egy papírlapot. Ott volt rajta a csasztuska. – Zseniális! – hördült fel a közönség.
  • 59 perc után leadtuk a pályamunkát.
  • Jocikát az énekléskor diszkréten a leghátsó sorba tuszkolták, mert kegyetlen fahangja volt. Pedig ő tudta csak egyedül hibátlanul a szöveget.

(1) Pedig ha tudta volna, hogy Hárs lászlónak ez a regényfolyama tulajdonképpen tetralógia volt, a következő kötetekkel: ‘Majd a gyerekek’, ‘Igazán gyerekjáték’, ‘Ezek a pesti gyerekek’, ‘Mi is voltunk gyerekek’.

(2) Na, jó. Csak egy versszak egy maratoni költeményből. De már előre szólok, hogy az alábbi sorok a gyanútlan olvasóknál maradandó agykárosodást okozhatnak.

Kárálnak a süketfajdok,
Megtehetik, hisz mind süket
A többi állat káromkodva
Átkozza el az ősüket.

Akklimatizálódunk

Akkor indul az ‘érjük utól magunkat’ sorozat. Ezt például pont egy héttel ezelőtt jegyeztem fel.

*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-**-

Reggel beültem a kocsiba.

  • És indításkor helyből ugrottam vele fél métert előre. Teljesen kiment a fejemből, hogy sebességben hagytam. Pontosabban, az is kiment a fejemből, hogy van sebesség. Meg kuplung. Egy hét alatt cirka 3000 kilométer, automata váltós kocsival… elszokik az ember.
  • Aztán nem értettem, mi a szokatlan. Bakker, sárgák az irányjelzők.
  • Mentem, mendegéltem. Szórakozottan számolgattam… és arra jutottam, hogy automatikusan tartom a 65 mph (104 kmh) korlátot városon kívül, illetve a 75 mph (120 kmh) korlátot az M0-án. Régebben 110/130 volt a tempó… és hamarosan újból annyi is lesz. De még a lábamban van a sebesség.
  • Ami viszont nagyon szokatlan volt, az a mentalitás. Az M0-án kerültem fasírtba, a bal szélső sávból erőszakosan toltak le, aztán amikor besoroltam a középsőbe, hirtelen a jobb szélsőből bevágott elém egy kisteherautó. Odakint a 3000 kilométer során egyszer sem kellett kurvaanyázva taposnom a fékbe – itthon 10 percen belül.

-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-**-*-*-*

Ami kimaradt

Volt időm gondolkodni. És eszembe jutott néhány apróság, melyek kimaradtak az útleírásból.

-*-*-*-*-*–*-*-*-*–*-*-*-*-*-*-*-*–*-*-*-*-

A Grand Canyon környékén igen óvatosan kell kezelni a geográfiai viszonyokat. Persze, mi is vicceltünk, hogy milyen elcseszett túra már ez, a lefelé menettel kezdjük és a felfelé menettel végezzük. A létező legrosszabb kombináció: lefelé bátran mész, aztán lehet, hogy a feljövetelhez meg már nincs szufla.
Ráadásul milyen frusztráló már: egész napi rohadt kemény munkával legyőzöd a magasságot… és hol találod magad? A síkságon.

Na, ez az, ami nem igaz. Mert látszólag tényleg egy végtelen síkságon, a látóhatárig tartó sivatagon csavargunk… de csak látszólag.

Elmentünk reggelizni, még a nagy túra előtt. Én az egyenreggelihez adott két tojást főzve kértem. Ültünk, vártunk. Aztán még mindig ültünk és vártunk. Majd megjelent a pincér és nekiállt szabadkozni, hogy a főtt tojásra még sokat kell várnunk, mert ezen a tengerszint feletti magasságon már sokkal lassabban forr fel a víz.
Hoppá. Akkor az alföld sokkal inkább felföld? Bizony, az. Igazából a Coloradó csalingázik a tengerszinthez közel, és mi voltunk 2000 méter körüli magasságon.

-*-*-*-*-*–*-*-*-*–*-*-*-*-*-*-*-*–*-*-*-*-

Az idő nagyon sokat tud változtatni a gondolkodáson. Akkor nagyon be voltam tojva a feljöveteltől. Azt mondtam, csak egyszer jöjjek fel, soha többet nem mászok fel ilyen magasra.
Ez volt.
Ma már simán nekimennék ismét. Persze nem ugyanannak az emelkedőnek, hanem valami másiknak. Amely hasonlóan szép helyre vezet.

-*-*-*-*-*–*-*-*-*–*-*-*-*-*-*-*-*–*-*-*-*-

Nem beszéltem például a vortexről. Amennyire sikerült kihüvelyeznem az útikönyvekből, ez egy térbeli alakzat, leginkább egy kúpra spirálisan feltekert kötélhez hasonlít.
Hogyan jön ez a képbe?
Úgy, hogy Sedona előtt van egy kis falu, mely tipikusan nyugdíjasok öregkori letelepülőhelyeként funkcionál.
Érthetőbb lett? Nem?

Akkor megpróbálom elmagyarázni. A vortexet Amerikában gyógyító erővel ruházzák fel. Úgy tartják, hogy ahol sok a vortex, ott gyógyító kisugárzása van a földnek. Márpedig Sedona és a környékbeli Red Rock hemzseg a kúpos szikláktól, melyekre spirálisan tekerednek fel vájatok, ösvények. Az amik ezt annyira komolyan veszik, hogy az egyik szikla mellé még egy gyógyító templomot is odarittyentettek.

-*-*-*-*-*–*-*-*-*–*-*-*-*-*-*-*-*–*-*-*-*-

Induláskor Nej megkért, hogy fotózzak neki hátteret a számítógépére. Amikor próbáltam puhatolózni, azt mondta, hogy különösen érdeklik a magányos fák, festői háttérrel.
Hát, ezen nem múlott. Ahogy láttam egy magányos fát, padlóféket nyomtam, kipattantam és lencsevégre kaptam. A kanyonban sziklák szélére másztam ki, hogy jól mutasson az a magányos fa.
Annyi magányosfás fényképet hoztam, hogy alig fért rá a vincseszterre.

Erre kiválasztott egy fényképet a kanyonról. Fa a környéken sincs.

Mentegetőzés

Igen, pontosan tudom, hogy borzasztó hosszú írás sikerült az amerikai kalandozásról, nem kell, hogy cseszegessél miatta. (Ha ez némileg vigasztal, a szöveg 90%-át PDA-n böködtem be.)

Feltett szándékom, hogy most egy hétig nem fogok kirakni semmilyen írást sem a blogra – hogy azoknak is legyen idejük elolvasni, akik nem tudnak sok időt rászánni naponta a blogolvasásra. Minden napra egy napi adag – a végén már elég rövidek a leírások – és végig lehet olvasni.
Aki viszont nem szokta elolvasni az útleírásokat… az most így járt. Legyen egy hét türelemmel.

ps.
Ne lepődj meg, ha esetleg lassan töltődnek le a képek. A Flickr egész hétvégén borzasztó szar volt, legalább egy fél napot eltököltem, mire egyáltalán fel tudtam tölteni mindent. (Elvesztette az exif értékeket, emiatt nem lehetett időrendi sorrendbe rendezni az albumok képeit, a félbeszakadt feltöltéseket nem lehetett törölni, a feltöltött képek nem jelentek meg… meg hasonló marhaságok. Valószínűleg a hétvégén nagyon reszelnek a rendszergazdák a szerverfarmokon.)

[Update]
Na, most konkrétan teljesen behalt a Flickr. Egy kép sem érhető el.

A Nagy Gödör, a félkarú rabló és a gyilkos bálna

Előzmények

Már egy héttel az utazás előtt megvolt az első csalódás. Úgy terveztük, hogy este megérkezünk Phoenix-be, felkapjuk a kocsit, bevackolunk a szállodába – aztán irány a Rawhide Steakhouse, egy igazi vadnyugati csehó, egy replika vadnyugati faluban. Mivel eleve későn érkezünk, ezért addig túrtam a netet, míg találtam egy közeli szállást. Nem volt túl olcsó, legalábbis a motelekhez képest nem, de ennyit még kibírunk.
Maga a Rawhide tényleg megér egy misét, be lehet járni mindent, meg lehet nézni, milyen is volt az élet a vadnyugaton. A járókelők között szinészek vegyülnek el, akik időnként eljátszanak egy-egy jelenetet: kocsmai verekedést, utcai párbajt, rosszfiú akasztását. Este pedig a Steakhouse az egzotikus ételekkel, a színpadon kánkán.

Utolsókat simogattam a kirándulás lelkén, a mindenttudó excel táblán. Nekiálltam összeírni a pontos címeket, nyitvatartásokat. Aztán nem hittem a szememnek: a Steakhouse bezár este kilenckor! Minket háromnegyed nyolckor tesz le a repülőgép, esélyünk sincs kiérni. Szemrehányóan fordultam Nejhez: nem erről meséltél, lelkem. Ő sem értette. Náluk határozottan későn zárt. Végül abban maradtunk, hogy valószínűleg van némi különbség a szezon és a február között. Pedig nem akármilyen napon mentünk volna, éppen aznap rendezett egy vándortársulat igazi rodeót, bikákkal, vadlovakkal. Tök jó lett volna, megnézni a rodeót, aztán utána a Steakhouse-ban megenni a vesztest.
Ja nem, az egy másik sport.
Így nem marad más, kibumlizunk a város szélére – igen, pont az ellenkező szélére, mint ahol másnap hajnalban dolgunk lesz – aztán szunyálunk egyet. A családban pedig továbbra is Nejnek lesz egyedül oklevele arról, hogy evett már csörgőkígyót.

Aztán hamar jött a következő pofon. Az ún. Montezuma Castle objektum – semmi köze az aztékokhoz – mely eredetileg egy sziklafalra épített ötszintes indián telep volt, 1951 óta nem látogatható. Pontosabban, oda lehet sétálni, de bele már nem lehet belemászni. Eddig ez valahogy elkerülte a figyelmemet. Marad a virtuális túra.

2007.02.21; szombat

Tudom, nem illik, meg egyébként is, ez egy utazgatós írás… mégis IT anyázással fogok kezdeni. Nyomorult UAC.
Tehát. Ébresztő hajnal 3.15-kor. 4.30-ra van megbeszélve a találkozó Ferihegyen.
Egy elmaradásom van: becsekkolni a chicagoi járatra. (17.01-kor indul, 24 órával előtte lehet helyet foglalni. 17.15-kor jöttem rá, hogy az időt local time-ban mérik, márpedig Chicagoban éjfélkor lesz öt óra. Azt viszont nem vártam ki, lefeküdtem.)
Na szóval, negyed négy, kávé, internet explorer, menjünk egyből biztosra. Szépen beléptem, kijelöltem a két széket (csak két szabad hely volt, ergo elég volt egy okét nyomnom), aztán mentem volna kinyomtatni a boarding pass-t. Volna.
Ezek a szerencsétlenek a United Airlines-nál javascriptből akartak nyomtatni, amihez létre akartak hozni egy ideiglenes állományt valahol a Program Files alatt. Persze hogy nem volt rá joguk. Viszont a popup ablakon semmi értelmes kontroll sem volt, se nyomtatni nem lehetett, se elmenteni. Nem kicsit növelte a frusztrációt, hogy ló betűkkel irták ki, addig ne menjek el az oldalról, amíg meg nem győződtem a tökéletes nyomtatásról, mivel később már nem lesz lehetőségem rá. Megpróbálkozhattam volna még egy Run as Admin internet explorer indításával, de esélyem sem lett volna átvenni a sessiont. Volt még egy lehetőség, az oldalról el lehetett navigálni egy popupmentes lapra, de az meg iframes volt, szintén kontroll nélkül. Ugyan volt rajta egy nagy kék print gomb – de ez ugyanazt a szkriptet hívta meg.
Anyád. És ekkor még nem is mondtam semmit. Boarding Pass nélkül nem engednek fel a gépre. Ha kilépek a programból, később nem tudom kinyomtatni. Az UAC miatt meg most sem. Valószínűleg a repülőtéren szóban ki lehetne majd dumálni, de ez egy átszállás lesz, akar a fene már akkor ilyenekkel bajlódni.
Végül teljesen fapadosan oldottam meg. Bemeszeltem az ablakban a tartalmat, ctrl-c, elindítottam a Wordot és ctrl-v. Egész jól átjött a lényeg, minimálisat kellett utána formáznom, hogy teljesen úgy nézzen ki, mint az eredeti – aztán lehetett nyomtatni. Meg utána soványmalacvágtában zuhanyozni, felöltözni, gyógyszereket, szemüveget előbányászni majd kiteperni a repülőtérre. Jól indult.

Nem értem az embereket. Jönnek a stewardessek a kínálóskocsival – és az utasok 80%-a kávét kér. Könyörgöm, minek? Eleve baromi korán keltünk fel, most itt van másfél óra repülés. Ahogy felszálltunk, már száz méter magasságtól sűrű tejföl van, nem látni semmit.
Ilyenkor kérni kell egy sört vagy egy pohár bort és végigaludni az utat.

Az amerikai gépen egyből megtaláltam az adekvát hisztériázó csecsemőt.
Egy sorral ül előttem.

Filmélmények az egérmoziból

  • Táncos-zenés film, benne egy indiai Michael Jackson. Pontosabban egy Kabir Bedi szerű figura, aki úgy ugrabugrál, mint ahogy Michael Jackson ugrabugrált volna, ha indiai lett volna. És még azt hittem, hogy a Sandokant nem lehet alulmúlni.
  • Aztán valami ifjúsági kalandfilm, amelyikben úgy szökött meg két tini a föld alatt több kilométerre megbúvó városból, hogy csónakba ültek és kisodorta őket az ár. Mármint fel a kilométerekkel magasabban lévő felszínre. Volt néhány veszélyes vízesés is.
  • De a legdurvább egy waltdisney 3D film volt: alapvetően Micimackó történetnek indult, aztán megjelent benne két csipmank, egy dalmata kiskutya, majd egy gyanúsan nagyfülű elefánt. És a százholdas pagony lakói mindegyiket jóbarátként üdvözölték! Na, ez az igazi hányinger.

Jut eszembe, most elárulom neked a stresszmentes utazás titkát: nem szabad zavartatnod magad a körülményektől, amikor szarni mész. Ha a melletted lévő fülkében éppen mobiltelefonozik valaki, miközben nálad ordítva veti ki magát a vadállat; ha a repülőgépen öten álldogálnak a farostlemez vastagságú ajtó előtt, míg te odabent a negyed négyzetméternyi helyen szerencsétlenkedsz; ha vékony csőbe kell beletechnikáznod, ha fejenállva a plafonra, ha a klotyi tele van ismeretlen kallantyúkkal és tekerentyűkkel… a lényeg, hogy ne foglalkozzál vele. Ha nem te tehetsz a körülményekről, akkor ne te aggódj, hogy mit fognak szólni mások.

Eláruljam, ki a hiperlaza? Itt utazott velünk a repülőgépen.
Álldogáltunk a baromi hosszú sorban, vártunk a klotyira. Aztán kijött egy fickó, kezében egy macskaszállító kosár. Érted? A figura először is fogta és vitte magával Chicago-ba a macskáját. Aztán beállt vele a sorba, kivitte a férfivécébe és ahogy kell, megszaratta. Próbálom elképzelni a szituációt, kiindulva ugye abból, hogy nálunk hogyan is mennek a dolgok… de nem sikerül.
Az illető nagy mágus lehet.

Pont ott ülök, ahol a soronkénti négy szék hárommá szűkül. Ebből kifolyólag két szék is van előttem. Mindkettőben indiai fazonok ülnek, mindketten majdhogynem fekvésig hátranyomták a széket. Sajnos enyire viszont nem vagyok gyakorlott utazó, nem tudom ilyenkor mit lehet tenni. Rájuk szóljak? De simán mondhatják, hogy azért van ez a gomb a karfán, hogy hátra lehessen hajtani az ülést, akkor mi a probléma?
Így végülis nem balhéztam.
Viszont határozottan jól szórakoztam rajtuk, ugyanis kimászni csak úgy tudtam, hogy az előttem lévő ülésekbe kapaszkodva húztam fel magamat: azaz a 110 kilómmal jól hátrafeszítettem az üléseket, majd amikor elengedtem, azok katapultként lőtték bele a bóbiskoló csókákat az előttük lévő háttámlákba.
– Sorry – mormogtam, de nem gondoltam komolyan.
(Aztán már hazafelé jöttem rá, hogy a külső karfát fel is lehet hajtani – és akkor katapultálás nélkül is ki lehet jönni a szorult helyzetből. Mindig tanul az ember.)

Az udvariasság különböző formái.

  • Frankfurtban átszállás, nagy nehezen megtaláltuk a megfelelő liftet. Velünk együtt beszállt egy fekete srác is, valami helyi rakodó lehetett, egyenruhában. Nálunk az történt volna, hogy valószínűleg biccentünk egyet egymásnak és kész. A srác viszont – látva, hogy nem vagyunk olyan céltudatosak, mint ahogy egy vizsla tart a zsákmányra – rögtön beszédbe elegyedett velünk, elmagyarázta, hány szint, aztán hány megálló a vonaton.
  • A steward tolta a kajáskocsit már fent a gépen. Megkérdezte, mit kérek. – Anything, but no fish – ment a gyors válasz. Erre úgy elkezdett kacarászni, mintha életében először hallotta volna ezt a poént. Pedig valószínűleg naponta többször is elszenvedi.

Hozzáteszem, volt egy jó film is, de azt nem mertem megnézni. Arról a bizonyos hegymászótragédiáról szólt. Az én idegrendszerem jelenleg csak a waltdisney-t bírja.

Chicago. -5 fok, bokáig érő hó. De a hajam bírja.

Chicagoban (sikágó – szokni) négy óra várakozás. Szabad wifi nincs, így van idő nézegezni az embereket. Hogy miért is szeretek Amerikában csavarogni? Mert itt én még karcsúnak számítok.

Durva tanulság: egy átszálláshoz két óra éppen, hogy elég. Ennyi idő alatt a repülőgép eljutna Pestről Londonig.

Chicagoból végül hóviharban indultunk el, rögös is volt az út felfelé. Becsekkoláskor Attila kiszúrt egy érdekes adatot:
– Te, azt írják, hogy Phoenix 23 fok.
– És havazik – csóváltam meg a fejem.
– Tök jó, hogy hoztam rövidnadrágot! – lelkesedett tovább Attila.
Kinéztem az üvegfalon. Veszett tempóban jött lefelé a nagytestű hó, miközben a viharos szél fel-alá kavarta.
– Ja, tök jó.

Ég és föld a belföldi járat. A személyzet laza és poénkodik. Pl. a repülőgép nem tudott időben indulni, mert nem lehetett rendesen lecsukni az egyik kézipoggyász-tartót. Erre megjelent Jenő és nekiállt szigetelőszalaggal körberagasztgatni – elindítva ezzel a duct tape poénkodások lavináját.

A Hertznél baromi hosszú sor. Mivel egy másik kölcsönzőnél majdnem ráfaragtam, itt jó előre rákérdeztem: biztosan 550 dollár lesz a ceh? Igen – mondta a briganti, majd visszaadta a hitelkártyámat, hogy nem tudja levonni az összeget. – Mennyit? – kérdeztem rá. – Hát a 775 dollárt – mutatott a képernyőre.
Ezután szóvá tettem neki, hogy a 775 nem egészen 550, de elkezdett magyarázni a visszahozásról. Melyet persze lehetett úgy érteni, hogy visszahozási költség, de lehetett úgy is, hogy kaució. Mindenesetre Attila kifizette, aztán most várjuk, mi lesz a kártya egyenlegén.

Ha kint aludnál Phoenix (Arizona állam székhelye) szélén a sivatagban, mire tippelnél: vajon könnyű lehet sört szerezni vagy nehéz?
Elárulom: a moteltől bokáig gyalogoltuk a lábunkat mire találtunk. És akkor még nem tudtuk, hogy később még rosszabb lesz.

Másnapra Attilának még maradt egy söre, hanyagul behajította a csomagtartóba. Nem is tudott róla, hogy ezzel törvényt fog sérteni. A navajo rezervátumból ugyanis mindenféle alkohol ki van tiltva – mi pedig aznap megyünk oda is.
A navajok egyenesre nyújtott orral fognak galoppozni a kocsink mögött.

2009.02.22; vasárnap

Reggelire tojásrántotta, fasirt. A zsemle fahéjas. Lehet megint hozzászokni.

Időben indultunk, az első 200 kilométerrel nem is volt gond. Utána jött Sedona és a Red Rock. Nagyon könnyű dolgom lesz, ugyanis a tájat és a hangulatot szavakkal úgysem lehet visszadni, így én se próbálom meg.
Na jó, csak egy kicsit. Szóval autózol hegyek között, aztán kibukkansz közülük, de nem egy alföldre, hanem egy sakktáblára. Azt értem ezalatt, hogy a táj egyébként sík lenne, de mindenfelé kiállnak belőle hegy méretű szikladarabok. Méghozzá szép, piros szikladarabok. Illetve a piros mindenfajta árnyalataiban pompázó, fehérrel, szürkével és zölddel megbolondított óriási szikladarabok.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Felmész valahol egy dombra és körben gyönyörködhetsz a szebbnél szebb kompozíciókban. Ehhez add hozzá, hogy tipikus lustalégy meleg volt, az a lomha, kora tavaszi 20 fok körüli meleg, amikor minden élőlény, beleértve az embert is, legszívesebben kifeküdne egy meleg kőre és gyönyörködne a világban. Mit ád az ég, nekünk meleg kövünk is volt, no meg gyönyörködnivalónk is. Mondjuk kerülni kellett hozzá egy kicsit, de bőven megérte: megkerestük a Red Rock Loop Route nevű félig földutat Sedonától délre, autóztunk, megálltunk, egy kis kőre lecsücsültünk… mindezt többször is egymás után.

Na jó, Attila egyszer megpróbált sziklát is mászni.

Az időjárás egyébként egész nap hihetetlen volt. Én minden évben szidni szoktam az áprilist a szeszélyessége miatt, de ami ma itt volt ebben az 550 kilométer hosszúságú körben, az minden előzetes várakozást felülmúlt. Phoenix, reggel hétkor 17 fok. Sedona késő délelőtt, simán megvolt a 23. Addigra a felhők is eltakarodtak, a nap tűzött, mintha sivatagot kellett volna befűtenie. Egy szál pólóban kornyadoztunk a kocsiban.
Aztán Sedona után jöttek a hegyek… meg a hó. Egész egyszerűen nem hittem volna, hogy én még aznap teljesen behavazott tájat fogok láni, ahol az utak mellett még másfél méter magasan áll a korábban eltúrt hó. A kocsiban ki is kapcsoltuk a klímát.
Aztán Flagstaff után visszatért a sivatag, valami érdekes sárgászöld, gyér fűszerűséggel. Elmentünk a Wupatki pueblókhoz, na ott meg aztán végképp ízelítőt kaphattunk, mit is tud a környék.
– Mit élvezhettek ebben az indiánok? – értetlenkedett Attila – meg egyáltalán, mit csinálhattak itt? Hogyan találtak nőt maguknak?
– Hát, biztosan volt nekik is vasárnapjuk, zenés-táncos összejövetelekkel. Azt egész konkrétan tudom, hogy volt nekik báltermük.
Labdaterem, te! – jött vissza Attila, miután elolvasta a táblát.
– Na, meg is vagyunk – vigyorodtam el – szombaton focimeccs, utána verekedés, majd este diszkó. Az indiánoknak nem sokkal lehetett rosszabb élete egy mai suttyóénál.

Aztán Flagstaffban bevásároltunk, ebédeltünk. Az étteremben körben sínek voltak a falon, rajtuk egy megtermett szerelvény futkározott körbe-körbe. – Mekkora VB már! – jegyeztem meg magamban, amikor érdekes szerelvényt pillantottam meg odakint. Csak mozdonyból tíznél több volt rákötve, a hatalmas pack pedig egy szélesvásznú, egész estét betöltő szerelvényt húzott maga után. Oké, hogy valószínűleg a Sziklás-hegységen megy keresztül… de ez azért jócskán más dimenzió, mint mondjuk a MÁV.

Innen már célra tartottunk. Elcsűrtünk a California Peak mellett – Arizona legmagasabb hegye, síparadicsom a sivatag közepén.

Az első létező helyen megálltunk, kinéztünk a Grand Canyonra. Első pillantásra semmit sem éreztem. Max annyit, hogy felfoghatatlanul nagy. Idő kellett, hogy realizáljam, mégis mekkora. (Ez csak másnapra történt meg.) Egyelőre csak annyi maradt meg, hogy nagy gödör – és aggasztóan havas.

Aztán elsőre meglett a lodge. Ettől mondjuk egy kicsit tartottam, mert nem volt egyértelmű, hol is van. A Grand Canyon Viillage térképen be volt ugyan jelölve, de a Travelport a Google Maps-on egyöntetűen máshol mutatta, ha pedig cím alapján kerestem rá a Google Maps-on, akkor a repülőtérre tett. Egy szállás, 3 lokáció. Ehhez képest lett meg elsőre.
Mit mondjak, nagyon hangulatos hely volt. Kívülről rönk faházak, belülről teljesen lengyel faház érzésem volt. Két duplaágyas szoba, fürdőszobával.
Valahogy megint sikerült beletalálnom a tízes körbe: ugyanolyan hangulatos volt, mint tavaly a Curry Camp a Yosemite parkban. A főépület is oké, nagy, barátságos kandalló, hangulatos bár, finom. A szobában mondjuk hűtő az nincs, de benyomtuk a söröket az ablak előtti hókupacba, oszt jól van.

Mielőtt az agyban felhalmozódott adrenalin és az izmokban felgyűlt tejsav venné át felettem az uralmat, írok pár mondatot a tervezett túrákról. Két kiemelt túraútvonal létezik a kanyonban: a Bright Angel ösvény és a Kaibab ösvény. Az utóbbi végigmegy a kanyonon, azaz a lefelé vezető részt South Kaibab-nak hívják, a túloldalon felmenő részt North Kaibab-nak. A Bright Angel ösvény lent a Colorado-nál csatlakozik a Kaibab ösvénybe. Ezenkívül rengeteg egyéb ösvény is van a kanyonban, nekem például határozottan csorgott a nyálam mind a River, mind a Tontó ösvény láttán – mindkettő egy konkrét szinten megy végig a kanyonon belül, azaz minimális szintváltozással végig gyönyörű tájon lehet sétálni – de erre már nem volt időnk. Mint ahogy fantasztikus dolog lehet akár kajakkal, akár rafting gumicsónakkal végigcsorogni a Colorado folyón is – de ezek februárban még nem indultak be. (Csak szervezett formában lehet.)

Mi a South Kaibab ösvényen terveztük a lemenetelt, a Bright Angel ösvényen pedig a feljövetelt. Ez egy háromszög. A szállásunk közvetlenül a Bright Angel ösvény kiindulási pontján volt, innen 8 kilométerre van a South Kaibab ösvény indulópontja. Lehet menni shuttle busszal is – pontosabban kettővel, mert át kell szállni – de mivel a peremösvényen vezetett végig az út, mi a gyaloglást választottuk. (Te ne tedd ezt – 4 kilométer séta után fel kell szállni a buszra, utána ugyanis már nem lehet látni semmit.) A két ösvény a Bright Angel kempingnél ér össze, méghozzá úgy, hogy mindkét ösvénynek külön hídja van a Colorado folyón.

Mekkora marhaság már! – mondhatnád.

Az őrületnek története van.

Eleinte a kanyon mellett ugyanúgy krumplit termesztettek a bevándorlók, mint máshol. Aztán egy Buckey O’Neill nevű ír pacáknak jutott eszébe, hogy mi lenne, ha krumpli helyett idegenforgalomra alapozná az egzisztenciáját? (Oké, egy kicsit sarkítottam. Buckey nem krumplitermesztő volt, hanem a Rough Riders rendfenntartó egység tagja, sheriff és később Prescott polgármestere – de a pacák egyike volt azoknak, akik elkezdtek idegenforgalommal foglalkozni.) Mondjuk, ez utóbbin abszolút nem is csodálkozom, a faháza közvetlenül a kanyon szélén volt, egész nap a gödörben gyönyörködhetett. (Csak megjegyzem, a mi szobánk közvetlenül emellett a faház mellett volt, a Buckey-ről elnevezett épületben.)

Nos, idegenforgalom. Kiépítették a Bright Angel ösvényt. Ez egy magántulajdonú ösvény lett, ahol pénzt szedtek a túrázóktól. Később megalakult a Grand Canyon National Park – és szerették volna beolvasztani a túraútvonalat is. De a tulajdonosok mereven elzárkóztak, illetve olyan magas árat kértek, melyet a nemzeti park nem tudott megadni. Inkább belevágtak egy új ösvény kiépítésébe. (Már korábban is volt egy – igaz, magánjellegű – kísérlet egy alternatív ösvényre, ez lett a Hermit ösvény. De ez nem visz le a Colorado folyóig.) A nemzeti park új ösvénye lett a South Kaibab ösvény. Gigantikus munka volt. A Bright Angel ösvény nagy része természetes, indiánok által kijárt útvonal, míg a Kaibab végig mesterséges, sziklafal oldalába vájt útvonal. Magunk között szólva, sokkal lélegzetelállítóbb, de nehezebb is: nagyobb a szintkülönbség (1457 méter), nincs vízvételi lehetőség és nem ritka a 22%-os meredekség sem. Emiatt döntöttem úgy, hogy inkább ezen megyünk lefelé és a kisebb (1335 méter), no meg vízvételes pihenővel rendelkező ösvényen jövünk vissza. Persze, ez sem volt piskóta.
Ja, a történet vége. Szépen kiépült a South Kaibab útvonal, az emberi széthúzás emlékműveként felépült a fekete híd, kétszáz méterrel a Bright Angel ösvény ezüst hídja mellett. Pedig nem kis munka volt, a fényképek szerint emberek vitték le egyenként az acélszerkezet darabjait, az indiánok pedig acéldrótokon csimpaszkodva szerelték össze. Aztán valahogy csődbe ment a Bright Angel ösvény tulajdonosa, az állam végre meg tudta venni az ösvényt, így most már mindkét útvonal ingyenes.

2009.02.23; hétfő

Akarsz egy jótanácsot? Oké:

NE!
Ne menj le gyalog a Grand Canyonba. Tudom, hogy első ránézésre a lesétálás egy kellően romantikus ötlet, de ne. Ha csak nem te vagy persze az, aki futva teljesíti az 50 km-es Less Nándor teljesítménytúrát. Aláírom, a látvány gyönyörű… de akkor is, NE.
És még egyszer: NE!
Ha a tanácsom ellenére mégis lementél a kanyon aljáig, akkor ácsolj ott magadnak egy faházat, szerezz be egy feleséget, neveljetek fel egy tucat okos, értelmes kölyköt… de NE, eszedbe se jusson gyalog feljönni.
Tudod a kanyon igazából nem lefelé nézve félelmetes. Hanem lentről felfelé. Tudva azt, hogy neked oda fel kell menned. Hacsak nem alapítasz lent családot, persze.
Istenbizony, megpróbáltam mindent. De a hölgy kegyetlen volt. Megkérdeztem tőle, hogy: – Excuse me, would you give me some information about the mule drive?
Erre elkezdett valamit irgalmatlan gyorsan karattyolni. De úgy, hogy a legnagyobb jóindulattal sem tudtam belőle kihallani azt, hogy honnan és mikor fognak holnap indulni a csacsik. (Ez volt ugyanis a titkos tervem: ekkor már utáltam annyira a Grand Canyont, hogy akart a fene helikopteren fölébe repülni. Inkább befizettem volna egy öszvérre.)
Szóltam a csajszinak, hogy ismételje meg lassabban. Ekkor már megértettem: azt mondta, ne is reménykedjek az öszvérben, túl kövér vagyok.
Így ért véget a szerelmünk.
Még megkérdeztem tőle, hol lehet kapni kólát. (Először sört akartam mondani, de mivel éppen most kövéreztek le, nem mertem továbbfeszíteni a húrt.) A csajszi hanyag mozdulattal az egyik irányba mutatott, hogy ott találok vízcsapot.
Na tessék, már utál is.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Mire visszaértünk a kempingbe, ötödjére áztunk el. (Ja, hogy a Grand Canyonban nincsenek esők. Aha.) Mivel sátrat nem hoztunk, így sürgető késztetést éreztünk valami fedett hely után. Találtunk is egy fedett asztalt a kemping felé, ráadásul az volt rá kiírva, hogy csoportos terület. Ez az! Ide mi is beférünk. Aztán később kiderült, hogy mégsem. A csoportos területet csoportok szokták kibérelni, mint ahogy most is. Az meg hamarosan kiderült, hogy nem vagyunk csoporttagok. Valószínűleg az akcentusunkból.
Rövid időn belül el lettünk távolítva.

Attila vette észre, hogy a budi mögött meglehetősen túllóg a tető, és ami még jobb, a budi melletti placc szabad. (Mint minden normális kempingben.) Lecuccoltunk, vártuk az éjszakát, amikor mindenki elnyugszik és birtokba vehetjük a territóriumunkat. Vacsoráztunk, beszélgettünk, és még kétszer eláztunk.

Nagyítás

Időközben elmentem egy üveg vízért és útközben leterített a hidegrázás. Ez volt az a hidegrázás, mely teljesen összezavarta az elképzeléseimet – mármint azon kívül, hogy rohadt rosszkor jött. Semmi meleg cucc nem volt nálam, melegvizes fürdőre, de még zuhanyra sem volt esélyem. Miközben baromi szarul éreztem magam.
Hogy mit is nem értettem? Azt, hogy ilyen hidegrázós rohamom volt Moszkvában is, meg Seattle-ben is. Én elkönyveltem, hogy ez ilyen utazási stressz okozta valami, könnyen túl lehet élni, egyszerűen fehérizzásig kell kell hevíteni magamat. Moszkvában ez a leningrádi vonaton történt meg, úgy fűtöttek, hogy a belső dekoritlapokról széles csíkokban folyt le a festék. Én még emellé magamra rántottam az összes takarót – és reggel Leningrádban már egy izzadt, de gyógyult ember szállt le. Seattle-ben meg hajnalban tört rám a roham, beültem egy forró vizes kádba, folyamatosan engedtem bele a csillapítás nélküli forró vizet, aztán 1-2 óra után, amikor a tükrön már több centi vastag pára ült, elmúlt a hidegrázás.
De itt, lent a Grand Canyon alján mi okozhatta a jelenséget? Utazási stressz, az nem. Az erőmmel elkészültem, az tény. Meg pokolian fájt mind a két térdem, az is tény. Sőt, amikor lebringáztam Egerbe és ugyanígy nagyon kihajtottam magam, akkor is volt hidegrázás. Most akkor okozhatja testi elfáradás is… vagy térdfájás?
Végül a laposüveg szorgalmas húzkodása mellett elkezdtem blogolni – és pár perc írás után a reszketés huss, eltűnt. Elég volt nem foglalkozni vele, erre szélsebesen eltakarodott.
Most akkor lehet, hogy mégis pszichés defekt?

Este még elsétáltunk a Phantom Ranchba – ahol félévvel korábban már nem volt hely és ahol lekövéreztek. Azt mondta a kemping ranger, hogy este nyolctól ott nagy élet van. Ja. Nyolc óra ötkor értünk oda, a helyiség fullon volt, 15 méteres sor állt a pult előtt. És körülbelül kétszáz fok volt. Celsiusban. A hidegrázásomnak még az emléke is visítva menekült.
Vadásztam magamnak egy sört, beálltam egy sarokba és néztem az embereket. Úgy képzeld el a termet, mint egy hatalmas, rönkökből ácsolt társalkodót egy üdülőben. Az emberek üldögéltek a hosszú asztalnál, kártyáztak (valami egyszerűsített ultiféle lehetett), scramble-eztek, beszélgettek. És bár dohányozni nem lehetett, de a tömeg meg a masszív meleg miatt olyan érzése volt az embernek, mintha vágni lehetett volna a füstöt.

Nagyítás

Egy jó félóráig bírtuk, aztán visszasétáltunk. Még megvártuk a nagy esti klotyirohamokat, majd megágyaztunk és magunkra húztuk a lóbőrt.
Reménykedtünk, hogy nem jön éjszaka senki a vécé mögé brunyálni.

2009.02.24; kedd

Mindketten nagyon jót aludtunk. Attila kifejezetten azt állította, hogy a legjobbat, amióta itt vagyunk – és én sem panaszkodhatok. Lehet, hogy van valami csakra a budi melleti alvásban?
Vagy csak a szag?

Szegény Attila. Még amikor az elején tervezgettünk, elmesélte, hogy évekig lógott a falán egy cigireklám: Marlboro Man üldögélt a sátra mellett a Colorado partján, tűzön főzte a teát, szívta a cigit és a háttérben tornyosultak a Grand Canyon sziklái. Akkor megfogadta, hogy ő is megcsinálja ugyanezt, ha nagy lesz.
És most itt volt a nagy lehetőség.
Aztán hamar fogytak az opciók: a sátor nagy és nehéz, végigcipelni Amerikán azért már mégse. Ugyanez érvényes a gázpalackra is. (Tüzet rakni tilos.) Ráadásul Attila időközben leszokott a cigiről is.
És akkor most itt van ez: reggel, amikor a felkelő nap sugarai megbirizgálták az arcát, mire esett az első pillantása? A Colorado folyó helyett egy budi falára.
Így valósulnak meg gyerekkori álmaink.

Aztán Attila hamar egyenlített, pedig nem is olvasta, mit írtam. Csócsáltuk a reggelit, amikor megkérdezte:
– Józsi, hány éves is vagy?
– Júniusban leszek 45.
– Hát, hallod nem sokra vitted, hogy még ebben a korban is a budi mellett alszol a földön.

És akkor a felmenetel. Illetve először a magasság.

Ez valami olyasmi, amit meg kell tapasztalni. Addig kár is róla beszélni, mert csak égeti magát az ember. Emlékszem, amikor Nej volt kint errefelé, mennyire hülyén néztem rá: miért nem mentetek le, aranyom? Amikor pedig csak egy délutánra ugrottak ki Phoenixből. De a fene se tudja elképzelni a méreteket, annyi marad csak, hogy le kell sétálni egy domboldalon meg fel.

Attilának van erre egy jó kifejezése: kocsma power. Amikor a társaság egy füstös kocsmában, sör mellett tervezi az útvonalat és csak úgy repkednek az ezer méterek. Aztán amikor ki kell menni és le kell gyűrni a távot, akkor jönnek a hümmögős korrekciók. (Nagyon jó példát kaptunk rá, amikor Seattle-ben összefutottunk a többiekkel és sör/bor mellett beszélgetve elmondtuk, miket is csináltunk. Rögtön meg is szólalt valaki, aki hozzátette, hogy ő már ment egy nap 2000 méter magasságot is, amire másik valaki rákontrázott, hogy az semmi, ő már ment háromezret is. Attilával udvariasan mosolyogtunk.)
Ez a szemlélet bennem is olyannyira megvolt, hogy a lemenetet egy könnyed lesétálásnak képzeltem el. Olyannyira könnyednek, hogy aznapra még beraktam egy jó nagy kör Rim Trail túrát is. (Ez egy ösvény, mely teljesen a kanyon szélén fut végig.) Szerencsére csak a felét tettük meg, de így is hozzájött +8 km a sétához.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Aztán jött maga a lemenet. Egyszerűen hihetetlen mélységeket ereszkedtünk, miközben az alja egyáltalán nem jött közelebb. Egy idő után a térdeim is kikattantak, onnantól már nem csak fáradtam, hanem fájtam is. Ahogy megfogalmaztam később, már odafent: lefelé piszokul fáj a láb, felfelé már csak az élet. A legjobb az egyenes út. Igaz, ez egyben a legunalmasabb is.

Van egy másik szakkifejezés is, a Pappy Power. Ezt én találtam ki. A Grand Canyonban nem egy olyan bácsikát láttam, akik járni alig bírtak, de küzdöttek. Mentek 50 métert, lihegtek. Megint mentek 50 métert, megint pihentek. (Erre mondtam azt tavaly, hogy Grabowski a kis piros autójával.) És közben jókedvűen fecsegtek a többi öreggel, az árnyékokban félreállnak vizet inni – abszolút nem azon rágták magukat, hogy mennyi van még hátra, hanem élvezték, hogy már mennyit tettek meg. És lassan, de biztosan ők is felértek a végén. Ez a Pappy Power, ezt használtam én is az utolsó 400 méternyi szinten. Működik.

Mondjuk, láttam azért ennek az ellenkezőjét is. Volt ott egy gumi rugalmasságú fazon. Lefelé elpattogott mellettünk, majd két órával később szemből is. Biztos azt mondták neki odafent, hogy Jim, ugorj már le egy kis friss vízért a folyóhoz. Vagy valaki kirúgta a fenti pályáról a labdát. Mindenesetre egész biztos, hogy nem róla mintázták a ‘ne napizzunk‘ tábla alakját.

Na, mindegy, azért nem éreztem magam túl boldognak az induláskor: ha a lejövetel ennyire fárasztó volt, milyen lehet majd a feljövetel?

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

De megcsináltam. Szívem szerint 72 pontos betűvel vésném ide ezt a mondatot, de durván tönkrevágná az oldal kinézetét. Mindegy, gondold azt, hogy úgy van.
Nekem eddig a legnagyobb, egyben leküzdött szintkülönbség 731 méter volt (szintén Amerika, Yosemite Fall) ehhez képest a mai, egyfolytában emelkedő 1350 méter valami őrületesen brutálisan vadul durvább.
Szögezük le, hogy én itt meg is álltam. Úgy vagyok ezekkel a hegyremászásokkal, mint Jack Bauer a munkájával: csináljuk, csináljuk… de kurvára nem élvezzük. Volt is egy vitánk Attilával, szerinte ez sport és az igenis a sportteljesítmények közé számít, hogy mekkora hegyet mászunk. Erre csak annyit mondtam, hogy akkor mászkáljon panelház lépcsőházában, az is sportteljesítmény. Én a természet szépségeiért mászkálok ilyen helyekre és kelletlenül ugyan, de tudomásul veszem, hogy bizonyos látványokért, érzésekért rengeteget kell dolgoznom.
Persze nyilván igazságtalan vagyok, hiszen láttam, hogy majd kibújt a bőréből, amikor leértünk a Colorado folyóhoz. Csak ebben a vitában sodródtunk ki egy-egy szélső értékhez, miközben mindketten pontosan tudjuk, hogy az igazság középen van.
De mindegy, megcsináltuk. Attila egy órával hamarabb, de én az utolsó 2 kilométeres etapon (300 méter szint) már csak látszólag éltem. Megjegyzem, ez volt a legnehezebb: sár és öszvérszar végig volt az utolsó négy kilométeren, de itt már hó, illetve jég is akadt rendesen. Ha arra gondolsz, hogy volt korlát a szédítő mélység irányában, akkor van még egy dobásod. És pont ez volt az a szakasz, ahol a lábam már nemigen engedelmeskedett a gondolataimnak. Ha Attilával még odalent nem szervezzük át a csomagokat (átvállalta hálózsákot, a bivakzsákot, a laposüveget meg a pénztárcát), akkor valószínűleg az utolsó szakaszt már fókamászásban teszem meg.

Ja, öszvérszar. Attila vette észre, hogy ezek mindig odaszartak, ahol meredekre váltott az út. Ennek ugye az volt a szépsége, hogy a túrázók beledolgozták a zöld szart az iszapba (ne tudd meg, milyen színjátszós a bakancsom, vörös iszap, barna sár és zöld öszvérszar) és pont akkor, amikor meredekre váltott az út és jó nagy levegőket kellett venned, akkor tüdőzted le legmélyebben a szarszagot.

Na mindegy, valahogy felértem. Csapzottan izzadt, koszos voltam, a hajam, a ruhám mind önálló életet élt rajtam – és elmondhatatlanul utáltam a Grand Canyont. Most gondold el, a szállásunkig még sétálni kellett 2-300 métert a Rim Trail-en. Egy csomó turista ott esett egyik ámulatból a másikba a Grand Canyon láttán – én meg vaddisznóként lökdöstem őket félre az utamból, hogy oszoljanak kérem, nincs itt semmi látnivaló.

Még egy érdekes adalék. Láttam olyan embereket a kanyonban mászni, akik közben zenét hallgattak. Aa legextrémebb közülük egy ferdeszemű srác volt, aki mindehhez egy, még a nyolcvanas években divatos, felpuffasztott műanyaggal ellátott hi-fi fejhallgatóban nyomta. Könyörgöm, minek? Az ember azért megy a természetbe, hogy annak a hangjait hallja. Ha az éppen a totális csend, akkor azt. Ha csicseregnek a madarak, akkor azt. De zenét? Emberek, nem filmben élünk!

De ott jártam, hogy felértem. Megnéztem, Attila hová ásta el a söröket a hóban – nem találtam – aztán megpróbáltam bontani egy meleget kilinccsel – a bontó Attilánál volt – a sör fele kifolyt a fürdőszobában – vécépapírral felfókáztam – majd ledobtam magamról az izzadt, sáros cuccot, hanyattdőltem az ágyon – és újból rámtört a hidegrázás. Megjegyzem, az utolsó etapon már éreztem a jelét, de igazából itt a szálláson kapott el. Pánikszerűen kivánszorogtam a fürdőszobába, vörösizzásig hevítettem a tusoló csövét és rákvörösre főztem magamat. Nem ért semmit. Húsz percnyi zuhanyzás után megtörölköztem, magamrahúztam az összes takarót és még így is vacogtam. Vagy egy órát töltöttem magzatpózba kucorodva a két réteg takaró alatt.
Aztán megjött Attila (az egykori gyerekvasutas megnézte a nosztalgia vonatot), behozta a söröket – és vagy a sör, vagy a beszélgetés átlendített a holtponton. Azóta eltelt 3 óra, vacsoráztam egy kis sajtos zsemlét (két napja ezen élek, meg mogyoróvajas műzliszeleteken, cefettül utálom már mindkettőt – dehát a kalória nagy úr), megittam három kicsi sört – és már kezdek rendeződni: még mindig fázok ugyan, de már nem annyira elviselhetetlenül. Mondanom sem kell, a szobában egyébként rohadt meleg van.

Apropó, kalória. Jópofa táblát olvastam a nagy gödör alján: az volt ráírva, hogy ‘egyél!’. Hogy tudjál róla, hogy a kaja a test üzemanyaga, ha nagyot vállalsz, akkor bizony sűrűn kell tankolnod. Nem ez a diéta ideje. Igyekeztem is betartani, tömtem magamba a szikkadt zsemlét meg a csípős sajtot. Nem volt valami finom. Na jó, borzasztó szar volt. De ugye, kellett a kalória.

Aztán este úgy volt, hogy közösen elmegyünk vacsorázni. de bármennyire is jó ötletnek tűnt egy meleg leves, képtelen voltam megmozdulni.
– Jó nagy izomláz lesz holnap – vigyorgott Attila.
– Holnap? – néztem rá hülyén.
És egyáltalán nem hülyéskedtem. A két méterre lévő asztalhoz is alig bírtam eljutni és a mozgásomhoz képest Donald Kacsa egy szexuális őserőt képviselt. Hogy én most felöltözzek, elsétáljak a 15 méterre lévő étteremig? Még akkor sem, ha ott szabad wifi van.

Én – hulla.

2009.02.25 szerda

Borzalmas éjszakám volt, a tegnap esti olajbogyós-zölborsós-háromborsos krém alul-fölül próbált meg egész éjjel visszaszivárogni az élők birodalmába. Korai ébredés lett a vége.
Gyors reggeli, indulás. Eredetileg ma Page is be volt tervezve, de mivel hidat a Grand Canyon fölött már láttunk kettőt, duzzasztógátat meg fogunk Las Vegasnál, így inkább egy kényelmes tempójú Monument Valley mellett voksoltunk.

Első meglepi: benzinkút. Oktánszámok: 87, 89, 91. Nyilván 87-est tankoltunk. Nem csörgött a motor. (Los Angelesben találtam meg véletlenül a gépkönyvet. 87-esre volt állítva a kocsi.)

Szóval, elindultunk. A nap gyönyörűen kezdett sütni, kár, hogy erről a szélnek nem szólt. Olyan erős szélviharban mozogtunk egész nap, hogy ihaj. Eleinte a metsző, jeges szél dominált, később meleg, magas portartalmú vihar lett belőle. Ez utóbbit értsd szószerint, mentünk át olyan falun, hogy a portól ötven métert, ha láttunk előre, az emberek pedig felhúzott kapucnival jártak, hátrafelé.

Becsületből még megálltunk néhány kilátóhelynél, a kanyonnak ezt az oldalát végülis még tényleg nem láttuk, de a szélvihar miatt ahogy tudtunk, menekültünk is vissza az autóba.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Még megálltunk egy-két navajó ékszeres bódénál, de aztán elfogytak, mi pedig tűztünk ezerrel a monumentek völgyébe.

Így utólag visszanézve tényleg mulatságos, de annyira emberi: ahogy az ember közeledik valami csodálatos felé, már messziről áhitatba esik a legkisebb jelre is. Aztán amikor odaér és nagykanállal kapja a csodát, egyszerűen belefásul. Még egy kaszott nagy szikla? Várj, ne mondd meg… elefánt… vagy három nővér… vagy 7 totemoszlop? Megálljunk egyáltalán fényképezni?
Miközben odafelé, amikor még csak a horizonton látszódtak a sziklák, kilométerenként álltunk meg fotózni, mintha nem is hallottunk volna a zoomról, mint olyanról.

Aztán megérkeztünk és indult a döbbenet. Rongyos 5 dollár befizetése után egyrészt ki lehetett ülni a View szálloda teraszára, ahonnan – micsoda meglepetés – egy csomó sziklában lehetett gyönyörködni. Kényelmes, magastámlás vas forgószék az árnyékos teraszon, kevés ember és a világ egyik legszebb panorámája… nem kevés zen volt a levegőben.

Másrészt pedig el lehetett indulni egy föld(?)úton, mely egészen betekergett a sziklák alá/mellé/közé. Ez volt az a 15-20 kilométeres út, amikor túlcsordultunk a jóval.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Így, összességében azt mondom, Arizona derekasan megmutatta, mi mindent lehet kihozni a sziklákból. Eleve a Grand Canyon, ahol minden száz méter maga a csoda és ilyen száz méterekből rengeteg van, ráadásul mely csodák fentről nem is látszanak, maximum sejthetők… aztán a mindenfelé felbukkanó Painted Desertek, a háttérben rózsaszín-világosbarna hegyvonulatokkal, aztán Sedona vörös sziklái majd a Monument Valley hatalmas, méltóságteljes, rozsdabarna sziklatömbjei… őrült nagy változatosság ugyanabból az anyagból. Kicsit úgy is vagyok vele, mint a gyermek Karinthy, aki addig gyűjtött bélyeget, amíg az apja haza nem hozott egy zsákkal. Bakker, láttam mindent, amit sziklából ki lehet hozni… hogyan lelkesedjek akkor például a somoskőújfalui bazaltomlásért?

Hazafelé még belefért egy flikk-flakk, beugrottunk a Navajo Monument nemzeti parkba is, ahonnan jó másfél kilométeres sétával ki lehetett sétálni a Tsegi kanyon széléhez. Igen, egy újabb kanyon. Az érdekesség, hogy ennek a kanyonnak az egyik sziklabeugrójában egy indiántörzs épített fel anno egy többszintes falut. (Betatakin.) A törzs arról volt híres, hogy a világ középpontját keresték. Évszázadokig meg is voltak győződve, hogy az itt van, a Tsegi kanyon beugrójában. Aztán a környék kezdett elsivatagosodni, a tsegik pedig átértékelték a helyzetet és mentek tovább, keresni a középpontot. A régi lakhelyük pedig – a sziklaöböl és a szárazság következtében – változatlan állapotban fentmaradt a mának.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

A jobb alsó képen egy tipikus navajo lakás, egy hogan látható. Fa vázra tapasztottak rá – naná, vörös – agyagot. A nagyobbik a lakás, a kisebbik a fürdőszoba. Ez utóbbi úgy müködött, hogy beraktak középre egy nagy, izzásig hevített követ, majd a harcos köré kucorodott, az asszonya meg egy takaróval letakarta a nyílást. Az ember bent elmeditálgatott egy ideig, közben csuromvizesre izzadt. Aztán kijött, meghempergett a homokban, majd lesöpörte magáról a csatakot. Tiszta volt – és egy csepp vizet sem használt el hozzá.

Aztán Tuba Cityben vacsoráztunk egy jólesőt valami mexikói gyorsétteremben.

Apropó, city.
Ha láttál már abszolút reménytelen dolgot, hát egy navajo település mindenképpen az. A mai nap során 400 kilométert autóztunk a navajo rezervátumon belül, van mire alapoznom a véleményemet. Már a sivatag is tök reménytelen, ahol próbálnak megkapaszkodni: vörös/barna por mindenfelé, rettentő ritka, apróbokros aljnövényzet, kő és kő meg por amerre csak nézünk, aztán egy-egy kupacban fabódék, lakókocsik, furgonok. Ez egy navajo település. Egyszerűen fel nem tudom fogni, mit tudnak itt az emberek csinálni. És most még istenes idő van, de nyáron gondolom egy végtelen nagy kemence a környék.

Hazafelé még volt egy kis izgalom Pramalot Camelot után olyan erővel tört ránk a szél, hogy képtelenség volt kilencvennél többel menni. Száznál többször is éreztem, hogy már nem vagyok ura a kocsinak, csak pattogunk az úton.
De végül hazaértünk, és ma fordult elő először, hogy nem hullafáradt állapotban tört ránk váratlan rohammal az álom kora este, hanem kulturáltan este tizenegyor kapcsoltuk le a lámpát.
Azaz ha kiváncsi vagy, hogyan lehet gyorsan leküzdeni egy tizenórás jetlag-et, akkor itt van a recept: menj le a Grand Canyonba 1500 méter szintet, aludj a földön, másnap gyere vissza, harmadnap pedig autókázzál 650 kilométert. A hatás garantált.

Feltéve, ha túléled.

2009.02.26;csütörtök

Get your kicks

Egy nagyon kellemesen átaludt éjszaka, végre. Még a burritóhoz rendelt feketebab sem tudta megkeverni a lapokat, mindketten aludtunk, mint a bunda. Nagyjából fél hatig. (Az emberfia nem aludni jár Amerikába.) Attila akkor ment át kávézni, én pedig utána nem sokkal kezdtem megokosítani Mohabát. (Eddig elvoltunk azzal, hogy az iGO bénázik, de mától indul a vándorélet, keményen szükségünk lesz rá.)
Utolsó napunkat megkeserítette egy öreg indián banya, engem átvágott a kávéval, Attilának nem volt hajlandó citromot adni a teájához (pedig mögötte volt a konyha), ráadásul volt egy kis balhé a kicsekkolásnál is (sérelmeztem, hogy miért 300 dollár levonásával tesztelték, hogy működik-e a kártya, persze a szállásdíjon felül), szóval az elmenetel nem volt túlzottan ideális.
Az idő viszont annál inkább. Csitult a szél, a nap ezerrel sütött, méghozzá hátulról. Jó tempóban haladtunk. Ügyesen el is haladtunk a 66-os út… mellett. Bakker. Én figyelmetlen voltam, Attila későn vette észre – így amikor rádöbbentünk, már túlhaladtunk a sztrádán az egyetlen megmaradt nyomvonal mellett.

Hogy legyen némi értelmes infó is az írásban. Mitől is olyan legendás ez a Route 66? Mitől fonódott össze a neve a blues-zal, a nélkülözéssel, a reménytelenséggel?
Amennyire tudom, az egész a nagy gazdasági válsággal kezdődött. A keleti parton sorban mentek csődbe vállalatok, pénzintézetek, dőltek be részvények, lettek családok egyik pillanatról a másikra földönfutók. A jobb élet reményében valóságos népvándorlás indult meg a nyugati part felé. Hol? Hát azon az úton, mely keresztülszelte a kontinest: a 66-os úton.
Ma már az eredeti út nem nagyon van meg, helyette a 40-es autósztráda viszi a forgalmat, egy másik nyomvonalon. Nekünk olyan szerencsénk volt, hogy kis kerülővel végig tudtunk volna menni egy 100 kilométeres darabon az eredeti úton, Seligman és Kingman között – de ezt a lehetőséget csesztük el.

Cserébe viszont jó alaposan körbelihegtük a Hoover Dam-ot. (Remélem, a Civilization mániákusok sárgák az írigységtől.) Tényleg böszme nagy erőmű. Furcsa belegondolni, hogy tulajdonképpen ez a hatalmas duzzasztógát a Colorado folyón nem más, mint Las Vegas generátora. Ettől van éjszakai neoncsillogás – és egyáltalán élet – a sivatagban.

Nagyítás

Igen, jól sejted, Vegas. Három óra körül értünk ide (volt benne egy időzónaváltás is), elfoglaltuk a szállást. Cefettül olcsó, cefettül lepukkant, biztonsági őr járőrözik folyamatosan, elég rosszarcú szomszédaink vannak, szóval tényleg hangulatos. Ráadásul a wifijük csak egy készüléket enged és Attila gyorsabb volt az iPhone-jával. Én meg nem tudom módosítani a telefonomon az alapértelmezett adatkapcsolat hívószámát (elé kellene írni két nullát), de még leduplikálni sem, az új kapcsolat létrehozásához meg nem tudom az adatokat. I’m doomed. Elkeserítően offline lettem.
Este viszont irány a város. Kifosztjuk. Csak úgy, gyalogosan.

Persze jó összesküvőkhöz méltóan külön-külön támadtunk.

GT áradozott anno arról, hogy egyszerű falusi gyerekként mekkora élmény volt neki egy Chrysler Stratus cabrióban végiggördülni éjszaka Las Vegas főútcáján. Tényleg király egy élmény lehetett – de én, már a mentalitásom miatt is, más utat választottam. Gyalog mentem végig a New York kompozíciótól majdnem a tévétoronyig, beszaglászva mindenhová, ahol csak egy pici érdekesség is volt, tolakodva az emberek között – kicsit meg is fájdult a szívem, látva, hogy a legtöbb ember a párjával élvezi az élményt – és természetesen lefotózva mindent, ami szép és érdekes volt.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

A találkahelyet persze jól benéztük a térképen, ha egész este gyalogoltunk volna, akkor sem tudott volna odaérni egyikünk sem. Még jó, hogy itt már van térerő.
Végül összefutottunk és betámadtunk egy bűnbarlangba. Habár legszívesebben inkább bűnföldalattivárosnak nevezném, akkora zegzugos nagy hodályok ezek a kaszinók. Vagy ezer félkarú rabló, illetve klónja, tömérdek rulett, blackjack és a jóégtudja még milyen asztalok. Persze bárok is, aztán rúdon ficergő majdhogynem pucér nőstények, zene, tömeg, zsibongás. Egész éjjel. És ilyen helyek nyíltak méterenként, sűrűbben, mint matyó baba a Váci utcában.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nyiván le is ültünk egy félkarú rablóhoz, dobnánk be az egycentest (csak óvatosan) – de nem ment.

Nem annyira egyszerű ez. Leírom, hátha jól jön még neked is. Tehát először valahol mélyen leghátul meg kell keresni a kártyakiállító hölgyeket. Útlevél kötelező. (Attila itt cseszett rá, innentől társkártyával játszott.) Regisztráció után kaptunk mágneskártyákat. Ezeket kellett bedugni az automatába, majd utána egy másik lyukon a megjátszandó értékű papírpénzt. Innentől jött az egyetlen olyan alkalom, amikor használod is a koponyádban lévő káposztalét: kiválasztod, mekkora tétekre bontod az összeget. Utána már csak rángatni kell a kart (nyomkodni a gombot), amíg vagy el nem fogyott a bedobott pénz, vagy úgy nem döntöttél, hogy kiszállsz. Ekkor a gép kérésre nyomtat egy elismervényt, melyet vagy a pénztárnál, vagy az automatáknál pénzre lehet váltani.
A regisztráció során nem csak kártyát kapunk, hanem bónuszpackot is: ajándék belépők, bónusz ételek, italok (mármint mindenből plusz egy, ha már egyébként is rendeltél egyet), és egy 5 dolláros indulótőke. Na, ezt rögtön el is veszítettem, nem vettem észre, hogy az előttem lévő pacák 30 centes lépésközt állított be. Volt 16 húzásom és már ugrott is a pénz.
De amikor már saját pénzből játszottam, megfordult a helyzet: 1 dollárokat nyomtam be, 10 centes tétekkel játszottam, és ahogy egy dollár felé ment az érték, egyből ki is szálltam, így el tudtam érni, hogy a jó két órányi kaszinózás után végül cirka 2 dollár nyereséggel távoztam. Attila 5 dollár körül nyert, de ő rögtön el is verte egy sörre. Én hazasétáltam és a közeli éjjel-nappaliban vettem a nyereményből sört meg csipszet.

Végülis.. hihetetlen. A tömeg, a pezsgés… és egyáltalán az éjszakai élet. Én már láttam, milyen nyáron a jesoló-i éjszaka, de ez annál százszor nyüzsgőbb életet jelent, félelmetes épületekkel. Nem tagadom, megfogott a város… de nem élnék itt.

2009.02.27; péntek

Élményben talán a leggyengébb nap. Megreggeliztünk Vegasban, aztán átautóztunk Los Angelesbe. Kurva hosszú, kurva sivatagos út volt. Ja, az a nyílegyenes, 430 kilométeres. Több szót nem is érdemes vesztegetni rá.

Ja, de. Bakker. Ez most spec. nem káromkodás, hanem egy helység neve. Bakerben kellett tankolnunk. Creditkártya bedug, kéri a pinkódot, beírom… aztán semmi. Biztos szar az automata, átmentünk egy másik benzinkúthoz. Creditkártya bedug, pinkód begépel… megint semmi.
Ekkor elolvastam még a legapróbb betűs szöveget is a kútfejen – hát az van ráírva, hogy írjam be az _5_ jegyű pin kódomat. Aha. Itt mentem be a kezelőhöz, hogy nekem európai credit kártyám van, hogy a pékbe (figyeled: baker) kell ezzel tankolni? Elvette, megkérdezte a kútfej számát, bedugta a kártyát egy lyukba, majd megkérdezte, mennyi benzin kell? Full – volt a határozott válasz. No, akkor szaladjak, oszt gyorsan tankoljak, addig nem húzza ki a kártyát. Nem kicsit éreztem hülyén magam, paranoiából nem szoktam látótávolságon kívül kerülni a kártyámtól – de most más választásom nem volt. Tankolás után visszakaptam a kártyát, elindultunk. Útközben jött egy pittyegés a mobiltelefon felől. Biztos a 21 dollár, amennyit eltankoltam – bólintottam. Aztán jött még egy pittyegés. Ez már nem tetszett. Az első megálláskor meg is néztem: még 50 dollár. Anyátok. Az autorizálja ekkora összeggel a kártyátokat.

Aztán Los Angeles, szálloda. A recepción egy ferde szemű srác kiadta a cuccokat. Az első gyanús pont az volt, hogy csak egy kulcsot kaptunk. A második pedig az, hogy csak egy dupla ágy volt a szobában.
– Legfeljebb nem fészkelődünk – próbálta optimistára venni Attila.
– De csak egy takarónk lesz – mutattam rá.
– Na, az gáz. Menjünk le, beszéljünk a recepciós gyerekkel.

Megbeszéltük. 5$/éjszaka/személy felárért kaptunk dupla ágyas szobát.

A liftben felfelé jutott eszembe:
– Te, mit gondolhatott rólunk a recepciós az elején? Egy név, egy ágy, két hapsi…
– A mocskos buzik, biztosan azt – vigyorgott Attila.

Aztán jött az újabb harcom a wifivel. Ránézésre minden rendben volt. Kaptunk usernevet, jelszót, direkt rákérdeztünk, hogy hány embernek jó… minden oké. Beléptem. Megkérdezte, hogy tűzfal mögül akarok nyomulni vagy nyíltan. Naná, hogy nem akarok szarakodni a tűzfalukkal. Erre olyan IP címet kaptam a dhcp szerverükről, mely semmire sem volt jó. Se pingetni nem tudtam semmit, se névfeloldani. Ráadásul csinálhattam bármit, nem tudtam visszavarázsolni magam a kérdés elé. Kész. Wifi megint nincs.

Közben Attila megkérdezte a recepcióst, hogy mit érdemes megnézni Los Angelesben. Semmit – jött a válasz. Stimmel – tettem hozzá később én is – itt tényleg nincs semmi kiemelkedő érdekesség. De azért végigautóztunk a Sunset boulevard-on (26 km), keresztülvágtunk Hollywoodon (semmi különös, csak egy zsúfolt városrész), aztán váratlan váltással Beverly Hillsben találtuk magunkat (egy majdhogynem steril kertváros, maximális rendezettséggel, eszméletlen villákkal) végül lecsorogtunk az óceán partjára, Santa Monica-nál. (Ha ez mond valakinek valamit, Baywatch.) Sétáltunk egyet a parton, tetszett. És ilyenből itt irgalmatlan rengeteg sok van.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Utána visszaautókáztunk a szállodához. Nem is lett volna ezzel a programmal semmi baj, ha nem péntek délután autókázunk a világ egyik legbedugulósabb városában. A többit képzeld hozzá: fullra bedugult kétszer ötsávos utak, majd Mohabá megjegyzi, hogy háromszáz méter múlva tarts jobbra. Hogyan??! De végül hazakecmeregtünk.

Este vacsora. Már egy másik ferdeszemű volt a recepción. Megkérdeztük, hogy merre van étterem. Mondott néhányat. Nekem csak ekkor esett le, hogy gyakorlatilag a kínai negyed szélén vagyunk. Minden kínai a környéken.
Menetközben Attila megjegyezte, még az óceánparti séta emlékével a fejében, hogy úgy enne valami seefood-ot. Csak nem találsz itt olyat – gondoltam. Aztán kiértünk egy sarokra, és amerre csak láttunk, mindenfelé kínai seefood éttermek hemzsegtek. Bakker. Az egyiknek az ablakában volt étlap, nem csak halat tartottak, oda bementünk. Ettem egy csodálatos mogyorós csirkét, Attila valami szójás rákot, lelke rajta. Meg kértünk sört.
– Maguk nem kérnek sört – mondta erre a pincér hölgy.
– De, mi azt kérünk – volt a válasz.
– Nincsen, csak kínai sörünk.
– Nagyon jó lesz.
– De az nem jó.
– De jó.
– De lehet, hogy nincs is.
– Ha van, akkor kérünk.
Nem adtam volna érte egy lyukas kétfillérest sem, de gyártottak valahogy. Valamiből. Magunk között szólva, még így is jobb volt, mint a napok óta a bőröndömben hordozott baromi édes, extra malted, extra gravity milwaukee sör.

És a nap csúcspontja: estére megjavult a wifi elérésem. Welcome back in the civilization.

Pár szó a gombokról, ugyanis itt, ebben a szállodában vált kritikussá a helyzet. Kezdődött azzal, hogy a farmeringem ujjáról már a repülőgépen leesett a gomb. Szerencsére megtaláltam, elraktam. Tűcérna ugyan nincs nálam, de valami majd csak lesz. Az első nap az egyik első gomb esett le a farmeringen, kész szerencse, hogy nem szoktam begombolni. Attilánál volt varrókészlet, gondoltam, majd valamikor felvarrom a gombokat. Végül mégsem kellett, úgy beleizzadtam az ingbe a Grand Canyon túrán, hogy ment is egyből a szennyesbe.
Jött a nadrág. Leszakadt a gomb, elraktam. Van rajta még olyan fém akasztó, elég az is. Az egy nappal később szakadt ki, hirtelen mozdulattal a piszoárba vetette magát, még éppen hallottam a segélykiáltásait, mielőtt végképp eltűnt volna.
Szerencsére volt tartalék nadrágszíjam, de a repüléshez valamit ki kellett találnom, mert a fémdetektornál le kell vennni az övet, aztán se gomb, se akasztó, bokáig leengedett nadrágban meg csak nem ugrálok át a vizsgálaton. Valószínűleg ez még Los Angelesben is feltűnő lenne. Végül az lett, hogy az utolsó éjszaka felvarrtam a gombot.
Erre a második napon Seattle-ben eltört a gomb. Fogalmam sincs, milyen trükköt tartogat még számomra ez a nadrág. Most kénytelen leszek a már szennyesben lévő farmering félrerakott gombját felvarrni a nadrágra, otthon pedig Nejjel visszavarratni mindent.

2009.02.28;szombat

Érdekes végigtekinteni, hogyan formálódott az utolsó napi program. (Oké, én is tudom, hogy nem ez az utolsó nap. De eddig remekül megvoltunk számítógépek, Microsoft és Exchange nélkül. Majdnem azt mondtam, hogy eddig pihentünk, de aztán végiggondoltam a tömérdek korai kelést, a megtett távolságokat, szinteket… maradjunk annyiban, hogy inkább kikapcsolódtunk.) De akárhogyan is tekergetem, innentől visszatérünk a munkás napokba, szivacsként kell felszívnunk a szakmai infókat. Különösen nálam izgi a helyzet, az E14-et állítólag már csomagolják, tehát várható, hogy sokmindenről lesz szó. (Megjegyzem, a magam részéről határozottan optimista vagyok. Ha az MS hozza a formáját, akkor ez egy jó kommunikációs alkalmazás lesz. Ugye kijött anno a 4.0, hát… aztán jött az 5.x sorozat, ahol az 5.5 évekig sikeres termék volt. Ezt váltotta le a 2000, mely gyökeresen új koncepcióval debütált (bele is tört néhányszor az agyunk), aztán javította a gyerekbetegségeket a 2003, mely megint egy igen jó cucc volt. Folytassam? 2007, koncepcióváltás, agytekergetés, rengeteg átgondolatlan, bosszantó viselkedés. A mintában egy jó, sikeres Exchange verziónak kell következnie, amelynél valószínűleg nem lesz akkora paradigmaváltás, csak éppen helyükre kerülnek a dolgok.)
Na, de még Los Angeles, hagyjuk a szakmát a későbbi napokra.

Szóval az eredeti program az volt, hogy mittudomén. Volt egy plusz napunk Los Angelesben, ahol szerintem túl sok mindent nem lehet csinálni februárban. Elkezdtem nézegetni a térképet, majd megakadtam San Diego-nál. Csak 186 km… és tele látnivalóval: világhírű állatkert, Seaworld… ez pont jó lesz. (Oké, Los Angelesben meg van Legoland és Disneyland… de ugye érezni a különbséget?)
Aztán tegnap Attila beleragadt a homokba. Annyira megtetszett neki a Santa Monica Beach, hogy inkább azt választotta egész napos programnak. Bérelt szörföt, ruhát… és nyomta a hullámokon. Állítólag volt olyan is, hogy állva kijött a partig.
Én maradtam az állatos napnál, de persze kiderült, hogy megint túlvállaltam magam: egyszerűen képtelenség mindkét programot teljesíteni, így maradt a Seaworld, egyedül.

Abszolút nem bántam meg.

Ja, még az odaút. 186 km, freeway, azaz ingyenes sztráda. Egy harminc kilométeres szakasztól eltekintve végig beépítve. A sávok száma soha nem esett 8 alá, de nem volt ritka a 16 sem. Egyszerűen hihetetlen élmény ekkora térben autózni, ez már szélesebb, mint egy focipálya hosszában. Jobbratartás nincs, tehát mindenki cikázhat minden irányba – és kell is, mert időnként egész furcsa szabályok vonatkoznak a sávokra. Általános, hogy a belső, gyors sávok olyan autók számára vannak fenntartva, amelyekben legalább két ember utazik. A jobb szélső sávok a teherautók számára voltak fenntartva, aztán persze meglehetősen kiszámíthatatlanul kanyarodnak le-föl két-két sávok, és időnként a ‘Háború és Béke’ mennyiségű szövegeket tartalmazó táblák is okoznak kényelmetlen érzéseket. (Nem a megértésével van gond, elolvasni nincs idő.)

Most azt is mondhatnád, hogy azért az mekkora nagy dolog. Amikor van 8 sávod és szabadon csalingázhatsz közöttük. Ja. Ha nincs dugó. De mindig van.

Itt értünk el az amerikai életforma csapdájához.
Érdekes megfigyelni, nyugaton, délnyugaton mennyire szellős a településszerkezet. Két szomszédos ház között nem ritka a focipályányi távolság. A város óriási területen terül el, de nincs igazán központja. Tipikus példa Phoenix: 30 kilométert mentünk, mire kiértünk belőle, bár igazából nem is tudtuk, mikor értünk ki, hiszen az útszéli boltok, farmok közel azonos sűrűséget képviseltek, mint maga a város.
Nos ez a modell autó nélkül _nem működik_. Hogy jobban értsd: ha Amerikában felszalad a benzin ára, akkor nem nehezebb lesz az élet, hanem megáll. Mi nem tudjuk elképzelni az életünket áram nélkül, de az autó nem létszükséglet. Kint az autó fontosabb, mint az áram.
Meg is látszik ez a nagyvárosok forgalmán. Hiába híznak az utak majdnem végtelen szélességűekre, az autófolyam bármikor be tudja dugítani.
És innentől kezdve az áldásból átok lesz. Egy ekkora város, mint Los Angeles, szanaszét van szabdalva soksávos sztrádákkal. A közlekedés nagyjából abból áll, hogy felmész az egyikre, átmész a másikra, aztán valamikor lejössz. Na, ezt képzeld el: felmész jobbról egy átlagos hatsávos pályára (4 normál, 2 felhajtó) aztán 200 méter múlva tarts balra, mert át kell váltanod egy másik sztrádára. Izzadás, káromkodás, halál. Amíg ennyi sávon átpofátlankodsz a beállt tömegben. Persze a keresztbekavircoláshoz az erős tempó sem túl jó.

No, kellemes sebességgel haladtam kifelé a városból. Persze ez messze nem tűnt olyan egyértelműnek, még 80 km távolságra sem voltam biztos benne, hogy kiértem, hiszen ugyanúgy be volt épülve a környék. Ami viszont nagyon hiányzott, az valami pihenő. 120-130 km körül kezdtem rendesen elálmosodni – de errefelé nem ismerik sem a közvetlen autóspihenőt, sem a közvetlen benzinkutat. Vakon le kell hajtanod egy leágazón és bíznod abban, hogy megtalálod, amire szükséged van.
Üdítő kivétel volt nem sokkal San Diego előtt egy autós pihenő. Kiálltam, letettem az autót… és élveztem a leírhatatlan hangulatot. Meleg tavaszi nap volt, nálunk májusban vannak ilyenek. A napnak már kezd ereje lenni, de azért még bársonyosan simogató, nem olyan durva, mint a nyáron ugyanezt smirglipapírral abszolváló napkorong. A levegő friss volt, intenzíven sóstenger-szagú. A dombról a végtelen óceánban lehetett gyönyörködni, a közelben sirályok repkedtek, rikoltoztak. Aztán ahogy arrébsétáltam, a vécé környékén megváltozott a fauna, a fákról már intenzív papagájkarattyolás hallatszott.
Nagyon kellemes pihenőhely volt.

Aztán San Diego-ból amit elsőre megtapasztaltam, az egy irgalmatlan nagy parkoló. Nem viccelek, a horizontig húzódott el, tucatnyi Seaworld alkalmazott irányította az embereket, hogy melyik, egyre szűkebb szegmensbe menjünk.

Hihetetlen mennyiségű aprókölyök volt mind a bejáratnál, mind a parkban. Legalább egyharmaduk hisztériásan ordított. Valószínűleg ők voltak azok, akiket úgy készítettek fel, hogy ott lesz bent a cápa, hammbekap.

A látványosság. Ha nem lettek volna a show-k, akkor elég átlagos lett volna. Cápában pl. a Campona jobb. (Sötét barlangban nagy medence, a cápáknak max csak a kontúrjait látni. Egy szinttel lejjebb az üvegfolyosó szintén nagyon sötét.) Volt egy medence, ahol a speaker lelkesen beszélt a nagyon veszélyes fenevadakról. Közelebb mentem… nos ez volt a tengeri sünök medencéje. Bakker – vigyorogtam a mikrofonos emberre – ezekről már én is tudnék mesélni. Jók voltak még a pingvinek is… meg nyilván a kis kölykök nagyon élvezték, amikor az állatvilág összekeverdett a vidámparkkal, volt itt hajózás csatornákban, utazás Atlantiszban, meg libegés az öböl felett.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

De a legnagyobb mutatványokat kétségkívül a showműsorok jelentették: fóka, delfin, gyilkos bálna. A beluga show-t kihagytam.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Hogyan indul egy ilyen show? Tipikus amerikai módra: ordibáló árusok, kóla, popcorn. A tömeg meg veszettül rendel, kiabálások mindenhol keresztbe. Konzum zabálók.
Aztán elmentem ebédet vadászni… és vettem popcornt. Kólával. Egyszerűen olyan pofátlanul drága volt minden kaja, és ránézésre annyira gagyi, hogy pánikszerűen menekültem el minden sorból, amikor megláttam, miért is állunk sorba. Végül beültem a delfin show-ra… és kezdetét vette a nagy kapkodás. Először is az előadásig (15 perc) meg kellett ennem a szenesvödör méretű zacskóból a kukoricát. A végén már beledugtam a fejem, mint a lovak, de így sem sikerült. A műsor alatt fényképezgettem, másra nem nagyon volt időm. (Fényképeztél már delfin show-t? Ritka gusztustalan dolog. Ezek a dögök villámgyorsan és követhetetlenül cikáznak a víz alatt, aztán egyszer csak kibukkannak, bemutatnak valami kunsztot majd újrakezdik a cikázást a víz alatt.)

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Utána megint nem maradt sok időm, 14.20-kor ért véget a delfin show, 14.30-kor kezdődött a gyilkos bálna buli, a park túlsó felében. Végülis odaértem, de tökéletes ülőhelyet már nem találtam, be kellett ülnöm a vizes zóna utolsó sorába.
Úgy kezdődött, hogy az idomárok köszöntötték a köztünk megjelent valamilyen hírességeket és megkérték őket, álljanak fel. Erre felállt a mellettem ülő konszolidált öltönyös, ösz hajú fekete férfi is, a feleségével együtt. Aztán indult a műsor. A kardszárnyúak ugyanazt a trükköt játszották, mint a kisebb delfinek, rohadt nehéz volt jó fényképet csinálni.
Váratlanul beindult a locsolás. Nos, ahogy egy gyilkos bálna fröcsköl, nem fröcsköl úgy senki. A fenevad kiúszott a medence széléig, egy gonosz vigyor után lebukott, csak a farka maradt a víz felett. Kivárt. Megvárta, míg a vele szemben ülők realizálták, hogy ez a farok pillanatokon belül több tonna vizet fog ránktolni. Aztán ránktolta. Az öltönyös fekete faszival egyszerre vetődtünk az előttünk ülök mögé, aztán a pad alatt fekve fülig érő szájjal vigyorogtunk egymásra. Én ügyesen magam alá rejtettem a fényképezőgépet, úgy vártam, hogy levonuljon a szökőár. Aaz első volt a legbrutálisabb. Utána kaptunk még többet is, de azok annyira gyengék voltak, hogy még fényképezni is tudtam közben.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Mindenesetre az arénából csuronvizesen keveredtem elő, ami határozottan jól is esett. Akkor ugyan nem vettem észre, de a tavaszinál valamivel erősebb napon sikerült rákpirosra égnem. Attila a Santa Monica Beach-en érte el ugyanezt. Habár este még azt hittem, hogy a mexikói kajától és a söröktől vörösödött be a fejünk, de a másnap reggel már felnyitotta a szememet. A délután meg különösen, amikor is a seattle-i télben összefutottunk a többiekkel, senki nem értette, mitől vagyunk ennyire leégve.

Hazafelé megint kinlódás. Durván 130 kilométerre elég benzinem volt, Los Angeles meg 186-ra volt. Gondoltam, semmi baj, majd tankolok valahol. Aha. Úgy 80 km. körül kezdtem bepánikolni, végül lementem egy leágazásnál és megfogadtam, hogy addig vissza nem jövök, amíg benzinkutat nem találok. Szerencsére volt.

Los Angelesben újra el kellett mennem tankolni, mivel másnap hajnalban kellett leadnunk a gépet, én pedig nem akartam mindent az utolsó pillanatra hagyni. Szerencsére a szálló mellett volt egy kínai benzinkút. Betekeredtem. Nyilván itt is ötjegyű pinkód kellett volna. Bementem a kezelőhöz, már megvolt a standard szöveg – de ezúttal nem jött be. A csajszi elkezdte magyarázni, hogy ezt a kártyát nem tudja autorizálni. Nem, azt a sárkányfejű nénikédet – tört ki belőlem – már vagy ötször tankoltam ezzel a kártyával, sehol sem volt vele gond! Erre a csaj elkezdett hadarni, de nem angolul, az is biztos. Dühösen kivettem a kezéből a kártyát és kijöttem. Utána gondoltam csak bele: most kezdjek el egy ilyen autózhatatlan városban benzinkutat keresni? Osztottam, szoroztam, megnéztem, mennyi készpénzem van még, majd beáldoztam az összeset. Visszamentem.
– Ad nekem 10 dollárért benzint?
– Persze.
Kifizettem előre. A tankba 7,5 dollárnyi benya fért bele. Legyen ez az utolsó extraprofitja.

Igenám, de innentől változott a feladat. Este még vacsorázni kellene, nekem viszont egy vasam sincs. Bankautomata, az nem volt a szállodában. Elindultam a kínai negyedbe, de gyorsan visszafordultam. Ekkor már sötét volt és azon a környéken még a pénztárcámat sem szívesen vettem volna elő.
Vakartam a fejem, aztán beugrott. Vasútállomás! Itt van a közelben a United Station, az tuti be van kamerázva és talán automatájuk is van. Így is lett. Igaz, a világ legrosszabb átváltását sikerült összehoznom (1600 forint + 3 dollár felár 60 dollár kivételéért), de sikerült. Ráadásul a barangolás közben találtam egy szimpatikus mexikói negyedet is. Hangulatos, sátras utca, öreg kőépületek, fehérre meszelt mexikói puebló, főtér utcazenével, masszívan táncoló, fiatal és öreg párokkal.
Megvolt, hová megyünk vacsorázni.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Aztán valamiért nem voltunk szimpatikusak a pincérnek, de ettől még jó nagyot kajáltunk. És jó csípőset.

2009.03.01; vasárnap

Reggeli stressz sorozat. Irgalmatlan hajnali kelés (4.20), bekeveregni a belvárosból a belvárosi reptérhez (30 km, 3 sztráda) leadni a kocsit (kavarás a fizetéssel), shuttle az e-jegy szerinti 8-as terminálhoz (csak 7 van, a sofőr intuitíven megoldja: kiszór mindkettőnket a 7-esnél, ‘jó lesz az!’ felkiáltással), becsekkolni automatán, majd amikor sikerül és már vennék be a bőröndöt, kiderül, hogy tulajdonképpen nincs is beszálló jegyünk (hja, a szállodában nemigen ment a nyomtatás), szerencsére a poggyászos csajszi frappánsan megoldja, aztán rögtön jön a végbéltükrözős vizsgálat (kész szerencse, hogy tegnap éjjel visszavartam a nadrággombot, így öv nélkül sem esett le a gatyám, persze a magasszárú túrabakancs most is okoz vidám perceket)… és már ott is ültünk a kapunál. A repülőgép szerencsére 40 perccel később indult, így hirtelen időmilliomosok lettünk.

Útlevél ellenőrzés. A csajszi nézi, nézegeti a képet, majd vigyorogva megjegyzi, hogy ‘a valóságban jóval fiatalabbnak nézek ki, mint az igazolványképen, hogyan csinálom?’ Nem válaszoltam neki, mert hirtelen nem jutott eszembe, hogyan van a ‘gondtalan, könnyű, kelet-európai élet’ kifejezés angolul.

Vissza a télbe, Seattle.

Shuttle a szállodákhoz. A sofőr nem érti a Sheraton nevet. Pedig nyolc közül kellene kiválasztania, melyikhez hasonlít legjobban: Hyatt, Hilton, Westin, Crown Plaza, Renaissance, meg két ismeretlen… egyiknek sem hasonlít a neve. De amíg kellően el nem torzítom a kiejtést, addig nem érti. Késöbb egy Microsoft shuttle sofőrjétől ellestem a kiejtést: Seeeeratn. Bár Marci sofőrje meg azt mondta, hogy Sör Ödön. Egy biztos, úgy tuti nem jó, ahogy mi mondjuk.
Ja, hogy miért Sheraton? Attila meggyőzött, hogy utolérhetetlen hangulata van a szálloda uszodájának hajnalban. A medence a harmincadik emeleten van, minden tiszta üveg, tisztán látszik a mélyben az eleinte sötét, később pedig hajnalodó város, miközben az emberfia tempózik a vízben. Ezt ki kell próbálni, még akkor is, ha az a bizonyos ébredező város Seattle.
Az első homokszem akkor került a gépezetbe, amikor észrevettem, hogy nem vittem papucsot. Sőt, cipőt sem. Elképzeltem magamat, ahogy fehér frottír fürdőköpenyben és túlméretezett, sáros túristabakancsban liftezek fel az uszodába. Hát, inkább mégsem, még hajnalban sem. De nem került sor a kipróbálásra, Attila rossz hírrel jött meg első reggel: felújították az uszodát, nagyobb fényerőre állították a lámpákat, így a fény már visszatükrözödik az üvegfalon: nem lehet kilátni. Éljen a fejlődés.

Megint nincs bolt, az egyetlen a dombtetőn hétvégén zárva. A szokásos csipsz-kóla a gyógyszertárból. Miközben 50 méterenként van Starbucks. (Ezt is most tudtam meg, hogy a Starbucks Seattle-ből indult, azért vannak itt olyan sokan. Le is fényképeztem a legelsőt – bár éppen felújították.)
A könyvesbolt csalódás, csak két karikatúraalbumot zsákoltam be. (A New Yorker-ben megjelent összes karikatúra már megvan. Most két kötetben azokat jelentették meg, melyek anno nem voltak eléggé PC-k, vagy túl gusztustalannak találtattak, emiatt vissza lettek utasítva. Mondanom sem kell, egyik jobb, mint a másik.)

Séta kedvenc helyemre, a Pioneer Square-re. Egy kis üldögélés a padon.

Csak azt nem tudom, hogyan bírják ezt az emberek. Már lassan jobban ismerem Seattle belvárosát, mint Miskolcét, de akárhányszor voltam itt, kivétel nélkül (sötét)szürke volt az ég és esett az eső. Piszok lehangoló.

Este svédasztalos fogadás, találkozó a többiekkel.

Elolvastam a hazai híreket. Nem kellett volna. Lehet, hogy hazamenni se.
Van térerő, sorban jönnek az idétlen levonások a bankkártyáról. Meg se merem nézni.

Aztán kilenckor gyors alvás. Megint korai kelés lesz.

2009.03.02; hétfő

A következő két napról nincs mit írnom. Na jó, hazudtam. Ezeken a napokon pötyögtem a legtöbbet, de ezeket nem írhatom meg, szóval maradnak a kis színesek. (Valami kellően homályos, kellően dodonai írást azért meg fogok majd ereszteni.)

Reggeli: fahéjas édes sütemény, vajjal, sonkával és felvágottal. Bár állítólag volt valahol rendes kenyér is, de én már beletörődtem.

Első előadás. KC Lemson megkérdezi: hányan kezelnek itt Exchange 2007-et? Micsoda hülye kérdés már.

Ebéd egy állós asztalnál, Daniel Petrivel. Szótlanul mósztattuk a spárgát. Danielhez időnként odarohant valaki, megrázta a nagy ember kezét, aztán továbbrohant. Úgy csináltam, mint aki nem vett észre semmit. Persze nehogy azt hidd, hogy önteltségből voltam ennyire blazírt, egyszerűen nem jutott az eszembe semmilyen értelmes téma sem.
Aztán ő törte meg a csendet.
– Hány magyar Exchange MVP van?
– Kettő. De a másik most nem jött ki.
– Tudod, hogy az édesanyám magyar?
– Valóban?
– Valóban.
– Ha jól emlékszem, most Izraelben élsz?
– Igen.
Mósztatás. Rajongó jön, el. Vigyorgás.
– Akkor olvasod a weblapomat?
– Persze. Nagyon örültem, amikor lett rajta RSS csatorna.
– RSS-ben olvasod?
– Igen.
Mósztatás. Aztán betámadt egy amerikai srác, a kommunikáció több nagyságrenddel begyorsult, én pedig elmentem répatortára vadászni. De legalább most már tudom, hogy Daniel mellett óvatosabban kell magyarul beszélni, nem kizárt, hogy érti.

Még mindig félelmetes, hogy az amik mennyire átélik az életet: mosolyognak, fintorognak, suttognak, kiabálnak: teljes lendülettel felvállalják, amit csinálnak – még akkor is, ha az éppen egy busz terelése.

A szakmai részen kívül sok minden nem történt. Mentem egy kört a boltokban, vettem sört, felmentem a szállodába és pihentem egy nagyot. Aami azt jelentette, hogy összerendeztem valamennyire a feljegyzéseimet, kibontottam a félsoros emlékeztetőket. Határozottan jól esett nem menni sehová. Program szerint este Product Group összejövetel volt, de ez csak azoknak jó, akik már beépültek a közösségbe. Akik nem, azoknak borzasztó kínos, borzasztó kellemetlen. Én inkább nem is mentem el.
(Tudom, most sokan csóválják a fejüket: ha nem megy el, hogyan is tudna beépülni? Ezt nyilván én is tudom, ezért mentem el először.
Most képzelj el egy céges büfét, néhány asztallal, oda terelik be azt a 40-60 Exchange MVP-t, akik itt vannak. Aztán éljetek. Enni-innivaló van.
Az összeszokottabb társaságok egyből asztalokhoz ülnek. Ezek nem túl nagy asztalok, csak úgy hallgatózni nem lehet leülni melléjük. Marad a Brown-mozgás borospohárral a kezedben. Ennek az a jellemzője, hogy az összes többi kommunikációképtelen ember ugyanezt csinálja, így viszonylag hamar eljutsz odáig, hogy az összes többi bolyongóval váltottál pár udvarias mondatot. Aztán vége. Az asztaloknál ugyan még van élet, de oda nem tudsz leülni. Na most nyilván vannak kivételek, Réczi Gabi például bárkivel bármikor bármilyen nyelven képes órákig beszélgetni, de a többség azért nem ilyen.

Egyébként tartom azt, hogy nagyon sok múlik a szerencsén. Moszkvában véletlenül egy olyan leányzó mellé ültettek, aki tele volt élettel, pillanatok alatt ő lett az egyik központ. Akikkel ott összeismerkedtem, azokkal ma is mindig tudunk egy kicsit beszélgetni. De az Exchange Product Groupban ennek a kristályosodásnak – egyelőre – nincsenek meg a feltételei.)

2009.03.03; kedd

Szünetben összefutottunk Attilával.
– Hogy aludtál? – próbáltam meg tréfálkozni.
– Amikor nagyon figyelek, akkor nem tudok aludni – önérzeteskedett.
– Érdekes, nálam pont fordítva van – méláztam el – ha nagyon alszom, akkor képtelen vagyok figyelni.

Japók a folyosón fényképezik egymást, Petri társaságában. A nagy ember élvezi. A japók végül leválnak, Petri mosolyogva elindul a terem felé, de nem ér el odáig. Oh my gosh! – hallom és egy fehérkabátos alak már vetődik is a kezére, szorongatási céllal.
Nehéz lehet nagy embernek lenni.

Ebédszünet. Éhes nem vagyok, álmos annál inkább. És döbbenet, de süt a nap! Seattle-ben! Így inkább elsétáltam a Company Store-ba, legfeljebb kések egy kicsit az Activesync előadásról. Nagy ügy.

Aztán vége. Felszálltam a buszra, beültem az ablakhoz. Nem sokkal később felszállt egy ránézésre 180 kilós pacák. Néztem… és sajnáltam. Úgy éli le az életét, hogy mindig… és tényleg mindig egy száz kilós zsákot cipel. Most is próbál átnyomakodni a székek között… hova fog tudni egyáltalán leülni?
Hát mellém. Egy gyors helló után bevetődött a mellettem lévő ülésre, én pedig válaszköszönésként csak nyögni tudtam egyet, mielőtt felkenődtem az ablakra. Hol van ilyenkor GT, aki képes filigrán, kedves japán csajokat küldeni az ember mellé?

A 17-ik emeletre megyek. A lift már a második emeletnél elkezd pittyegni, hogy hamarosan ki kell szállnom.
Gomb a liftben: Earthquake. Később elvitatkozgattunk Réczi Gabival, hogy ezt vajon akkor kell megnyomni, ha földrengést szeretnénk előidézni… vagy épp ellenkezőleg, ezzel lehet leállítani? (Beépített birkavesével, ugye.)

2009.03.04; szerda

A leggyengébb nap. Csupa keynote délig, utána pedig szabad program. Mi például szabadon hazamegyünk, mert amikor elkezdtük szervezni a repülőutat, akkor úgy volt, hogy ma vége van a programoknak. Az csak menetközben derült ki, hogy az MS fizetett volna még egy éjszakát a szállodában – és ma este kelet-európai kocsmázás lett volna.
Így jártunk.
Emellett Attilának is maximálisan igaza van, amikor azt mondja, hogy még egy nap ebben a városban és rángatózó idegbetegként végzi, miután lemészárolt egy középiskolát.
Amilyen őrjítő ez a város, nem is az a kérdés, hogy Ballmer miért békaügetésben jön be a színpadra, hanem az, hogy a többiek miért nem.

Szóval már az ebédet sem vártuk meg, Ballmer előadása után lefalcoltunk.

De azért ne intézzük el ennyivel a dolgot, vannak itt még említésre való események. Talán ezért még nem fognak főbelőni, szóval az új E14 Unified Messaging-ben lesz olyan lehetőség, hogy amit telefonon bemondasz, abból nem voice mail lesz, hanem az Exchange értelmezi és leírja a hallottakat – azaz szöveges emailt tudunk telefonról küldeni. Ezt a technológiát vetették be az előadásokon: amit a szónok mondott, ordított, sikított, az mind egyből meg is jelent egy kivetítőn, szöveges formában. El kell ismernem, imponáló volt. És az ilyen szövegértési kihívásokkal küzdő pacákoknak hasznos is: ma például értettem a poénokat is.
A másik: lesz majd egy reklámfilm, ahol MVP-k fejezik ki tetszésüket azzal, hogy hangosan bekiabálnak mondatokat. Na, ezeket most vettük fel. Én ugyan nem kiabáltam (szélen ültem, tehát nyugodtan letagadhatom, úgysem fogok látszódni), de a megdöbbentő az volt, hogy a többség kipirult arccal, boldogan, hittel tele kiabálta bele az éterbe az egyébként elég egyszerű marketing szlogeneket. Kelet-európa maradna a cinizmus utolsó fellegvára?

És még egy szerencsés találat. Lesétáltam a piacra és csak most fedeztem fel, hogy lefelé több érdekes szint is van. Az egyiken találtam egy szimpatikus könyvesboltot. Mitől szimpatikus egy könyvesbolt? Attól az embertől, aki vezeti. Hogyan tudod megállapítani egy háttérben meghúzódó ismeretlen emberről, hogy szimpatikus-e? Megnézed a fő kirakatot. Itt például tele volt Silverstein verseskötetekkel. Ne kezdj el vadul guglizni, annyira nem része a fősodornak, hogy kötelező lenne ismerni. Egyszer ugyan írtam már róla, de nyugi, én sem vagyok része a fősodornak.
Szóval Shel Silverstein leginkább egy hajléktalannak kinéző naív költő és egyben karikaturista volt. (1999-ben elhunyt.) Nekem először a Playboy karikatúraválogatásában tűntek fel az alkotásai – ez volt az apropója a korábbi bejegyzésnek is. De hogy egy könyvesbolt Silverstein köteteket tartson fő értéknek… nyilván berongyoltam. Jól elbeszélgettünk az eladóval (Nem kizárt, hogy ő volt a tulaj is, kicsi bolt volt ez), természetesen vettem is egy kötetet, és most örülök. Hogy te is örülj, itt van néhány vers, köztük az egyik kedvencem is.
Persze ez így messze nem teljes élmény. Silversteinben pont az a zseniális, hogy a versei a rajzaival _együtt_ ütnek – rajzot viszont nem tudok bemásolni.
De a hivatalos oldalról elindulva biztosan el tudod képzelni.

Utána bolt, megint elkapott a zuhé. Kurvafix, hogy a natív helybélieknek úszóhártyák vannak a lábujjaik között.

Aztán sokáig semmi különös, becsekkoltunk, beszálltunk, felszálltunk. Érdekes módon, nincs hisztis kölyök. Viszont az előttem ülő kövér amerikai pár imádja teljesen hátradönteni az ülését. Azt hiszem, a csajszit is bele kell majd állítanom fejjel az előző háttámlába.
Egy indiai srác ül mellettem. Amikor körbekinálták a fejhallgatókat, ő nem kért. Na, mekkora kezdő lehet – gondoltam – még azt sem tudja, hogy a repülőgépeknek egyedi fejhallgató csatlakozója van, abba nem lesz jó az iPod-é.
Akkor kezdtem elbizonytalanodni, amikor előhúzott egy felfújható fejpárnát, mely tökéletesen illett az ülés háttámlájénak vájatába… majd előhúzott egy maszkot, mely tökéletesen betakarta a szemét. Végül elővett egy dögös fejhallgatót – és bedugta a végét a karfába.
Azt hiszem, ennek a faszinak maximum jelenthetek.
(Mi az értelme a saját fejhallgatónak? Az, hogy néhány repülőtársaság csak külön pénzért ad fejhallgatót. Nézhetnéd a filmet, hallgathatnád a zenét – de alapban csak hang nélkül.)

Szomorú hír: a filmek ugyanazok. Attila valószínűleg már negyedjére nézi a hegymászó filmet. Végül csak megnéztem a Barcelona-t. Az ismerős helyszínek tetszettek… a film már kevésbé.

A stewardess a fehérbornál megkérdezte, hogy szódát kérek-e bele. Elsőre megértettem, csak nem akartam elhinni, hogy tényleg ezt kérdezte… ezért visszakérdeztem. Tényleg úgy gondolta. Megköszöntem, de inkább nem. A bor megkóstolása után változtattam meg a véleményemet, de akkor már késő volt. A következő pohárnál vörösbort kértem – erre megint jött a szódás kérdés. – Te most szopatsz? – volt a tekintetemben, de bátran ehhez sem kértem szódát. És nyertem, a vörös már tisztán is iható volt.

Az előttem ülő kövér házaspár űberbrutál. Az első pillanatban, amikor lehetőségük volt, teljesen hátrahajtották az ülést és végig úgy is tartották, akár aludtak, akár nem. Úgy szólt rájuk a stewardess, hogy legalább landoláskor állítsák már függölegesbe a támlát. Az előttem ülő nő meg ráadásul elcsaklizta a kispárnámat. Aamikor elhelyezkedtem, az előttem lévő ülés alá – mely az én rakodóterem – beszórtam a plédet meg a kispárnát. Aztán amikor később vettem volna ki, már csak a banya levetett cipői voltak ott.
Legközelebb szigorúan a tűzfal mögé foglalok. Nem érdekel, hogy nem látok senkit – de a fal nem fogja rámdönteni az üléstámlát és ellopni a kispárnámat.

2009.03.05; csütörtök

Érkezés haza. A seattle-i trágya idő után itthon hasonló fogadott. Én meg itt állok, lebarnultan.
Itthon elkezdtem rendezni a képeimet, hogy majd utána mesélek… aztán este nyolckor elkapott az álom. Reggel kilencig aludtam. Ez persze még nem a jetlag, ez csak a kövér nő, akitől nem tudtam aludni. A felborult bioritmus ott jelentkezik, hogy már hajnali három óra és még mindig csak a szöveget gépelem.
Érdekes hetem lesz.

ps:
Ezt mindig meg szoktam említeni, most is megteszem. Ne gondolja senki, hogy ez az egész utazást egy nagy ajándék lenne a Microsoft részéről, azzal a hátsó szándékkal, hogy akkor majd jókat irkálunk a termékeiről. Erről szó sincs. A találkozón a kaját és a szállást ugyan ők állják, de az útiköltséget mindenki magának fizeti. Nálam ez például egész konkrétan úgy nézett ki, hogy ha szeptemberben – amikor még nem volt válság és 200 alatt volt a dollár – nem vesszük meg a repülőjegyet, akkor idén már biztosan nem mentem volna ki, mert annyira devizahitelesek vagyunk, hogy ihaj. A Microsoftnak pedig értelemszerűen a feedback az üzlet. Minden termékével kapcsolatban a legtöbb országból ott vannak a legprofesszionálisabb infomókusok… kell-e ennél jobb visszacsatolási lehetőség?
Ja, hogy nekünk miért éri meg? Több okból is:

  • Network építés.
  • Közvetlen kontaktus, beszélgetési lehetőség a program menedzserekkel, fejlesztőkkel.
  • Belsős információk, nem hivatalos trendek megismerése, átfogóbb kép a még fejlesztés alatt lévő termékkel kapcsolatban.
  • Belebubogás a fejlesztés alatt álló termékbe.
  • Együtt ebédelés Daniel Petrivel. :-)

Linkek:

Az összes fénykép

Shamu in Believe, azaz kardszárnyú delfinek a Believe Show-ban (Youtube videók)

Egyéb

Vissza a civilizációba

Na, Seattle.
Egy hét vad csavargás után civilizáció: szálloda, konferenciaközpont, tiszta ruha és internet.

Eszméletlen helyeken jártunk, eszméletlen élményeim vannak. Hogy csak egyet említsek, rákvörösre égtünk le tegnap Kaliforniában, miközben ma itt Seattle-ben visszatértünk a télbe.
És a szigorú munkanapokba is.

Még egy kis türelem, jövő hétvégén jön a szokásos hosszú útleírás.