Fent, lent

Tök jó napnak indult. Ismét öröm volt munkába menni – de erről úgyis írok majd később.
A meló is jól ment. Határidő van, természetesen jó szoros, de már látszik, hogy készen leszek. Ért még néhány apró öröm, aztán hazamentem. Útközben beugrottam malterért, hogy majd otthon falazok egy kicsit.
Aztán jöttek a rossz hírek. A kert túlodalát cövekekkel lekerítettem anno, nehogy az önkormányzat kertészei lekaszálják a cserjéimet. (Az előző tulaj azért hagyta parlagon a területet, mert nála rendszeresen ez történt.) Meg tavaly, amikor a záportározót mélyítették, a megrakott teherautók rendre itt forogtak, dagonyává változtatva az ápolt kertet. Idén tavasszal nem győztem planírozni utánuk.
Szóval cövek. Nem is kicsi, olyan negyven centi hosszú, 7 centi vastag cövekekből vertem le tízet, majd Nej és Dóra madzagot húztak ki közéjük. Elég feltünően jelezte, hogy a területnek immár van gazdája. (Félre ne értsd, nem einstandoltam a területet, a szilvából, somból bárki ehet… egyszerűen csak én gondozom a sávot.) Ez így van durván április óta.

Ma megpróbálták ellopni. Dóra vette észre, hogy egy faszi rángatja kifelé a cövekeket. Mivel a csajszi nem egy asszertív tipus, kiviharzott és elkezdett velük kiabálni. Valamit magyaráztak, hogy itt futóverseny lesz, annak készítik elő a terepet… majd otthagyták a karókat és odébbálltak.
Ilyenkor van az, hogy eldobom az agyam. A cövekeket olyan 200 forint körül vettem, de azóta rendesen szét lett verve a fejük, el is hasadt egy-kettő, bőven nem érik a negyedét sem az eredeti árnak. Tüzelőnek meg megint nem éri meg elvinni, hiszen itt van az erdő, tele begyűjthető gallyakkal, ágakkal. Nem értem… ellopunk mindent, még ha nem is tudjuk miért… hátha jó lesz valamire? Talán adnak érte egy sört a kocsmában?
Komolyan sajnálom, hogy nem én voltam itthon. A múltkori eset óta kéznél van a fejsze, valószínűleg adott volna most is némi nyomatékot, amikor leordítom a faszik fejéről a hajat.

Aztán leányom megkérdezte, tudok-e arról, hogy nem indul el a számítógépem? Beszagoltam a sarokba, durva amperszag fogadott. Bakker. Kihúztam a gépet, aztán mentem az udvarba, házfalat szétverni.

Nagyítás

Igen, készül a kerékpártároló. Igen, a kerékpárlopások miatt.
Kész szerencse, hogy felhúztam magam, mert kifejezetten jól jött a düh. Hidegvágóval, nagykalapáccsal próbáltam meg először finoman kivésni a falból a féltéglákat, majd miután látszott, hogy a finomkodás esélytelen, nekiálltam teljes roncsolással. Így is erősen rám sötétedett, mire ezt a négy féltéglát többé-kevésbé kipiszkáltam. A jobb kezem olyan durván begörcsölt, mintha tíz órán keresztül egeret tologattam volna, lógó nyelvvel.

Aztán jött a számítógép megszakértése. Beleszagoltam a seggébe: égett bakelit. Hmm… ha szerencsém lesz, akkor csak a tápegység. Szétkaptam, égési nyomok sehol. Talán…
De hogy mitől lehetett? Reggel még használtam, aztán kikapcsoltam. Ránéztem a hifire, nem szaladgáltak rajta a demófények, tehát áramszünet sem volt… fogalmam sincs.

Ehh…

Kerti számvetés

Ma jórészt megint a kertben molyoltam… és eléggé el vagyok kettyenve. Sajnos nem tudok olyan jó dolgokról beszámolni, mint Zoli.

Volt először tavasszal a monília. A meggyfát gyakorlatilag lelombozta, szerencsére a japánbirsen még segített egy gyors metszés/permetezés kombó. A meggyfát viszont fűrésszel kellett visszametszeni, gyakorlatilag egy darab 1 méteres csonk maradt belőle, néhány rövid ággal.
Túlzottan sokáig nem lehettem nyugodt, úgy tűnt, mintha a hársfák is moníliásak lennének – pedig az ugye nem kapja el. Amikorra ráeszméltem, hogy ez bizony levéltetű, akkor már késő volt: mindhárom 5 méter körüli hársfa teteje rohamosan elkezdett bebarnulni. A levelek sorra összesöndörödtek, lehullottak.
Nemcsak a fa maga volt szomorú látvány, hanem maguk a fák soha ki nem fogyó forrásává is váltak a levéltetveknek. Gyakorlatilag mindent elfertőztek az udvaron, egyedül a fenyők maradtak érintetlenek. Rózsák, díszcserjék, sövény, egres… mind telibe kapták. Sajnos a meggyfa is, gyakorlatilag megint le kellett metszenem azt a pár ágat, ami a monília után visszanőtt. Elkapta a vérszilva, elkapta az egyetlen megmaradt cseresznyefa is. Hiába permeteztem, mint állat, hiába tépkedtem le a fertőzött leveleket – a hársfákról folyamatosan jött a tetű. Márpedig ezekkel nem tudtam mit kezdeni, egyszerűen képtelenség 5 méter magasra felpermeteznem. (Ráadásul ez ellen a dög levéltetű ellen az kevés, hogy lepermetezzük a levél színét – mivel a fonákján lakik, így alulról kell beöblíteni neki.)

Közben teljesen váratlanul kipusztult a tavasszal ültetett két cseresznyefa közül az egyik. Ültetéskor mindkettő megfogant, voltak rügyek, virágok, elindultak hajtások, nőttek levelek… aztán az egyiknek lekonyultak a levelei, majd leperegtek. Visszametszettem… és már ekkor láttam, hogy itt nagyobb a baj: a fatörzs közepén lyuk volt, a keresztmetszet háromnegyede pedig láthatólag halott volt.
A másik cseresznyefa túlélte a moníliát, túl mindent… de a levéltetűket nem biztos, hogy túl fogja. Rengeteg levele lehullott… elkeserítően néz ki.

Ez a blog eddig sem volt túlzottan PC, de most aztán nagyon nem lesz az.
Van egy gyanúm, hogy a homoktöviseim bebuzultak. (Homoktövis, hehe.) Tavaly ősszel elmentem, hogy veszek egy fiút meg egy lányt, mert csak úgy lesznek bogyóik. Ez nagyjából természetes is az élővilágban. Csakhogy a homoktövisek másodlagos nemi jellegei nem igazán szembetűnőek. Két kertészetben lehetett egyáltalán kapni, ebből az egyiknél közölték, hogy ott van egy kupac, fogalmuk sincs, melyik porzó, melyik termő. Igaz, darabja 1500 volt. A másik kertészetben azt mondták, hogy tudnak adni garantált termőt, azaz csajszit. Igaz, 3500-ért. Fiú, az nincs – de nem kell elkeserednem, a lány a sokkal ritkább. Végül vettem egy termőt, majd a másik helyen két zsákbamacskát, azaz két erősen valószínűsíthető fiút.
Aztán télen az egyik srácot valaki kitépte, bedobta egy közeli bokor alá. Tavasszal találtam meg, visszaültettem. Kihajtott. (Most már érted, miért szimpatikusak ezek a homoktövisek?)
Vártam a bogyókat, egész nyáron. Nem történt semmi. Az utca másik végében már megjöttek a bogyeszok, tegnap Nagymaros – Kismaros között is láttam egy csomót… csak ezek itt nálam, csak ezek álldogálltak, sejtelmes mosollyal az arcukon.

Alapvetően három lehetőség jöhet szóba:

  • A két fiú bebuzult.
  • A lány buzult be.
  • Bejött az a nagyon kis esély, hogy az ócsón utánamhajított zsákbamacska homoktövisek mindegyike a sokkal-sokkal ritkább női nemet képviselte.

Tekintve, hogy ez utóbbinak tényleg nagyon kicsi a valószínűsége, így mostanában meglehetősen ferde szemekkel nézek a csoportra. Toleráns ember vagyok, de nagyon szerettem volna bogyókat.

De a többiek sem a legjobban teljesítettek. A perzsafa nem nőtt egy centit sem felfelé, viszont új hajtásokat hozott a föld alól. Bokor akar lenni. Mondtam már, toleráns ember vagyok, tőlem lehet. De most akkor egy ideig szélesedni fog, nem nőni. A borbolyák dettó nem nőttek egy centit sem, lecserélésük folyamatban. (Van egy placc, oda gyűjtöm össze a fejlődésképtelen borbolyákat. Egy már ott van.) Ja, a nádak: mondanom sem kell, száraz kórók. Az vigasztal, hogy ezek egy évig építik ki föld alatt a gyökérzetüket, utána kezdenek el majd a föld felett is terjeszkedni. Kíváncsian várjuk.
Na meg, a leanderek. Amennyi bimbó volt rajtuk, mindannyian virágözönökre számítottunk: aztán úgy hervadtak el a virágaik, hogy igazából ki sem nyíltak. Valószínűleg nem tetszett nekik az az ősz, amit mi nyárnak neveztünk. Meg az a tél, amit ősznek.

Végül a pozitív oldal.

A gyep gyönyörűen beindult. Alig győzöm vágni. Szép dús, szép zöld. Nem tudok úgy elejteni egy fűmagot, hogy ne legyen belőle izmos fűcsomó. A járda lerakása után csak úgy kiszórtam néhány marék fűmagot ide-oda, nem volt semmi préselés meg ilyenek… és már ott is nyírható gyep van.

A fügefa brutálisan begerjedt. Az előző tulaj ritka hülye helyre ültette, egész konkrétan be a torzsás ecetfe tövébe. Ez napot csak télen lát, amikor nincs fölötte lomb. Ennek megfelelően a fügefa elindult kifelé az ecetfa alól. Kúszó fügefa lett belőle. Teljesen lapos, viszont brutális hosszú hajtásai vannak, tele gyümölccsel. És beérnek: puhák, édesek.

Nagyon kellemes meglepetés volt az aranyszínű málna. Kétszer termett, mindkétszer bőségesen – és tényleg egzotikusan aranyszíne van. A többi málna, szeder nem jeleskedett túlzottan, de azért rosszak sem voltak. Külön kiemelném a feketeribizlit, melyre mindannyian kíváncsiak voltunk, volt is rajta termés… aztán a macska lelegelte.

Illusztráció szekció:

Nagyítás Nagyítás

Itt látható, mi maradt a cseresznyefákból. Balra a teljesen elhalt, jobbra a kornyadozó.

Nagyítás Nagyítás

Balra a sokat szenvedett meggyfa. Vitalitása mondjuk van bőven, már újból növesztett magának ágakat – de az a sok színes folt a törzsén – bár fogalmam sincs, mire utalhatnak – túl sok jót nem jelenthet. Erősen hajlok rá, hogy kihúzatom.
Jobbra pedig a levéltetűvel erősen fertőzött egyik hársfa lombrészlete látható.

Nagyítás Nagyítás

A homoktövis grupp. Balra a nagy túlélő, a föld felett áttelelő hajtás látható. Szépen megfogant.
Jobbra pedig a teljes csoport álldogál, középen a garantált csaj.

Nagyítás Nagyítás

Végül két érdekesség. A bal oldali képen egy érdekes lyuk látható a földben. Ez vagy valami böszme nagy bogár téli vacka, vagy föld alatti darázsfészek. Olyanunk már volt a Bakonyban, akkor kéneztünk.
A jobb oldali képen meg egy gombakolónia vigyorog. Ilyet sem láttam még: a szokatlanul csapadékos időjárásnak köszönhetően rengeteg helyen ütötte fel fejét a gomba: nem csak ennél a farönknél, hanem bent, a gyepesített belső kertben is.

Duna karika

Nincs is annál megnyugtatóbb hang, mint amikor a határidők huss, elhúznak az ember füle mellett. Ekkor ugyanis vége a stressznek. Kész, nem fejeztem be időre. Megtettem mindent, kevés volt. Vessetek a mókusok elé.
Ma reggel végiggondoltam, mit is kellene csinálnom: ide ezt, oda azt, no meg persze a kert, hajtani kellene a kerékpártárolót is, no meg persze a házon belül is lenne mit csinálni.
Végigondoltam… majd kitoltam a bringát és elmentem a világ végére. Nekem is élni kell valamikor.

Előljáróban tessék alaposan elemezni ezt a képet. Vízparton ülve, előttem a bringa és egy nagy darab – határozottan finom – kolbász, mustárral, helyben sütött fehér kenyérrel, egy korsó sörrel, szemben pedig a visegrádi fellegvárban és a Salamon-toronyban gyönyörködhetek mósztatás közben.

Nagyítás

Mind emocionálisan, mind fizikailag ez volt a nap csúcspontja

És most menjünk végig a napon – főleg fényképeken keresztül.

Első körben döbbenet volt újra ráébredni, mennyivel könnyedebb úgy tekerni, hogy nincs az ember hátán egy 15 kilós hátizsák. És nem a munkahelyére igyekszik.
Tudom, ez most trivialitásnak tűnhet, de az érzés sokkal, de sokkal erősebb volt, mint ahogy azt te a trivialitások szintjén elképzeled. A bringa a legkisebb mozdulatomra is reagált, gyorsult, ficergett… és irgalmatlanul ráértem, nem kellett időre mennem sehová.

Tulajdonképpen Visegrádig nem történt semmi érdekes. Hacsak azt nem számítom ide, hogy nekem a bringázás Visegrádba az általában szezonnyitó túra. Csak éppen tavasszal még nem volt bátorságom beleszarni. Húztam az igát, figyeltem a határidőket – és úgy gondoltam, hogy ha befejezem ezt meg azt a munkát, akkor majd lesz szabadidőm. A francokat. Meló mindig annyi van, hogy keszonbetegséget lehet kapni a feltornyosuló hullámok alatt. Az életet egész egyszerűen be kell passzírozni a melók közé. Ennyi.

Szóval most kivételesen ősszel, a budai oldalon feltekertem Visegrádig. Határozottan szokatlan volt a Margit-híd és az Árpád-híd között a rakpart üressége. Az egész úton csak egy babakocsit toló hapsit láttam. Én itt konstans életveszélyhez szoktam hozzá, meg is voltam bántva.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Óbudai anziksz

Ezt a remek képet pedig úgy nagyjából Pünkösdfürdő körül lőttem. A piros lámpánál kényszerűen várakozó szerencsétlen autósra rögtön ketten is támadnak: egy hajláktalannak maszkírozott FN terjesztő balról, egy láthatósági mellénnyel pikánsan megfűszerezett ungarische betyár a másik oldalról. Én valószínűleg rendszeresíteni fogok ilyen esetekre egy vízipisztolyt a kocsiba.

Nagyítás

Az adekvát karikásostor természetesen ott lóg. A mellényen.

Meg voltam róla győződve, hogy az Omszki-tó környéke teljesen kipusztult lesz. De nem. Egy harcos keményen hasította a hullámokat, illetve később még egy beszállt mellé.

Nagyítás Nagyítás

Innen már csak egy ugrás volt Szentendre.

Nagyítás Nagyítás

Nyilván lehetett volna több kép is, de nem mentem be a kis utcákba.
Viszont Leányfalun már nem voltam ennyire válogatós. Ez már hagyományos: itt van az első pihenő, olyan 40 km környékén. Egymás mellett van egy pékség, egy pecsenyés és egy irgalmatlan lepusztult kocsma. Az első helyiségben vettem egy túrós és egy mákos rétest, a harmadikban meg egy vizes sört. Ez utóbbi hely annyira, de annyira rögmagyar volt, hogy nehéz is lenne párját találni: a kocsmában csak a pultos csajszi és a barátnője tartózkodott, meg egy négyéves forma gyerek. A füstöt vágni lehetett, a két csaj gondolom rágta a bagót. A tévében meg ment a Mónika-show. Vagy valami hasonló, mert mintha pasi lett volna benne.
A pékség sem volt valami hűde elit, a réteseken konkrétan legyek mászkáltak. Mondjuk nem érdekelt, ahhoz képest, hogy Szentendre előtt berepült a számba egy légy, én meg ijedtemben lenyeltem, szóval ahhoz képest ez már csak kerekítési hiba.

Nagyítás

Aztán innen már nem volt messze a cél: Visegrád.
Régebben annyiból állt a túra, hogy a reneszánsz étterem felső teraszán, ahol a prolikat szokták kiszolgálni, ettem valamit, ittam egy sört, blogoltam egy sort a pdá-ba, aztán mentem haza, ugyanarra, amerről jöttem. (Pihenő a Római-parton.) Most eleve nagyobb utat terveztem – de amikor megláttam, hogy a felső terasz zárva van, sok más lehetőségem nem is maradt.

Nagyítás Nagyítás

Irány a komp. A nagyobb út ugyanis azt jelentette, hogy a pesti oldalon jövök vissza. Piszok szerencsém volt, alighogy megvettem a jegyet, már szállhattam is fel a hajóra, és az egyből indult is.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Igen, aztán ezen a ponton jött a korábban beharangozott ebéd. Mondtam már, hogy nagyon finom volt a kolbász? De nem csak nekem ízlett, hanem a mellettem lévő asztalnál étkező hapinak is.
– Nagyon finom volt a kolbász! – mondta, amikor visszavitte a tálcát.
– Köszönjük. Tudja, mi szigorúan csak a legjobb anyagokból dolgozunk.
Mekkora arrogancia már – gondolkodtam el. Egy ilyen megjegyzésre annyit lehet maximum mondani, hogy ‘köszönjük, igyekszünk’. Elvégre nem lehet minden darab kolbászt, minden vekni kenyeret megkóstolni, hogy a többi termékről ne is beszéljünk.
De már jött is a következő kuncsaft. Idősebb bácsika, farmardzsekiben, partnernővel.
– Elnézést, minőségi vörös félédes boruk van? – kérdezte a halk szavú bácsika.
– Minőségi vörös borból nem létezik félédes – közölte vele a pultos.
Ez egy olyan frappáns válasz volt, hogy még én is felkaptam a fejem. Bakker, ezek tényleg komolyan gondolták a ‘minőségi alapanyag’ dumát. Pedig csak egy bódékocsma. Érdemes megjegyezni a helyet.

Pihegtem egy kicsit (62 kilométernél állt a számláló), majd elindultam a folyóparti bringaúton. Őszintén szólva, tartottam egy kicsit az úttól. Kocsival már jártam erre, itt-ott szűk, nagy forgalmú szakaszok rémlettek, hosszú, unalmas egyenesekkel. Ehhez képest komoly döbbenettel vettem tudomásul, hogy Dunakesziig végig jól kiépített bringaút volt, kertek alatt, ligetekben, Duna-parton… végig hangulatos terepen. Sőt, lehet, hogy Dunakeszi után is ment az út, de én elkeveredtem és inkább kimentem a 2A-ra.
De ne rohanjunk ennyire előre. Vác vízparti része megint kellemes meglepetés volt számomra. Tetszett.

Nagyítás

A Szent éppen ugrani készül. A kép párja itt, Szent Balázzsal.

Aztán tekerés haza… két érdekes képpel.

Nagyítás Nagyítás

A bal oldali kép egy örömteli élmény: megtaláltam Bagoly kertjét! Igaz, az eredeti az a Diósgyőri Gépgyárra néző domboldalon volt, de miért ne költözhetett volna az időközben felnövő, két gyereket szülő, kicsit meg is hízó és egyébként könyvtárosként dolgozó Bagoly Vácra? (Egyébként mekkora poén már a linken a ‘Rocky’ címke?)
A jobb oldali kép kicsit rejtélyesebb. Első ránézésre úgy tűnik, valaki atomtengeralattjáró-romboló torpedót tart a hobbitelkén, a sufni mellett. Aztán hiába néztem rá többször is, mindig ugyanúgy tűnt.

Egy baj volt a kertek alatti surranásban: fogalmam sem volt, most éppen hol járok. Pedig Gödnél terveztem a következő sörös pihenőt. Szerencsére csak úgy saccra is jól ráhibáztam.

Nagyítás Nagyítás

Itt ért a legnagyobb kisértés. A hely roppantul hangulatos volt, a vendégek legalább fele kerékpáros ember volt, a pultnál meg valami eszméletlen finom jéghideg barna sört csapoltak 370 forintért. A kerékpárban itt már 88 kilométer volt – és ezt már a csontjaim is érezték. Ültem, kortyolgattam a karamelles malátás italt… és komolyan elgondolkodtam rajta, hogy elleszek itt este kilencig, amíg nyitva van a hely, aztán csörgök Nejnek, aki kiszalad kocsival és hazaszállít, bringástól. Úgyis az ő feladata volt ma este különböző bulikból összeszedni a kölyköket: eggyel több, vagy kevesebb, úgysem számít.

De összevakartam magamat és folytattam az utat. Innentől sok helyen már nem álltam meg.

Nagyítás Nagyítás

Természetesen a Colbert Megyeri-hídat azért lekaptam. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem ez a híd tetszik. Ez híd. Határozottan és erőteljesen híd: azt mutatja, hogy ‘látod, barátom, én itt feszülök a két part között, nagy vagyok, erős vagyok, ne tojj be, hajtsál csak föl rám’. Ha összehasonlítom a Lágymányosi-híddal… az egy komolytalan, Lego-híd. Semmi üzenet, semmi sugallás.
A jobb oldali kép egy ritkaság: vasutas krampácsolók dolgoznak, soványmalacvágtában. Éppen az Újpest-Angyalföld határában lévő vasúti átkelőt újítják fel, nagy erőkkel. (Mondjuk… ráfért.)

A maradék szakaszról nem igazán tudok semmi újat írni. Erre szoktam melóból is hazajárni, minden utcakő személyes ismerősöm. (Géza, most mintha fél centivel kiljebb lennél? Ó semmi, csak összevesztünk az asszonnyal.)

De azért eldicsizek még itt a végén. Mivel rámsötétedett, így nem mentem be a dzsumbujba, az Ecseri úttól kezdve az Üllői úton nyomtam végig. Nem is akárhogy. Ekkor már százhuszonvalahány kilométer volt a lábamban, de benyitottam egy hosszú hajrát. Csak úgy. Kíváncsi voltam, bírom-e. Ráálltam egy 30-as tempóra és az idióta lámpáktól, meg a Szarvascsárda-tér környéki nagy emelkedőtől eltekintve nyomtam is végig. A Határ-úttól velem együtt induló hannoverit úgy otthagytam, hogy amikor lekanyarodtam a világvégi Baumaxnál, nem is látszott – pedig ez egy hosszú, egyenes pálya. Hannoveri, pöcs vagy.

Összességében 131 kilométer lett a túra. Tíz órát csavarogtam, nyilván átlagban ez durva, de nem teljesítménytúrának szántam. A seggem helyén merő nyers hús van, de cefettül nem érdekel, úgysem látom.
Remekül eltöltött nap volt.

Végül legyen itt néhány kép magáról a bringáról is:

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Linkek:

  • Az összes kép. (Habár sokat beszerkesztettem, de mindet mégsem. Maradtak ki jók is, nyilván.)

Gizi

Erre a párhónapos macskára figyelni kell. Ez nagyon macska. Nagyon hatékony macska.

Amikor először törölte fel a parkettát egy döglött cinegével, akkor még csak azt hittük, hogy talált az udvaron egy megmurdelt madarat, aztán behozta sportolni. De tegnap…

Dóra jött le sápítozva. Majd villámgyorsan lehajolt és kikapta Gizi mancsai közül azt a szőrkupacot, amivel játszott: egy élő egeret. Bár az élő jelző nem a legpontosabb, hiszen az egér nem igazán volt már magánál. A csajszi kivitte az erdő szélére, aztán elengedte. (Ahogy később mesélte, először az tűnt fel neki, hogy Gizi szürke műegérrel játszik – pedig azt még nem kapta meg. Ja, tudni kell, hogy a műegerek gyorsan fogynak, komoly tartalékokkal rendelkezünk. No, mindegy, Dóra felkapta a műegeret, hogy megnézze van-e a hasán matrica. Nem volt. Pontosabban, nem matrica volt.)
De azért gondold el… hol foghatta azt az egeret? Pince nincs, a padlásra nem tudnak felmenni, mert fel van húzva a létra, a lakórészen meg nincs egér. Ember, három macska kolbászol fel-alá a szobákban.
Gizi meg nem jár az udvarra. Legalábbis nem sokat: kiszalad, majd egy-két perc múlva visszaszalad.

És közben levadászik egy cinegét vagy egy egeret.

Ha hozzáveszem, hogy Picúr sokáig azt hitte a faágakra, hogy ehetőek és hol hozott nekünk is, hogy legyen mit rágcsálnunk, hol meg ősszehányta a nappalit fahánccsal… de még Kajla is, aki azért mégiscsak vadon élő macska volt, szóval neki is jó egy évébe telt, mire nagy büszkén beállított egy döglött madárral…. ez a Gizi cefettül hatékony.

Depi no

No, csak kezd kiegyenesedni a gubanc.

1.
Sikerült beszélnem a fényestekintetű hivatallal. Azt mondták, semmi probléma, megvan a korábbi levelem, két újabb levéllel tisztázni tudom a helyzetet. Egyszer írok az egyik szervüknek, miszerint az ő impotenciájuk miatt nem történt befizetés, tehát jogszerűtlen a késedelmi kamat kiszabása. A másik levélben pedig közlöm egy másik szervükkel, hogy korábbi kérésem, mely arra vonatkozott, hogy az illetéket szeretném 12 egyenlő részletben befizetni, immár tárgytalan. Az egy év ugyanis eltelt, mi pedig összespóroltuk a zsét.
Egyébként meg ez van.

2.
Voltam ma a fényképezőgép szervízben. Kelet-európai lévén meglehetősen össze volt szorulva a gyomrom: hiszen mi már láttunk itt mindent, de még az ellenkezőjét is.
Bementem, elpanaszoltam, hogy elveszett a papír, majd kértem róla fénymásolatot.
– Neve? – kérdezte a hölgy.
– Petrényi József.
– Nézzük csak… nézzük csak… ilyen néven nem adott le senki sem fényképezőgépet.

Na innentől csíptem a combomba. Hátha felébredek és kiderül, hogy ez csak egy rossz álom. Nincs szervízjegyem, nincs munkalapom, nincs meg az eredeti számlám, nincs gyártási számom… és még a nyilvántartásukban sem szereplek. Armageddon. Ebből már nem lesz fényképezőgép.

– Nem tud más adatra rákeresni? Van lakcímem, van telefonszámom, augusztus 12-15 között hoztam be… ezek mindannyi támpontok – kérleltem.
– Nem, ezekre nem tudok keresni – csóválta a fejét.
Lélekben itt feszítettem keresztre a programozójukat. Én 17 évvel ezelőtt irkáltam ipari mennyiségben clipper programokat, rögtön az volt az első dolog, hogy minden értelmes változóra leindexeltem az adatbázisokat.
– Akkor most mi lesz? – érdeklődtem, meglehetősen elkettyenve.
– Nézze, ez rengeteg adat, ezt nem lehet csak úgy átnézni. Menjen haza, ha készen lesz a gépe, akkor majd küldünk sms-t.
– Ezzel az a baj, hogy ismerek olyan embert, akinek hónapokig nem küldtek sms-t. Hogyan fogok tudni érdeklődni, ha nem tudok semmilyen adatot? – kornyadoztam.
Szerencsére nem volt kuncsaft az eladótérben, így mindhárom ügyintéző bőszen nekiállt megkeresni engem a nyilvántartásukban. Visszamentek dátum szerint, majd egyenként léptették az adatokat.

– Biztos, hogy erre a névre adta le? – kérdezte az egyik.
– Mi másra? – húztam fel a szemöldökömet. Nem vagyok egy Ságvári Endre.

– Megvan! – kiáltott fel egyszer csak az egyik hölgy.
– Nem mondja? – kerekedett ki a szemem.
– Igen, itt van. Rosszul írták be a nevét, az van itt, hogy Pertrényi.
– Huh…
– Ráadásul pont ma akartunk Önnek sms-t írni, megjött a csere fényképezőgép.
– Ez nem lehet igaz…
– Hozom is.

Pusztán csak azért nem aléltam el teljesen a boldogságtól, mert a korábbi híresztelésekkel ellentétben nem S5 IS-re cserélték be, hanem csak SX100-asra. De most ebbe ne menjünk bele, ez egy elég necces téma. Ahhoz képest, mennyire vert helyzetben voltam korábban, ez is bőven megfelelt. (Aztán pont ma olvastam, hogy volt olyan, akit szintén mára hívtak be, csak éppen neki megjavították a régi fényképezőgépét. Most gondold el… van egy géped, amelyikről mindenki tudja, hogy csak idő kérdése, mikor lesz használhatatlan a CCD-je. Aztán elromlik… és kicserélik. Mire? Ugyanolyan megbízhatatlan CCD-re? El mernél menni ezzel a géppel egy kéthetes amerikai kirándulásra?)

3.
És végül persze megjavult a Díjbeszedő informatikai rendszere is. Sőt, arra is fény derült, miért nem kapok 3 hónapja vízszámlát: az óracsere után nem stimmelt a náluk lévő óraszám a nálam lévővel.
Most várhatom, mikor hozzák ki villástargoncával az elmaradt számlákat.

Szerelmes vers fűzfapoéta stílusban

A dokumentumsorozat újabb eleme következik. Időben ugrottunk egy nagyot, eltelt 12 év. A szocializmus még mindig dübörgött, de szerencsére már csak az utolsókat.
1988 augusztusában néhány évfolyamtárssal szakmai gyakorlatra utaztunk az NDK-ba. Hát, szakmát ugyan nem láttunk, de országot annál inkább. Nem mindig örültünk neki.

Innen küldtem Gabriellának – aki akkor még nem volt Nej – két képeslapot, egyet Meissenből, egyet Weimarból. Ez a két képeslap található ebben a doksiban. (A meisseni katedrálisról a rajzom meg itt.)

Mivel akkoriban már a privát leveleimet is c64-en írtam, így a kézírásom hagyott némi kívetnivalót maga után. Valószínűleg nem sok ember fog elboldogulni a macskakaparással, ezért beírom ide is.

E kies tájról írom ezt a lapot,
Rebben a szempillám, túl sok napot kapott.
Zsebembe nyúlok, nyulat nem találok,
Inni kéne már egy sört.
Kialakulatlan kedvem keddre kábul,
Előre félek, mi lesz a szerdábul.
Szelindek szeméből szeretet bámul,
Elkellene még két sör.

-folyt. köv. –

Rókalyukból kipislant egy székláb,
‘E’ betű alakban repülnek a békák.
Tíz kicsi indián, süketek és némák,
Ezúton jelzem, hogy három sör is elkék.
Millió hangya futkároz egy réten,
Miért és miért nem, ezt magam sem értem.
Akármi, akárhol, feketén, fehéren,
Gördülnek a sörök, akár a kavicsok.

Ám ha ezzel a szörnnyel nem tudsz mit kezdeni,
Talán a sorok között megbúvik valami.

Hát, igen. Látszik, hogy a szerző alapvetően fűzfapoéta beütésű, de amikor a fájdalom szűgyönlövi, akkor váratlanul csak ki-kitör a rímkényszerből.

Mondjuk, felteszem akkoriban Gabriella is legalább olyan hülyén nézhetett, mint te most. Akkor most ezt hogyan? És hogyan lesz ebből szerelmesvers?
A megfejtésre várni kell egy kicsit. Gabriella is várt, amíg haza nem érkeztünk. Meg amíg újra szóba nem álltunk egymással. A Kedves ugyanis némileg zokon vette, hogy az Olcsó Jazzlemezek Országában az utolsó megmaradt pénzemet is márkás szivarokra költöttem. Sajnálom, de akkoriban az NDK-ban a finom szivarok is piszok olcsók voltak. Sőt, egyáltalán voltak. (Micsoda időket éltünk! Több kiló szivar zörgött fémdobozokban a sporttáskám mélyén. Rostockban, a városszéli barakkban a szobatársaim nem is bírták idegekkel, lezavartak a szenespincébe, annyira büdös voltam szerintük. Pedig mindketten erős dohányosok voltak.)

Ja, már megint mellébeszélek. Szóval a megfejtés: tessék összeolvasni minden sor első betűjét, majd utána idekattintani.

Hát, így vall szerelmet egy geek.

Megfejtés

No kérem, eddig tartott. Egy pici ‘ejha!’ a megfejtőnek. :-)

Egyébként tényleg Nagy Feró a szólóénekes, a vokált pedig a Márta István, Szkárosy, Bernáth(y) trió adja. A csajszi neve nem jut eszembe, de akit érdekel, otthon meg tudom nézni. A zenekar a háttérben az Amadinda és a Mandel Quartett – de igazából ott csörömpöl mindenki, aki szeret Kapolcsra járni.

A dal(?) címe: Munkadal. A sztori az, hogy az egyik helyi bácsika morgott Mártának, miszerint jó nagy kibaltázás ez a téli-nyári óraátállítás. (Óraelőrehajszollás.) Ugyanis ő mindig sötétedésig dolgozik, nyáron viszont ez este kilenckor van, amikor már bezár a kocsma – így munka után nem tud beugrani.
No, erre a témára írták a dalt, nyilván belekomponálva a fáradtságos munkát és a felgyorsuló időt.

A ‘Sound in sound out’ már feldolgozás. Az eredeti lemez LP-n jelent meg 1987 környékén. Ezen rövid változatban találhatók meg Márta kompozíciói, emellett rákerültek az általa 1973 óta a környéken gyűjtött népdalok is. Ez tényleg egyfajta örömzene, mint írtam, hatalmas tömegekkel a háttérben. (Persze harmóniákra ne nagyon számítsunk, azért Márta nem tagadta meg önmagát.)
A ‘sound in sond out’ már egy 1998-ban kiadott stúdiólemez, jóval tisztább hangzással. Ezen nincsenek rajta a népdalok, rajta van viszont Márta egy későbbi művének, az 1990-98 között keletkezett ‘Az üvegfúvó álma’ vonósnégyes darabnak egy részlete: ‘Az üvegfúró hetedik álma’. (Fogalmam sincs, hogy az elírás szándékos-e.) Magát a cédét itt lehet elektronikusan megvenni, illetve bele is lehet hallgatni a számokba.
(Érdemes pl. összehasonlítani az általam feltett Munkadalt az ottanival.)

Bodies

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem már kezd elegem lenni belőle. Hónapok óta akármerre tömegközlekedem a felszínen, 5 percen belül belefutok egy óriásplakátba, melyen preparált hullát mutogatnak. Aláírom, hogy biológiai ismeretek bővítése céljából hasznos a kiállítás… de nem örülök neki, hogy állandóan a képembe nyomják.
Nagyjából a következő stációkat jártam végig:
– Eleinte undorodtam.
– Aztán megszoktam.
– Ma meg már képes lennék embereket kicsontozni.

ps.
Oké, tudom, hüvelygomba. De a tévét legalább ki lehet kapcsolni.

Rejtvény

A kérdés nagyon egyszerű: ezmiez? Jó válasz lehet az előadó neve, a szövegíró v. zeneszerző neve, a lemez vagy a dal címe.

A helyes megfejtést beíró jutalma egy hangos ‘Ejha!’ felkiáltás. Füttyentéssel.

(Megjegyzem, gugliztam és a helyzet nem reménytelen. De azért nyilván nagyobb ejhát kap, aki fejből nyomja.)

Dokumentumtár

Új sorozatot indítok a blogon.

Az egésznek az apropója a tegnapi nagytakarítás. Igaz, hogy erre a hétvégére eredetileg vagy kajakozást vagy kerti molyolást terveztem, de az időjárás keresztülhúzta mindkét elképzelésemet. Szerencsére hatalmas kupacban várnak rám benti munkák is, így belevágtam az iratokat tartalmazó dobozok rendberakásába. (Az előző lakásból tizensok doboz papírt – mindenféle iratokat – költöztettünk át. Ezek a dobozok megbontatlanul álltak a könyvespolcon, megakadályozva magának a polcnak a használatbavételét is.)

Régen vigyorogtam ennyit. Újból megtaláltam az összes naplómat, az ötödik általános iskolás olvasónaplóimat, a rajzfüzeteimet, a korai publikációim mesterpéldányait… és eszméletlen hivatalos iratokat a múltból. Este jött az ötlet, hogy ezeket a kordokumentumokat meg kellene osztani másokkal is, ne csak nekem érjen fülig a szám.

Rögtön erősen kezdek. Az alábbi hivatalos levelet apósom kapta 1978-ban, a munkahelyén. Ez tulajdonképpen egy írásbeli dicséret. Hogy miért? Tessék elolvasni.

ps.
Bár a lehetőség csábító, de mindegyik dokumentum abszolút eredeti. Semmi photoshop.

Olvasgatok

Vitray Tamás 1971-ben ösztöndíjjal tanulmányozta kint Amerikában az ottani televíziózást. (Írt is róla egy könyvet, Amerikai Anziksz címmel.) Mostanában érkezett vissza egy tanítványa, hasonló ösztöndíjból.
Az alábbi cikk a kettőjük beszélgetéséből készült.

– Elbutultunk?
– Felszínesek lettünk. Abszurd hasonlat: ha holnaptól eltűnne a szépirodalom a könyvtárakból, és csak a bestseller meg a ponyva maradna, egy idő után általánosan csökkenne az emberek szellemi színvonala. Nézze meg ezt a számomra tökéletesen megmagyarázhatatlan műsort, amelyben vacsorát főznek! Erről szól! És úgy megverte nézettségben az olimpiát, hogy csak na.
– Nyilván szórakoztat.
– El nem tudom képzelni, mit lehet ezen szórakozni.
– Nézik.
– Ez már eredmény, ugyebár?
– Rendben. De a vacsoracsaták előtt vagy után, odakint láttam bátor politikai riportereket, egyikük például az angol belügyminiszternek tizenötödször is feltette ugyanazt a kérdést, mert kerülgette a választ.
– Ne feledje, hogy sokkal nagyobb a verseny a riporterek között, így a szelekció is szigorúbb! Az én időmben a “tévés dolgozó” kiválasztásánál az volt az elsődleges szempont, hogy az illető politikailag lojális-e.
– A közszolgálati televízióban ez ma is így van, csak négyévente más számít annak, nem?
– Mondjuk úgy, a politikai lojalitás ma is érvényesül. Annak ellenére, hogy a médium önmagát tárgyilagosnak és elfogulatlannak nevezi. A legtöbb, amit egy magyar televízió megtehet, hogy minimális szintre korlátozza a politikát. A kereskedelmiek például ezt választják. Ezzel azonban önmagukat fokozzák le, és így lesz a híradóban az ürgeöntés fontosabb, mint a grúziai helyzet.