Miklós vagyok. Szeretlek.

Piszok meleg volt ma – ráadásul péntek lévén, a nappali hőségben indultam haza. Nem is bírtam ki végig szomjan, a Népligetnél elkanyarodtam balra egy szabadtéri kúthoz. Ledobtam a szemüveget, a kesztyűt, behajoltam a csordogáló vízhez. Ittam.
Tétova léptek vonták magukra a figyelmemet. Kiegyenesedtem.
– Miklós vagyok. Szeretlek – mondta egy zavaros tekintetű fiatalember, közvetlenül mellettem.
– Hággyábékén, haggyábékén! – hessegettem el. Még csak durván felénél tartottam a szükséges víz betermelésének.
De a fazon nem ment arrébb. Jámbor képpel ott állt mellettem. Én meg nem mertem lehajolni a kúthoz, mert fogalmam sem volt, milyen aspektusban értette ezt a ‘szeretlek’ dolgot.
– Én tényleg szeretlek – nyugtatott meg.
– Akkor húzzál arrébb! – javasoltam neki.
– Ha te azt szeretnéd, hogy menjek arrébb, akkor arrébb megyek – bólintott. Egy centit sem mozdult.
Sóhaj. Lemondtam a vízről. Elkezdtem felrángatni a kesztyűmet. Nyilván ilyenkor gubancolódik össze az összes lyuk azon a szaron. Na meg vizes kézre felhúzni egy sztreccs anyagot… idegesen rángattam a rongydarabot. Miklós érdeklődéssel nézte. Egészen közelről. Ekkor már nem sok hiányzott hozzá, hogy elröhögjem magam – de megbántani sem akartam. Ilyen értelemben indián vagyok, tisztelem az őrülteket.
Szerencsére egy idő után jobb alanyt talált. Egy szerelmespár próbált éppen egymásbafolyni egy közeli padon. Miklós odament hozzájuk.
– Miklós vagyok és szeretlek benneteket.
A választ nem hallottam, de a pár riadt tekintettel összekapta magát és elrohantak.

Miklós körbenézett… és határozott léptekkel elindult egy közelben hintázó, zenét hallgató kamasz felé.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *