Azaz utolsó pillanatban behajrázva. Hányszor… hányszor néztünk így egymásra Nejjel, hogy aztán összevakarjuk minden maradék energiánkat, tudva, hogy akármikorra is végzünk, _ma, ezt_ feltétlenül meg kell csinálnunk. Minden más, esetlegesen az alvás is, mellékes. Három ortogonális vektor kifeszíti a teret, alkudozni nincs értelme.

Ja, nem mondtam, járdát építünk hátul a kertben. Vasárnap fog érkezni apám (alias Az Öreg), addigra be kell szereznem minden anyagot, elő kell készítenem a terepet. Tekintve, hogy az utóbbi két napon a bringa követelt magának minden figyelmet, emellett holnap vacak esős idő lesz, no meg egy csomó egyéb munka, a ma délután volt az egyetlen lehetőség arra, hogy bevásároljunk mindent.
Fél ötre értem haza, szerencsére Nej már otthon várt. (Rá lett szólva, keményen.) Egy gyors kalcium koktél (ugye, allergia), utánfutó kitol, felcsatol, aztán már tepertünk is a Brico-ba. Gyors választás, majd felhajigáltunk 350 darab téglát. Utána meg a szegélyelemeket. Az utánfutó úgy megroggyant, mint Szellő ellenfele az első menetben. Az utolsó öt szegélyelemet nem is mertem berakni… és akkor még nem is beszéltem a kvarchomokról. (Még élénken emlékszem az egri főhadiszállás építésénél arra az akcióra, amikor az összes csempét és járólapot egy fordulóval szállítottuk haza. Rugócsere lett a vége.)

Hazaaraszoltunk.

Aztán megpróbáltuk betolni az utánfutót a helyére – ugyanis az volt az eredeti koncepció, hogy bennehagyjuk a téglákat. Minek mozgassuk meg kétszer, ha az utánfutó egyébként is a munkaterep mellett lakik? Na, ez baromi vicces lehetett kintról nézve. Saccra 800 kiló anyag lehetett az 500 kilóra hitelesített utánfutóban. És ezt kellett volna _betolni_ az udvarra, legyőzve egy járdaszegélyt.
Bakker, lekapcsolni alig bírtam a kocsiról. Aztán többször előre-hátra rohangásztunk vele az utcán, végül úgy döntöttünk, hogy ez csak húzva jön be, de az is csak a hetedik-nyolcadik hintázásra sikerült. (Közben persze blazírtan megjegyeztük, hogy Barna bezzeg tudja, mikor kell lelépni.) A gond az volt, hogy behúzva nem tudtuk bejuttatni az utánfutót a helyére, így viszont már messzire került a munkaterülettől. Nem részletezem, sikerült rábeszélnem Nejt és Dórát, hogy pakolják ki az utánfutót és hordják el az összes téglát a teraszra. Én kipakoltam az utánfutóból és a kocsiból a szegélyköveket (el se hiszed, milyen böszme nehezek ezek a dögök), majd visszarohantam beszerezni a maradék cuccot. (Nyolcig van nyitva a telep. 19.40-kor értem oda. Utánam zárták a sorompót.) Öt szegélyelem, 10 zsák kvarchomok. Ezek már csak az utastérbe fértek be. Ne tudd meg… habár szétpakoltam az egész kupacot a telepen, de egy olyan zsákot sem találtam, mely ne lett volna kiszakadva. Végül úgy raktam be a kocsiba a zsákokat, hogy mindegyiknek a lyukas sarka legyen felül. Ez a rend nagyjából az első kanyarig maradt fent. Utána már folyamatosan hallgattam, hogyan surran ki a homok a zsákokból. Mintha homokórában ültem volna.
Mire hazaértem, a csajok már az utolsó téglákat pakolták ki. Én is kirámoltam a kocsit, majd – fogalmam sincs, hogyan – még rávettem a női szakaszt, hogy porszívózzák ki az autót.
Este kilenc körül támolygott be mindenki a lakásba. De utolértük magunkat, tempóban vagyunk.

ps:
Itt kérek elnézést Mednyánszky úrtól a beszélgetés kurta-furcsa lezárásért, de akkor már tényleg a percekért küzdöttünk. Az egy dolog, hogy annyira feszített volt a tempó, hogy átöltözésre sem volt időm – így a munkahelyi fehér nadrágban, drapp ingben nyomtam végig az egész délutánt, nem kis kihívás elé állítva Nejt mosás terén. De a kocsiból a kiszóródott homokot már így is zseblámpa mellett porszívóztuk ki. A szúnyogok élénk statisztériája mellett.