Csak történjen már valami

Ma csörögtek rám, hogy mehetek a bringáért, elkészült. Kifejezetten durva lett a vége, szerencsére meg tudtuk oldani máshol pangó pénz átcsoportosításával.

De.

Nagyon jó lett. A következőket cserélték ki:

  • Hátsóagy, eltört
  • Monoblokk kotyog. Csere lett a vége.
  • A hátsó lánckerék elkopott. Csere.
  • A lánc megnyúlt. Szintén csere.

Mondanom sem kell, mindez a jófajta, drága Campagnolóból. Más ennyiből bringát vesz. De mindegy, túl vagyunk rajta.

Nyilván lábon hoztam haza. Sőt, ha nem lenne csupa jég / csupa só mindenhol az útfelület, ma este már nem a billentyűket taperolnám, hanem élvezném az óramű pontosságú új bringát. Ilyenkor döbben ugyanis rá az ember, hogy egy bringa az évek alatt szép óvatosan, fokozatosan tud tönkremenni. Aztán öt év múlva, amikor kicserélnek rajta mindent, akkor döbbenünk rá, hogy ez így is tud menni?

Így viszont csak hazáig tekertem a sötétben. Tévedtem be jégpályaként működő zsákutcába, ügyeskedtem autók között, végül borultam bele térdig érő hóba. Aztán amikor toltam be az udvarra, csuron havasan… még a bringán is több volt a fehér, mint a piros, de ezt bőven egyensúlyozta a kipirult arcom, a hidegtől kicsípett fülem – azt éreztem, hogy végre, végre történik valami, nem csak a számítógép és a volán előtt ülök.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *