Ez a lemez egy tipikus búvárlemez. Körülbelül tizenöt évenként előjön, gyomorszájon vág, majd visszabújik, újabb tizenöt évre.

Most éppen tervet írok (utolérés van, bébi!), közben pedig teljesen véletlenül rányomtam a V-Motorock 2-es lemezére. És egyből löttek is a tervírásnak.
Gyomorszájon vágva… szökik az ihlet.

Pedig abszolút értelemben nem egy világklasszis lemez. De szubjektíve… Az első három lemez között volt, melyet pelyhedző állú kamaszként vettem. Alig volt rojtosra hallgatva. Alig kötődnek hozzá édes-fájdalmas-balfasz emlékek… hogy csak a német élményeimre gondoljak.

Aztán évek teltek-múltak, lemez elfelejtve… majd búvárpatakként váratlanul felbukkant jó tizenöt évvel később, egy fergeteges – és meglehetősen zavaros – buliban, az egri Kazamata borozóban. Akkor már Nej megvolt, én meg már rég túl voltam az ereszdelahajaménvagyokarongylábkirály korszakon… aztán mégis. Kirúgtuk a ház falát. Mármint a hapsik. Az ilyesmit a nők… nem igazán értik.

Majd eltelt újabb tizenöt év.

És most megint rákattintottam. Tényleg nem egy relativitáselmélet…. de nagyon eltalált anyag. Amikor például felcsendülnek ennek a számnak a bevezető taktusai… az ember szíve összeszorul… és csak annyit mond: bakker. De fáj.