Semmi tudományos alapja nincs, mégis egyre inkább úgy vélem, az emberek agya képes valahogy a másik emberére hangolni. Nem egyszer tapasztalom, mennyire hatékony tud lenni egy problémánál az együttgondolkodás: az egyik embernél felmerül a megoldás szikrája, elkezdi mondani, erre a másik közbevág és befejezi. Nem játszott még el senki azzal, hogy megpróbált valakibe beleszuggerálni valamit? Volt, amikor sikerült? Éreztük már meg tömegben, hogy valaki, akit keresünk, biztosan ott van? Somfordált már el előlünk első pillanatra aggresszívnak látszó kutya, miután megérezte, hogy nem félünk tőle, sőt biztosak vagyunk benne, hogy kettétépjük, ha közelebb jön?
No, szóval a magam részéről biztos vagyok benne, hogy az agynak van valamilyen kisugárzása, melyet a másik ember képes észlelni, attól függően, hogy a gondolatok mennyire vannak ráirányítva, illetve mennyire közeli és régi ismerőse egymásnak a két ember.
És itt jön be a képbe címben említett megállapítás. A jó tanár nem csak attól jó, hogy mennyire humoros, mennyire jó előadó, hogy mennyire szereti a gyerekeket, hogy mennyire ismeri az anyagot. Az is nagyon fontos, mennyire akarja átadni a tudását. Sorolhatnék bőven példákat. Ott van például Mark Minasi, sztárelőadó. Jól megkomponált előadásai vannak, tele poénokkal, a megfelelő pontokon figyelemfelkeltő részletekkel bealvás ellen, igazi szinpadi show. Aztán félórával az előadás után már nem emlékszel semmire. Mert Márkus rutinból, szinte odafigyelés nélkül lenyomta a begyakorolt előadást… és annyi. Nem sugárzott.
Ahhoz, hogy mély nyomokat hagyjunk, ahhoz nagyon erősen akarnunk kell odabent, hogy a többiek megértsék. Szószerint erővel kell kipréselni magunkból azokat a képeket, struktúrákat, melyekben gondolkodunk – hogy a hallgatók is érzékeljék az általunk összerakott rendszert, lássák benne, hol van a helye az egyes fogalmaknak.
Nyilván nem lehet minden nap meghalni. Nyilván nagyon nem mindegy, milyen a közönség. (Ezeknek? Amikor csak a pogácsáért jöttek?) De a jó előadó megérzi a ráirányuló figyelmet, megérzi, ha az emberek be akarják fogadni a kisugárzását. Olyan ez, mint egyfajta vákum.
De mi az apropója az írásnak?
Tanulunk a lányommal. Nem kicsit, nagyon. A leányzó gyakorlatilag olyan, mintha nem is járna iskolába. Az iskolának ugyanis pont az lenne a szerepe, hogy megnyissa a megértés kapuját a fejekben – aztán a gyerek otthon már lapátolhatja befele a tényanyagot. De jelen helyzetben erről szó sincs. Egy-két tantárgytól eltekintve látszik, hogy az iskolában semmit nem kap a csajszi. A legdurvább a helyzet fizikából: a tanár – legalábbis a lányom szerint – úgy tanít, hogy elolvastatja velük órán a vonatkozó fejezetet, aztán ha nem értik, kérdezhetnek. Semmi magyarázat, semmi szemléltetés, semmi példákon keresztüli megközelítés, semmi kisérlet… semmi sugárzás. Ennyi erővel akár levelező tagozatra is járhatna.
Dehát, van ilyen. A szülő sóhajt egy nagyot és megpróbálja megtenni azt, amire az iskola képtelen. Naná, a saját – és a gyereke – pihenőidejében. Nem ritka, hogy még este fél tizenkettőkor is egymást nyúzzuk.
És itt érzem ezt a sugárzás dolgot, a saját bőrömön. Pontosabban, a hiányát. Eleinte ugyanis még működött a módszer. Hazaértem – nagyjából időben – aztán este 8-9-ig gyötörtük egymást. És volt bennem szellemi energia, tudtam ‘szuggerálni’ a csajszit. Ez az, ami ma már nincs. Olyan időszakot élünk, amikor átkozottul oda kell tennem magam a cégnél, későn érek haza, hullafáradtan, aztán vacsora után folytatom a munkát. Becsületből még le-leülünk a lánnyal, de érzem, hogy már nem tudok hatni rá.
Pedig mondani ugyanazt mondom, mint korábban… de nincs erőm sugározni is.
Recent Comments