Nosztalgia, a legjobbkor

Apró, váratlan ajándékok.

A napokban jött le egy Lord koncert. _A Lord koncert._ Istenbizony, legalább tíz Lord koncertfelvételt décéztem le, mire megtaláltam _ezt_.

Nem mintha valami világszenzáció lett volna. De nekem… nagyon sokat jelentett.

Igértem többször is, hogy írok majd arról a korszakomról, amikor otthagytam az egyetemet, diplomásként segédmunkát végeztem, meg még ezerszer durvább dolgokba mentem bele, miközben kerestem az utamat. Lesz is ilyen írás, de ez még nem az.

Viszont volt egy hónap, amikor Fűzfőn, a Nitrokémiánál melóztam – naná, segédmunkásként – a lenti munkásszállón laktam – én voltam a takarítónők szatírja, komolyan mondom, vén agyhalott melósok támadtak meg botokkal a szálláson, hogy ne molesztáljam szexuálisan a takkereket… de ezekről majd később – szóval nem ez volt életem egyik fénypontja. Napközben hordókat gurigáltam a gyárban – mondtam már, hogy hordógurigatásban mekkora király vagyok? 300 kilós hordót simán feltekertem egy háromszintes raklaptorony tetejére – délután pedig PL1 programokat írtam egy spirálfüzetbe, könyvből tanulva a parancsokat. (Kéthetente jutottam be illegálisan a veszprémi egyetemre, ott gépeltem be a progikat, majd figyeltem, miket csinálnak. Így utólag is, köszi, Dezső.) Haver, barát, rokon… sehol sem voltak. Tényleg semmim sem volt, csak célom, hogy egyszer kimászok ebből a szituációból… meg egy Lord kazettám. Egy koncert. Azt hallgattam, naponta ötször. És ez még az igazi Lord volt, nem az, amelyik a lemezeket kiadta. Amikor megvettem az LP-t és meghallgattam… majdnem elsírtam magam. Annyira szar volt. Utoljára akkor éreztem ezt, amikor az Edda1 lemezt meghallottam. Aki nem élt 1979-1980 tájékán Miskolc környékén, nem hallgatott kalózfelvételeket, nem is tudja, milyen volt az Edda az első lemeze előtt.

És most megvan. Őszintén szólva, ez a bejegyzés is roppant nehezen halad, mert többször verem – ritmusra – az asztal szélét, mint a billentyűket. Miközben vadul fütyörészem a dallamokat. De ez a zene nekem az az egész időszak. Benne van, hogy a klórüzemben szartunk a gázálarcra, egyszerűen a klór sárga gáz, látszik a levegőben, tehát ki tudjuk kerülni. Benne van, hogy könyékig dugtuk kezünket a tiszta higanyba, mert félelmetes, mekkorát tud szorítani rajta. Benne van, hogy röhögtünk a tiszta nátronlúgon. Benne van, hogy miután egész műszakban egy szál alsógatyában 5 méter magasan futó csöveket festettünk ingatag, spontán állványokról, műszak végén kiálltunk a trepnire és marmonkannából borítottuk egymás fejére a hígítót, mert annyi festék volt rajtunk, majd amikor éreztük, hogy szétmar a hígító, intettünk a havernak, aki ipari slaggal leverette rólunk, majdnem a bőrt is. Közben a műszak végén öltözőbe sétáló csajok sikongattak nekünk az üzem előtti útról – nekik élmény volt a férfisztriptíz, higítóval lelocsolva.

És extra ajándékként, pont ebben a hónapban volt Lord koncert a szomszéd várban, Balatonkenesén. Naná… átsétáltam. 8-10 kilométer, nem távolság. Jegy? Hol volt nekem akkor pénzem? Összeverődtünk néhányan, már messziről láttuk egymás szemén, hogy rokon lelkek vagyunk, rokon lehetőségekkel… összedugtuk a fejünket, majd látszólag véletlenszerűen megrohamoztuk a kenesei strand kerítését. Az őrök eleinte fel-alá rohangásztak, de senkit nem tudtak elkapni. Bent voltunk. Jó volt. Ugyanazt a koncertet nyomták, melyet annyiszor meghallgattam. De tömeg volt, hangerő volt, Balaton volt… élmény volt.
Aztán hazagyalogoltam… és aki ismeri a terepet, az tudja, hogy ez az az út, ahol a Balaton 1-2 méterre is kimászik az út mellé. Mindez teliholdban, kora hajnali órákban… gyökérélmény.

Ja, hogy ne csak sajnáltassam magam. Volt örömöm is.
Habár tényleg messzire kerültem az akkori életem helyszíneitől, azért a barátaimnak, haverjaimnak és üzletfeleimnek egy idő után feltűnt, hogy nem vagyok. És ez volt az időszak nagy ajándékainak egyike: foglalkoztunk egymással. Azt mondták: vajon mi lehet azzal a krapekkal ott egyedül? És szerveztek egy ‘Vidítsuk fel Pepét!’ akciót. Lejöttek egy csomóan egy fűzfői éjszakai szórakozóhelyre (talán a Sirály?), majd odatelefonáltak a munkásszállás portájára, engem kérve. ‘Gyere haver, mindenki téged vár!’ Persze, hogy rohantam. 2-3 kilométer séta, alig bírtam ki. Jó volt látni azokat a rossz arcokat. Remek este volt.
Eltekintve a rendőrségi razziától. Nem, nem olyan volt, hogy udvariasan elkérték a személyiket. Ember, 1987. Fékcsikorgatva beállt három rendőrautó a kerthelyiség mellé, mindenkit falhoz állítottak, kérték az igazolványokat. Nálam speciel nem volt, annyira váratlanul hívtak le, hogy ki is ment a fejemből, hogy magamhoz vegyem. (Sztori. Barátomat igazoltatták úszás közben a vízirendőrök. Fel akarták jelenteni, mert nem volt nála a személyi igazolványa. A rendőr szerint a Balatonban úszás közben nájlonzacsiban kellett volna magával hordania az igazolványokat.)
A rendőrök elszeparáltak a többiektől. Mint kiderült, mindenkinek volt igazolványa, csak nekem nem. Három zászlós vett közre, egy sötétebb sarokban.
– Hogyan gondolja ezt, fiatalember? –
– Nézzék, a barátaim váratlanul kerestek meg, teljesen kiment a fejemből az igazolvány.
– A barátai azt mondták, hogy maga mérnök.
– Igen.
– A jövő értelmisége?
– Nem, a jelené.
… Hökkent hallgatás.
– Magának kellene utat mutatnia, tud róla? -tért magához az egyik zászlós.
– Amennyi telik tőlem, megteszem. De az én utam nem lehet a többieké. Tudják, amilyen ez az út… sokan nem bírnák.
Ezen úgy elgondolkodtak.
– Máskor legyen magánál az igazolványa – oldotta föl a kognitív disszonanciát végül a legértelmesebb.
Aztán eltűztek.
Mi meg jól berúgtunk.