Feltételezem, a legtöbben tisztában vagyunk a szó jelentésével, legalábbis szexuális téren. Libidó = teljesítőképesség, vágy, szexuális energia. De Jung csavart egyet a jelentésén. Kitágította. Nem azt, te beteges fantáziájú. Azt mondta, általánosítsunk: vonatkoztassunk el a szextől, nevezzük el libidónak az entitások szellemi energiáját – entitáson értve minden létező tárgyat, élőlényt, fogalmat. Igen, akár magát a libidót is. Legyen mindenkinek és mindennek libidója.
Eddig oké. Legyen. Nekem van 2.5 értékű szellemi energiám. Neked van 3.1 értékű libidód. Meg lehet ezt így határozni? Nem igazán. Hiszen lehet, hogy neked most 3.1, de amikor részegen négykézlábazol haza egy legénybúcsúból, akkor leesik ez az érték -6.5-re. Nehéz…

De egyáltalán… jó úton gondolkodunk?
Nos, nem.

Jung nem igazán így gondolta. Ő ugyanis nem azt mondta, hogy az entitásoknak úgy általában, ab ovo van libidójuk. _Mindenkinek akkora libidója van, amekkorát a vele kapcsolatba lépő entitás belegondol_. Óriási különbség! Mondjuk, engem gyerekkoromban első alkalommal megkínzott a fogorvos – onnantól kezdve én baromira tartani fogok a fogorvosoktól. Erős szellemi energiát érzek bennük, akkorát, melyet nem bírok semlegesíteni. Másvalaki, aki elsőre kedves, barátságos fogorvossal találkozott, olyannal, aki igyekezett minél kevesebb fájdalmat okozni neki, egyáltalán nem fél a fogorvostól. Tudja kezelni a helyzetet. Tudja, hogy néha fáj, de nem okoz neki különösebb lelki ellenállást, hogy elmenjen.

Képes elvenni a fogorvos libidóját.

Erről szól a történet. A minket körülvevő világot felruházzuk a gondolatainkkal. Van, aminek nagy jelentőséget tulajdonítunk. Azt gondoljuk, hogy hatalmas nagy szellemi energiával bír. Nagyon össze kell szednünk magunkat, ha egyenrangú félként akarjuk kezelni. Miért fél valaki azoktól a pókoktól, melyeket én kedves állatoknak tartok? Hiszen a pók, önmagában, ugyanolyan.
Nagyon nem mindegy, mennyire vagyunk képesek kezelni a külvilágot. Hagyjuk, hogy a dolgok a fejünkre nőjenek… vagy amint lehet, elvesszük a libidójukat, uraljuk őket. Jung ez alapján vezette be az alapvető lélektani típusokat: az extravertált és az introvertált tipust, illetve ezek keveredéseit. (És ne higyjük azt, hogy mondjuk az extravertáltnak könnyű, mert ő extravertált. Igen, ő képes elvenni az entitások libidóját – de megharcol érte. Viszont az introvertáltat se nézzük le azért, mert ő inkább bele sem vág. Az egyikből lesz a mérnök, a másikból a költő.)

Nézzünk még egy példát a hétköznapjainkból. Itt volt ez a töki óriáskerék. Amelyik a napokban szakadt össze, súlyos sérülteket hagyva maga után. Mint kiderült, ezt a mutatványt nem először mutatta be: egyszer már összeszakadt teljesen üresen, illetve egyszer emberekkel is, de akkor nem sérült meg senki sem. Azóta több megnyilatkozást is hallottam a rádióban, egyik szakértő azt mondta, hogy tutira rosszak voltak a hegesztések, egy másik meg azt, hogy az óriáskerék tökéletes állapotban volt, ez egyszerűen csak fatális véletlenek sorozata.
Most nem lényeges, melyik az igaz. Vegyük észre, hogy ez a két ellentmondó szakértői nyilatkozat az egekbe növesztette az óriáskerék libidóját. Még ha fel is tételezzük, hogy tényleg tökéletesek a hegesztések, akkor is úgy érezzük, hogy ezt az óriáskereket körüllengi valami tragikum. Valami szellemi izé, melyet mi aggatunk rá. Elkezdünk félni a csupasz vas akaratától. És egy nagyon független szakértőnek nagyon a darabjaira kellene szednie ezt az óriáskereket, majd nagyon alaposan összeraknia ahhoz, hogy a bátrabb emberek képesek legyenek elvenni a kerék libidóját.

Kicsit olyan ez, mint nekem a házi informatikai rendszerem.

Érdekes kérdés, hogy meg lehet-e tanulni a libidóelvételt? Nos, ez egy elég nyitott vita. Ugye, az van mögötte, hogy lehet-e introvertált emberből extravertált? Sokak szerint igen, sokak szerint nem. Én a magam részéről úgy gondolom, hogy ha valakiben megvan a szándék, akkor kisebb dolgok esetén igenis megtanulható az elvétel. Hiszen pszichológusok is élnek ebből a tanulási folyamatból. De nagyon nehéz. Lépésről lépésre kell haladni, folyamatosan nagyobb és nagyobb csúcsokat megmászni. Visszanézni a korábbi csúcsokra, észrevenni, hogy igenis haladtunk. Örülni neki.

Ahogy korábban is írtam:

Azért jó megmászni a hatalmas csúcsokat, mert utána a kisebb dombok kiegyenesednek.

BTW… ma megtartottam életem első, angol nyelvű, éles prezentációját. Ne gondolj túl nagy dologra, 15 perc pofázás, 20-25 perc kérdés/felelet… de aki ismer, aki próbált már velem angolul beszélni vagy egyáltalán, aki már hallotta, hogy megpróbálok valakivel angolul beszélni, az tudja, mekkora tett volt ez tőlem. Hatalmas libidót vettem el az angol nyelvtől – és adtam hozzá az önbizalmamhoz.