Balatongyörök

2008.07.05; szombat
Leutazás

Rögtön az elején megéreztük, mi is a nagy különbség Horvátország és a Balaton között: 14.00-tól lehetett elfoglalni a szállást, kényelmesen felkeltünk reggel, összepakoltunk, elmentünk a kajakért, és még így is simán leértünk.

Felmértük a terepet… és elhűltünk: a faház blokkok elég messze voltak a strandtól. Na jó, kurva messze. A víztől nem, gyakorlatilag a parton laktunk… csak éppen olyan sűrű nádas választott el minket a nyílt víztől, hogy szamurájkarddal sem igen lehetett megközelíteni. A nádasba vágott apróka strand viszont 3-400 méter is lehetett. Belegondoltam, minden nap sokszáz métert cipelni a kajakot… oda is, meg vissza is… durva. De aztán kivariáltuk: reggel levisszük a kajakot kocsival, kikötözzük valahová. a kocsiban benthagyjuk a háttámaszt, az evezőket és a kishordót – majd leparkoljuk a strand mellett. Így csak a kocsikulccsal kell lesétálni, ha evezni akarunk.

Hát, nem így képzeltük.
Kicsit furcsa azért. Nagy a kemping, de a strand körül kizárólag sátorparcellák vannak. A drágább faházak ellenben a világ végén.

Nagyítás Nagyítás

Evezgettünk egy kicsit, úszkáltunk egy kicsit, aztán macskáztunk egy jót a vízben – ez az, amit az Adria nem tud – végül elsétáltunk vacsorázni. Sok helyen olvastam már, hogy az elszabadult árak visszatértek a földre: nos, tény.

Estefelé azért bedurvult a helyzet: a közeli nádasból beindult a szúnyogok vacsorajárata. Location, location… szokták mondogatni… hja. Vízközelben vagyunk, de nem érjük el a vizet. Ellenben a vízközeli szúnyogok mindent elkövetnek, hogy széttépjenek minket.
Viszont megvan a pingpongasztal, nem messze tőlünk. Jó jel.

Nagyítás

Láttunk szirénázó rendőrmotorost a vízben. Miért? Hogy mindenki húzzon el előle? A Balatonban? Kihajtani az embereket? Viharjelzés volt ugyan, de csak sárga.

Vacsora közben elment mögöttünk egy vonat. Hátrasandítottam, aztán megkérdeztem Barnát:
– Ez ugye Gigant volt?
A lángost az orrán köhögte ki.
– Oké, akkor Csörgő – korrigáltam.
– Ja – bólintott.
Aztán este már hallottam, hogy a mobiltelefonban azt tárgyalták a haverjaival, mekkora lúzer vagyok.
Nem könnyű VB gyerek apjának lenni.

2008.07.06; vasárnap
1 nap az élet

Egy kényelmes hely… nos, az nincs. Az ágy – struktúráját tekintve – semmiben sem különbözik azoktól az ágyaktól, melyeken katonakoromban a fegyencek aludtak. (Deszkalap, rajta lószőr. Itt az utóbbi helyett öt centi vastag szivacs van.) És ez a jobbik ágy. A széthúzhatós… az valami hihetetlen gagyi.
Fotelszerűség, valami jó, elterpeszkedős szék… az szintén nincs. Spártai konyhaszékek, na azok vannak.

Nyolckor keltem, megreggeliztem, olvasgattam. A családot nem zavarta, hogy jövök-megyek, aludtak tovább. Aztán eszembe jutott, jó lenne úszni egyet kora reggel. Majd rögtön utána bevillant, mennyit kellene gyalogolni. Aztán viszont az, hogy ha itt fölkelnek az emberek, akkor mekkora tumultus lesz a lakásban. Egyből elindultam.
Egyébként kifejezetten szeretek kora reggel a Balcsiban úszkálni. Ember még sehol, a víz sem pisimeleg. Meg is lett a jutalmam, a récék között találtam egy gémet is, visszafelé meg láttam delfint. Na jó, lehet, hogy nem pont delfin volt, mindenesetre böszme nagy halak ugrándoztak ki mellettem a vízből.
Amikor kiértem, a sekély vízben már voltak mások is. Igaz, nem magyarul beszéltek. (Elég keményen recsegett a szájukban a német nyelv, valami északi népség lehetett.)

Mental note:
Ha máskor is úgy tervezem, hogy korán elmegyek úszkálni, akkor lehetőleg ne fokhagymás-vajkrémes kiflit reggelizzek vörös újhagymával. Nem olyan jó ötlet.

Étterem. Ki van írva hatalmas betűkkel, hogy frühstück. Nyitás: 11-től. Hát, igen. nyaralás.

Nagyítás

Aztán jöhetett a kajak. Úgy egyeztünk meg, hogy először mi megyünk egy fél napot, utána meg a csajok. Sajnos a meteorológia szerint ez az egy nap lesz zavartalan, a hét maradék napjain záporok, zivatarok fogják váltani egymást. 10.30.kor indultunk, durván 19.30.kor még jó a visszaérkezés, azaz van 4 és fél óránk. Keszthely olyan 7-8 kilométer, oda-vissza bele kell férnünk.
Tükörsima vízen indultunk el. A balatongyöröki mólónál vigyorogtunk nagyokat, amikor egy kiálló menetrend szerinti hajó 1-2 centis hullámokat produkált.
– Jaj, jaj, végünk! – sikoltozott a két adriai veterán.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

A keszthelyi öbölre úgy fordultunk rá, hogy meglehetősen mélyen bent voltunk már a tóban. Úgy kalkuláltam ugyanis, hogy ha nagyon messze lesz a város, akkor inkább a túlsó partra nézünk át. Rendőr úgysem lesz, valószínűleg mindegyik a jelenleg zajló Alsóőrs-Siófok balatonátevezés környékén téblábol. Ott ücsörögtünk a tó közepén, mértem a távolságokat… amikor elhúzott mellettünk egy rendőr motorcsónak. Ez döntött.
– Irány Keszthely! – adtam ki a gépháznak a parancsot.
– Miért nem megyünk inkább át? – kérdezett vissza Barna – Legfeljebb azt mondjuk nekik, hogy eltévedtünk a balatonátevezésen.
– Alsóőrsről?! Szerinted elhiszik?
– Rendőrök… – legyintett egyet.
Kicsit később megláttunk egy fekete madarat. Ott üldögélt egy vízbeszúrt karón.
– Köcsög – közölte Barna.
– Pardon? – kérdeztem vissza.
– Izé, kócsag – helyesbített.
– Biztos vagy benne? – kérdeztem rá – Én reggel ilyen mellett úsztam el és azt gondoltam, hogy gém.
– Fekete, hosszú a csőre, szerintem az lesz – védekezett a srác.
– Akármi is lesz, lefényképezem – döntöttem, és elkezdtem előtúrni a vízhatlan hordóból a gépet. Aztán ahogy elővettem a masinát, a madár egyből elrepült.
– Barna, igazad lehet. Tényleg köcsög – néztem szomorúan utána.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Az első kikötés Vonyarcvashegyen volt. Itt csak sört ittunk, pihentünk, úsztunk egyet. De a sorok és a türelmesen ácsorgó emberek láttán már itt is szöget ütött a fejembe egy gondolat – mely csak Keszthelyen teljesedett ki.
Üldögélés közben terveztünk. Órát nem vittünk, de a fényképezőgépben van. Hogyan is állunk? Dél van. Keszthely még ránézésre 1 óra, ott fél óra pihenő, visszafelé nem állunk meg, az annyi mint 15.30, késünk ugyan egy félórát, de attól még nem tépik le a fejünket.

Átevickéltünk Keszthelyre. Aztán amit ott láttunk, az a magyar vendéglátás csődje. Az, amiért az emberek utálni szokták a Balatont.
Ott kezdődött, hogy én speciel csak egy sört akartam inni. De a bódénál baromi hosszú sor tekergett, az eleje fülledt olajszagban, a közepe-vége meg a tűző napon. Barnát otthagytam a sorban, én meg elmentem szétnézni. A konkurrens bódéban egy kicsit rövidebb volt a sor, átintettem srácnak, hogy jöjjön. Kár volt. Három csajszi dolgozott a pult mögött, totális káoszban. Rendszeresen jöttek vissza kajáért reklamálók, a sört csapoló leányzó annyira, de annyira nem bírt a készülékkel… végül a sorban előttem állónál adta fel, közölte a hapival, hogy a csapolt sör elfogyott, csak üveges van. A fazon ekkor kért a nejének 1 deci bort – erre tízliteres marmonkannából a vevő orra előtt borították bele a cuccot a pohárba. Nem, nem valami üvegből, kancsóból… tízliteres marmonból.
– Na, Barna, innen gyorsan elmegyünk – fogtam át a vállát.
Vissza a kurva hosszú sorba.
Leírom, hogyan nézett ki a kiszolgálás. Volt egy hosszú pult, előtte fedett előtér. A pult mögött 3 ember vette fel a rendelést, mérte az innivalókat, adta ki a kajákat, szedte be a pénzt… mögöttük meg dübörgött a konyha engine, fogalmam sincs, hány emberrel.
Ha sorrakerültél, felírták egy cetlire, amit kértél, fizettél, majd vártál. Ott bent, az egy ember széles előtérben, a zsírszagban, összepréselődve a többi izzadó, jórészt kövér emberrel. A kaja persze nem egyszerre készült el. Barna gyros-a jött meg először, kiverekedtem magam a tömegből, odaadtam neki, vissza, aztán egyszer elkészült a lángosom is. A söröm persze durván vizes volt. Horror.

A kérdés, ami teljesen jogosan horgad fel minden nembirka emberben: _miért, miért nekem kell megharcolnom, embertelen körülmények között szopnom azért, hogy a pénzemért árut kapjak?_

Évek óta megy ez a Balaton/Adria vita.
Elmondom, ott hogyan zajlik ugyanez. Hangsúlyozom, ugyanez: ott is rendszeresen szoktunk kajakkal strandokon kikötni, strandbisztrókban sört, illetve kaját fogyasztani.
Tehát: kikötünk, elsétálunk a bisztróhoz. Leülünk. Általában árnyékba. Hamarosan jön valaki, felveszi a rendelést. Az innivalót hamar kihozza, a kajára nyilván várni kell. De közben üldögélsz, beszélgetsz, kortyolgatod a söröd. aztán amikor végeztél, fizetsz.
Nem, ne gyere azzal, hogy ez már étterem. Nem az. Mindkettő strandbisztró, mindkettő fapad, mindkét esetben csak helyi jellegű gyorskaják kaphatók, mindkettőben teljesen elfogadott viselet az egy szem fürdőnaci. Csak éppen a horvátoknál fontos a vendég. És ezt most véresen komolyan gondolom.
Vegyük végig, mi kellene ahhoz, hogy az a keszthelyi bódé utolérje a horvát vetélytársat?
Először is, a pult mögül ki kellene lökni két embert. Nehogymár a vevőnek kelljen sorbaállni ahhoz, hogy elmondja az igényét. A vevő, kéremszépen, leül az asztalhoz. (Jut eszembe, asztal is kell. Kurva szar volt ám a kiharcolt lángost állva megenni, miközben láttuk, hogy az a pár szem asztal tömve volt.) A kilökött két ember ugyanazt fogja csinálni, amit eddig, csak éppen többet mozog: _odamennek az asztalokhoz, felveszik a rendelést, kiviszik az italt, kiviszik a kaját_. Az utóbbit természetesen egyben, amikor a teljes rendelés összeállt. Végül megkapják a pénzt, sőt, még a borravalót is. A nem kilökött egy ember meg kezeli a pult mögött az innivalót.

Na? Mennyi a plusz költség? Néhány asztal. A nyereség?
Itt van a baj. Ez ugyanis nem látszik egyből.
Ahogy néztem az embereket, inkább öröm látszott az arcokon, ahogy eljöttek a zsákmánnyal a pulttól. Persze, hogy örültek. Hiszen vége van. Elmúlt fölülük a rontás, túl vannak a keserű pohár kiürítésén, most már minden jó, ehetnek, ihatnak. És mivel 20-30 éve már ez van itt, megszoktuk.
De van egy olyan fenntartásom, hogy ezt csak a fogalmatlan birkákkal lehet megtenni. Aki ehhez szokott hozzá és nem érti, mi a baj azzal, hogy negyedórát áll sorba a tűző napon, végül tízliteres marmonkanmából töltik ki neki a deci bort.
Szomorú vagyok, mert a szívem egyik csücske még mindig a Balaton… de változás itt csak akkor lesz, ha az emberekben felhorgad az igény… ha járnak máshol is és meglátják, hogy lehet ezt máshogyan is csinálni. Ha drasztikusan visszaesik a forgalom. Addig marad ez a seggszag.
Ja, még valami. Nem úgy szidom a Balatont, mint aki nem ismeri. 13 évet éltem le, viszonylag közel a tóhoz. És roppant szomorú vagyok, hogy a környék még mindig nem bírja meglépni azt a szemléletváltást, amelyen én már keresztülestem.

Nagyítás Nagyítás

Huh, ezután a hosszú dörgedelem után vissza a vízbe. Az azért látszott, hogy hazafelé nem sokszor szállhattunk partra. Egész konkrétan, nullaszor. Nem is lett volna ezzel baj… ha nem támadt volna fel a szél. Vagy legalábbis, nem ennyire. Idegesen forgattam a fejem, látok-e valahol viharjelzést. A Hotel Helikon teteje néma volt. Györök felé viszont valami villogott, méghozzá piszok gyorsan. Most akkor mi van? Felhő sehol, a szél viszont igen erősen döngetett. Jobb híján nekiindultunk. Hát, ne tudd meg. Ezt most úgy írom a pda-n, hogy meg van támasztva a jobb kezem és csak csuklóból gépelek. A sört nem bírom felemelni jobb kézzel. Igazából kiegyenesíteni se tudom a jobb kezem. Tönkrement. Keszthelytől a györöki mólóig végig párhuzamosan mentünk a hullámokkal. Mely – elég nagy – hullámok folyamatosan be akartak fordítani minket a tó közepe felé. Gyakorlatilag erőm 70%-a a kormányzásra ment el – és mindez a jobb kezemen keresztül. Még jó, hogy már kinőttem abból a korból, mert most a szexuális életemnek is lőttek volna.

Nagyítás

Aztán persze kiderült, mit néztem fals viharjelzésnek: egy motorcsónak jött makacsul, dacosan, hosszában a Balatonban. A csónak oldalára nagy betűkkel volt ráírva, hogy Balaton Átúszás Hosszában. Ugyanez volt a felírat a csónakban tartozkodó személyek pólóin is. És tényleg: a csónak mellett ott tekert a vízben egy vasember. Na, annak a motorcsónaknak a szélvédőjén játszott a napfény és annak visszatükröződését észleltük viharjelzésként.

Vonyarcvashegynél volt még egy megalázó élményünk. A strandnál egy hapi körözgetett fel-alá egy meglehetősen egyszerű, mondhatni vacak kajakkal. Elment mellettünk, elevezett a horizontig, visszajött, csinált két masnit körülöttünk, majd elment a mögöttünk lévő horizontig, de csak azért, hogy onnan begyorsulva megint elhúzhasson mellettünk. Nos, nekem ez az első kajakom, szeretem is a jószágot, és bár hallottam, hogy nem túl fürge, de arra azért nem gondoltam, hogy ekkora lusta disznó. Felsőtestet tekintve álszerénység nélkül állíthatom, nincs mit szégyenkeznem – és akkor még ott van a vízilabdás 15 éves fiam. Ha ketten igazán elkezdünk húzni, forr körülöttünk a víz. Csak éppen a kajak nem halad. Szomorú. És elgondolkodtató.

Végül nagy büszkén megérkeztünk. Dacoltunk az elemekkel, nem kíméltük magunkat, nem álltunk meg – és érzésre időben is voltunk. Lezártuk a strandon a kajakot, visszamentünk a házhoz szólni a csajoknak. Akik persze aludtak – de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy leszidjanak. Ránéztem a pda-ra… és 16.30-at mutatott. 15.30 helyett.
Szomorú voltam és csalódott. Tényleg beleadtunk apait-anyait, hogy időben hazaérjünk, azt meg nehéz elhinni, hogy a hullámzás ennyit rontott volna az időnkön.
Aztán persze meglett a megoldás, a fényképezőgép órája nem lett átállítva a nyári időszámításra. De ettől még tény maradt, hogy elraboltunk másfél órát a csajok kajakidejéből. Ha a meteorológia nem téved és holnaptól egész hetes eső lesz, azt hiszem, lesz mit hallgatnunk tőlük.
Azért belevágtak ők is, igaz, csak a györöki mólóig eveztek el.

Este összeraktuk az élményeinket. Barna elmesélte, hogy láttunk köcsögmadarat. Én egyből javítottam, hogy szerintem gém volt. Erre a csajok csúnyán kikacagtak minket. Kócsag? Gém? Fekete? Leülhet, biológiából egyes.
Gém over.

Hogy azért ne csak a rosszat vegyem észre, a kemping büfé pont az ellenkezője volt a keszthelyinek. Nem volt sorbanállás, a hapi leültetett, kijött, kihozta a rendelést. Fizetéskor visszaolvasta a rendelést. Ahogy kell. Kapta is a borravalókat.
Vacsora közben beesett egy idősebb fazon kerékpáron… és elhaló hangon leadta a rendelést: – Négy sört kérek!
Az asztalunknál mindenki felkapta a fejét. Micsoda rendelés! De aztán hamar leesett, hogy közel van a teniszpálya.
Meg is érkeztek hamarosan a partnerek.

2008.07.07,hétfő
Viharra várva (Kavafisz után szabadon)

Micsoda éjszaka volt! Előszöris a bőrömet valaki suttyomban kisebbre cserélte, ráadásul ez az új több helyen meg is volt pörkölve. A jobb kezem végig azon méltatlankodott, hogy miért terheltem le ennyire. Mindemellett az egész napos fülledt meleg rendesen beszorult a házba. (Se klíma, se ventillátor, se kereszthuzat nincs.) Hajnalra teljesen csatakos lett az ágyneműm, Istenbizony, kifejezetten vártam a beigért vihart.
Most fél tizenegy van, vihar sehol, ezerrel süt a nap. Nem örülök neki. Ha vihar lesz, akkor jöjjön, menjen el, aztán hadd éljünk nyugodtan. De így, hogy húzza az időt, mi meg nem merünk semmi nagyobb dologba belevágni, így nem oké.

Folytatva a tegnapi jótanácsokat: ha már olyan hülye voltál, hogy reggelire fokhagymás-vajas téliszalámis zsemlét ettél, közvetlenül úszás előtt, akkor ne, semmiképpen se igyál utána narancsízű plusszt. Borzalmas mix keletkezik belőle.

Nézegetem, de nem értem ezt a kempinget. Hatalmas alapterületen lézeng néhány vendég. A faházas rész például úgy néz ki, hogy van 16 darab blokk, mindegyikben négy lakrész. Az egész telepen körülbelül 3 lakrészben van vendég. Erre azok a szerencsétlenek a recepciónál beköltöztettek egy kisgyerekes családot _a mi blokkunkba, pont mellénk_. 12 blokk áll még tök üresen. A falak persze papírvékonyak. Most egész héten élvezhetjük a kisgyerekhisztit. Meg persze egész héten alkalmazkodnunk kell – miközben a várható rossz idő miatt valószínűleg be leszünk szorulva a házba. Kölcsönösen. Szép kilátások.
Mikor déltájban jöttünk vissza a fürdésből, már hátul is láttunk kiakasztva egy törölközőt. Tehát már hárman vagyunk a blokkban. Rajtunk kívül van még 3 család, külön blokkokban… és 12 üres blokk. De azért mellénk zsúfolják az új lakókat.
Megint azt érzem a vendéglátóknál, amit a keszthelyi strandon: itt vagyunk, tesszük a dolgunkat, érdektelenül – és senki nem próbál meg a vevő fejével gondolkodni. Hogy mi lenne neki a jó. Hiszen a kuncsaft úgyse tehet semmit.
Pedig, tehet. Ez a kemping, ahol most vagyunk, július 5-12 között, pang. Nem kicsit, nagyon. A 64 faházból ki van adva 6, a kemping részen kétszázegynéhány parcellából durván tíz. És nem csak éppen most pang, hiszen a középső részhez tartozó vizesblokk használhatatlanul le van pusztulva – azaz a középső parcellák már évek óta használatlanok. A teniszpálya melletti Beach bár végig zárva volt. A hiányzó vendégek meg nyilván máshol vannak. (Nem csak külföldre gondolok. Mi eredetileg Balatonfüredre akartunk menni. Hónapokkal korábban nem volt már hely.)

Van a közelünkben egy horgászstég. A kempinghez tartozik. Megközelíteni a nádason keresztül lehet, egy hosszú fahídon. Nej kisétált Barnával, megnézni a vizet – erre egy pucér hapsit találtak ott, aki lógatta a vízbe a… damilját. Érdekes.

Ezeket a sorokat este hatkor írom. Két órával ezelőtt zavartak ki mindenkit egy szirénázó rendőrmotorosról az integető rendőrök. Na, akkor már itt a vihar – gondoltuk… és kijöttünk. Mondanom sem kell, vihar azóta sincs. Egész nap annyira fülledt, nyomott volt az idő, hogy hihetetlen. A faházban halálos tartózkodni, a tűző napon szintúgy. Az erős szél miatt pingpong, tollas kilőve, a vihar miatt az evezés is.
De a vihar nem jön. Mint Kavafisznél a barbárok.
Már pénteken azt írta mindegyik meteorológus weblap, hogy hétfőn ordenáré vihar jön. Szombaton ugyanezt írták. Vasárnap már minden kocsmában arról beszélgettek az emberek, mekkora vihar lesz hétfőn. Be is tojtunk Barnával, amikor a keszthelyi-öbölben úgy feltámadt a szél vasárnap – csak nem korábban jött meg az igért vihar? Éjszakára biztos, ami biztos, le is láncoltuk a kajakot a házhoz. (Legfeljebb ma este sem lesz Barna Boston Cézárja.)
Hétfőn délelőtt néztük a teletextet, azt írta, akkora vihar lesz, amekkorát ez az ország még nem látott. Aztán egész nap úgy voltunk, hogy vártuk a bármikor ránk zúduló vihart. Nem mertünk semmilyen nagyobb lélegzetű dologba belevágni. Végül már fürdeni sem.
De a vihar nem jött. Pedig már lenne igény rá.

Nagyítás Nagyítás

Végül este kilenckor érkezett meg. Külön köszönet szorgos vizirendőreinknek, hogy a 21. században, a műholdak és a meteorológiai állomások korában, már délután négykor kizavartak mindenkit motorcsónakról a vízből. Mondjuk 80 káemhával számolva, a vihar akkor még igencsak az Alpokban lehetett… de hát nem lehetünk elég óvatosak.

2008.07.08; kedd
Punnyadás

Szokás szerint korán ébredés. (Bár már egyre később, ez konkrétan most fél tíz volt.) Aztán reggeli és úszás. Ha a kihaltságot lehet fokozni, akkor a ma reggeli balatonpart az volt. Se ifitáborosok, se hochdeutsch turisták, se partra kigyalogoló kéregető hattyúk… senki. A nap se sütött ezerrel, a víz is kicsit hűs volt, a szél folyamatosan borzolta a vízfelszínt… de ettől a Balaton még a szokásosan bársonyos maradt.

Aztán nagyjából ennyit is sütött a nap. 11 körül beborult, a szél is feltámadt, időnként csapkodott az eső – és ez maradt egész nap. A többiek időnként elmentek ezt-azt csinálni, én viszont bevettem magam az extra kényelmetlen ágyba, betakaróztam és egész nap olvastam. Anti, a szociális.
Még a sört se kívántam.

2008.07.09; szerda
Keszthely

Ez már majdnem tökéletes reggel volt. Felkeltem nyolckor, megreggeliztem. Mivel jégcsákányt nem hoztunk, így a ma reggeli úszást kihagytam. Olvasgattam. Aztán felkelt Nej, ő is nekiállt reggelizni. Közben felkelt Dóra is, evett egy croissant, majd visszaaludt. Nejjel közösen összedobtuk az ágyat, ledőltem a kanapéra olvasgatni. mire Nej befejezte a reggelit, akkor kelt föl Barna, aki szintén nekiállt reggelizni. Amikorra Barna befejezte az evést, addigra én aludtam vissza. Negyed 11-kor ébredtem meg, a többiek akkor jártak a reggeli utáni kávézás fázisában.
És nemsokára kezdhettünk készülni az ebédre.

De aztán úrrá lettünk eredendő természetünkön, emberi ruhát öltöttünk magunkra és beszaladtunk Keszthelyre.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

A város köszöni szépen, jól van. Jól tele. Sétálóutca, eltekergés kis utcákba, Festetich-kastély, modellvasút múzeum. Mindenkinek a magáét.

Hazafelé még bevásároltunk (bölény-vodka, nyamm), aztán itthon mindenki még lendületből bekente magát… de száradás közben már letaglózta a családot a punnyadásos kórság. Valahogy mégis összekaptuk magunkat, Balaton, macska.
Aztán leszólítottak. A vízben. Kiderült, hogy az aprócska strandon a két kislányt terelgető úriember: Zsolt. Volt középiskolás osztály- és szobatárs. Két napja nézeget, mert gyanús voltam neki. Jó szeme van, én nem ismertem fel egyből. (Vagy harminc kilóval vagyok most nehezebb, szakállam is van valamennyi. Az évek is össze-vissza ráncolhatták az arcomat. Igaz, a hajam megint hosszú, mint akkoriban volt. Csak éppen most össze van gumizva.)
Itt lakunk, gyakorlatilag egymással szemben. (Mellesleg az is kiderült, hogy a szélső sor az céges bérlemény. Tehát fizető vendég az most – beleértve minket is – csak kettő van, de azért azt a kettőt egy blokkba, egymás mellé tették. Hadd érezzék jól egymást. Jó közelről.)

De ha már középiskola és Zsolt, elmesélem a legjellemzőbb sztorit vele kapcsolatban. (Úgyis csak a totális punnyadásról tudnék írni.)
Nos, bár Zsolt egyáltalán nem volt buta, de jó tanuló sem. Ő volt a vásott kölyök az osztályban. Szeplős kerek arc, viszonylag nagy fülek, legtöbbször gyanús vigyor az arcon. Túlzottan népszerű sem volt, a diplomácia és a tapintat ugyanis nem tartozott az erősségei közé: mindig kimondta, amire gondolt, nem igazán számolva a következményekkel.
Irodalomórára az volt a házifeladat, hogy mindenki írjon egy esszét (akkoriban mondjuk fogalmazásnak hívták) a Versenyló Halálá-ról. Már nem is tudom miért, de valamiért Zsoltot előre figyelmeztette az egyébként osztályfőnök magyartanárnő, hogy az ő munkájára külön kíváncsi lesz. Zsolt, talán életében először, összeütött egy teljesen önálló fogalmazást. Megizzadt vele, megszenvedett érte, de elkészült a mű.
Magyaróra. Az ofő felszólította Zsoltot, hogy kezdje el a felolvasást. Zsolt megköszörülte a torkát és belevágott:
– Gülszári poroszka ló volt. Külső szemlélő teljesen átlagos lónak vélhette, én valahogy végig olyannak képzeltem el kinézetre, mint B. Kati…
És rámutatott a nem sokkal arrébb ülő Katira.
– Hogy merészeled! – sikított fel Kati.
– De én tényleg úgy képzeltem el! – engedte le a kezében lévő papírt Zsolt. Látszott rajta, hogy ez most nem szivatás, maximálisan komolyan gondolta.
– Áááá! – rohant ki sírva Kati a teremből.
Kati barátnői természetesen egyből nekiestek Zsoltnak. Repkedtek ám szépen a különböző erősségű szidalmak. Persze a másik tábor sem hagyta magát, habár ők csak hangosan röhögtek. A hangzavarhoz csatlakoztak a balhét kedvelők is, tovább szítva a hangulatot. Pillanatok alatt hatalmas felfordulás kerekedett.
Az egésznek a közepén ott állt Zsolt, kezében a füzete… és az arcáról lerítt a hatalmas sértődöttség. Hogy ő kreált valamit, egy irodalmi alkotást, élt az írókra érvényes irodalmi szabadsággal – és rögtön ekkora botrány kerekedett belőle. Ráadásul senki sem kíváncsi a folytatásra. Tragikomikus pillanat volt.
Végül az osztályfőnök valahogy lecsillapította a kedélyeket… de Zsolt, visszahúzódó remeteként, több önálló irodalmi alkotást már nem hozott létre.

Aztán mára semmi, csak punny.

2008.07.10; csütörtök
Borfesztivál

Tegnap láttuk Keszthelyen a Tortúra Múzeum bejáratát. Istenbizony, ezt az ágyat onnan hozhatták a gondnokék. Mára a derekam teljesen kikészült, a lábam elmacskásodott… majdhogynem járókeret kellett, hogy ki tudjak menni reggel a vécére.

Kikukucskáltam az ajtón. Fél tízkor masszív szürke felhők mindenhol. De ettől még a reggeli úszást nem hagyom ki – döntöttem.
Ha korábban azt írtam, hogy ennél kihaltabb nem lehet a Balcsi, akkor tévedtem. A ma reggeli egész biztosan kihaltsági világcsúcs volt. Álltam a reménytelenül szürke ég alatt, előttem a nagy szürke vízfelület, életnek sehol semmi jele. Eötvös Károly beszólása jutott eszembe. (Eötvös Károly a Balaton nagy szerelmese volt. Kétkötetes útleírásaUtazás a Balaton körül – egyik kedvenc könyvem és egyben könyvtáram büszkesége is: eredeti kiadás, még az 1800-as évekből.) Szóval megkérdezték egyszer a politikus írót, hogy ha már annyira szereti a Balatont, fürdött-e már valaha benne?
– Mit képzeltek? Nem vagyok én bivaly, hogy pocsétába feküdjek! – horkant fel a tó nagy rajongója.

Nos, valahogy ezt éreztem, miközben mentem befelé a nagy szürkeségbe és lábujjaim között türemkedett felfelé az iszap. Aztán eldobtam magam… és úszás közben már minden rendben volt.
Mondjuk a kijövetel élvezéséhez kellett egy kis exhibicionizmus. Eleve jó érzés üdén, frissen jönni kifelé a hideg vízből, nem zavartatva attól, hogy a levegő is hideg. De közben kaján vigyorral elviselni a közeli sátrakban, lakókocsikban lakó melegítős, hosszúujjú-pólós népség elborzadt pillantásait… az külön élvezet.

Mára már egész elviselhető időt mondtak, viharjelzés sehol. Csajok is megpróbálták a keszthelyi utat, az végül is végig part mellett megy – bármi bajuk van, kievezhetnek. A nádasba. De ez már részletkérdés.
Mi, szalmák, először teniszezni akartunk, de ez ilyen sziesztás teniszpálya volt. Elmentünk pingpongolni, utána leültünk a nappaliban, aztán úgy elrepült az idő beszélgetés közben, hogy egyszer csak azt vettük észre, a csajok elfogták a napot az ajtóból. Gyakorlatilag ugyanazt járták végig, mint mi vasárnap, jó félórával kevesebb idő alatt. Igaz, babapopsi simaságú vizet fogtak ki, meg nem kötöttek ki Vonyarcon. (A vonyarci strand sziklás-lépcsős, a mélyebb vízben meg nem olyan egyszerű ám beleülni a kajakba.)
Még csak ki sem voltak pukkanva, kis pihenő után bementünk a vízbe macskázni, utána mindenki lezuhanyzott, majd irány Gyenesdiás, borfesztivál.

Kitérő: megint morgás. Keszthelyen először csak furcsán néztem, amikor a modellvasút kiállításon az előttem álló hapi hangos kiabálás közben szólt rá a pénztárosra, amiért az fémszál nélküli ezrest akart neki visszaadni. Még meg is jegyeztem magamban, hogy miért kell ekkora cirkuszt csinálni ebből, balesetek bármikor előfordulhatnak. Utólag kiderült, a hapinak volt igaza, gondolom nem először próbáltak ilyen ezrest elsózni neki a parton. Nej be is szopta, nem figyelt, kapott is egyet. Ráadásul úgy járt, hogy kajakozás során derült ki, hogy rossz ezres van nála. Az árusok persze árgus szemmel figyelnek, hiszen ők már tudják, milyen játék folyik a placcon. Mindenesetre én valószínűleg nagyon aggresszív bunkó módon reagáltam volna le, ha 1-2 órás tikkasztó evezés után azért nem vehetek sört, mert valamelyik ügyeskedő majom fémszál nélküli ezrest adott vissza.
Magunk között szólva, mondjuk, elég tanácstalan vagyok. Mi az üzlet abban, hogy gyanútlan külföldi/magyar turistáknak szórják el a használhatatlan ezreseket? Hiszen ha nagyobb mennyiség gyűlik össze belőle, akkor el kell vinni a bankba, beváltják. Az se lehet, hogy nagyobb tételben szerzik a rossz pénzt valami feketepiacon, jóval olcsóbban – hiszen a bank teljes értéket fizet érte. Lustaság? Talán. De ez megint elriasztja a turistákat. Én speciel nem szívesen megyek oda vissza, ahol ennyire sport az, hogy átbasszanak.

No, borfesztivál. Itt megint morogtam egy sort: semmi kitáblázás nem volt, merre keressük. Annyit tudtam előtte egy prospektusból, hogy a vasútállomás mellett kell keresnem – de az iGO Alsógyenes vasútállomására vitt ki. (Vasúti megállóhely – korrigált egyből Barna.) Innen improvizáltunk és érzésre keresgéltünk, aztán persze meglett – de egy tábla a 71-esen sokat segített volna.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Maga a borfesztivál… hát, nem borsznobok gyülekezete volt, az biztos. Nem is lehetett ilyet elvárni a rendezvénytől, látszott, hogy itt pusztán csak arról van szó, hogy a családapáknak és egyéb férfiembereknek nyújtsanak egy kulturális rendezvénynek látszó álcát ahhoz, hogy legitim módon berúghassanak. Rögtön az első pohárnál helyére is tettem magamban a dolgokat: egy deci rozét kértem, a kétszázasból nem adtak vissza, pedig mint később kiszasszeroltam, a rozé ára 150/deci volt. Ja, a bor pedig borzalmas. Vacsiztunk, én pedig kitartó kereséssel találtam iható bort is. Igaz, ez Soproni Kékfrankos rozé volt. Én azért, ha badacsonyi lettem volna, legalább egy kicsit restellkedtem volna. Az árak sem igazán tetszettek, 150-300 között volt egy-egy deci, a borok meg… egy csomó félédes fehér. Zárásként kóstoltam is egy ilyen félédes Szürkebarátot, hát, elég sok fehér zacc volt a pohár alján. Arra nem is merek gondolni, hogy esetleg a tabletta maradéka. Bár… az egyik bódénál a sorban előttem álló atyafi kiabált ki az asztalnál ülő társainak, hogy ‘fiúk, tisztán kéritek, vagy fröccsben?’. Ez, ugye borfesztiválon minimum groteszk. De ha ilyen volt a közönség, akkor ott bármit is el lehetett adni.

Este még nyomtunk egy soha véget nem érő kártyapartit, aztán alvás, Immár ismét a fülledt melegben.
Nem is tudom, mi a jó.

2008.07.11; péntek
A bőrkicserélő újra színrelép

“A jégről veszem a sört”

– Kedvenc Omega idézetem

Egy jó van ebben a borzalmas ágyban: igen érdekeseket álmodok. Tegnap például azt, hogy egy országos méretű decentralizált adatbázist kellett menedzselnem, de egyedül a select *.* parancsot használhattam. Mára virradó éjjel pedig azt, hogy személyiségem különböző darabjai önálló egyéniséget kaptak és azon versenyeztek, melyikük lesz a domináns. A legérdekesebb az volt, hogy önállóan bármennyire is zseniálisak voltak, összeolvadva már kioltották egymást és lett ez a középszerű katyvasz. Bár a legvadabbak, vitán kivül, a tegnapelőtti erotikus rémálmok voltak.

Ma megint miénk a kajak. Szenesre fogunk pörkölődni: még csak tíz óra, de már ezerrel éget a nap. Ráadásul meglepően hullámzik a víz: a jobb kezem megint ki fog készülni.
Jogos lehet a kérdés, mit agonizálok én itt a balatoni vacak hullámokkal, amikor a tengeri hullámokkal nincs semmi bajom? Nos, van egy óriási különbség: A hullám ugyebár a part felé jön vagy attól megy. A tengeren pedig leginkább befelé vagy kifelé jövünk – általában szigetről szigetre vándorlunk. Márpedig egy hullámnál szinte mindegy, hogy szembemész vele, vegy egyirányba: a lényeg az, hogy párhuzamosan _ne_. Ezzel szemben a Balatonon csak a parttal párhuzamosan lehet evezni… azaz folyamatos oldalhullámban, folyamatos kormányzással.

A gondnoknő nekiállt tíz óra körül takarítani a mellettünk lévő blokkot (új vendég jön), zene(?) csutkára csavarva a kocsijában. 30 évvel ezelőtti slágerek, négynegyed dobgépen, szintetizátor, csajszi ugyanazon a hangon, ugyanabban a diszkóritmusban nyomja a kovácskatit meg az ohájót. Végül Dóra elégelte meg, asszertive átment és beszólt. Zene off.

Nagyítás

Aztán negyed tizenkettő körül tudtunk eliindulni – addigra az apró hullámok szépen megnőttek. De körbenéztünk, viharjelzés nincs… akkor meg hajrá. A tervezett táv: Balatongyörök, Badacsonytomaj, pihenő, Szigliget, Balatongyörök. Ránézésre nem sok, 29 kilométer, de mindez 40-60 centis hullámokban már elég bátor vállalás.

Közbevetett találós kérdés: szerinted mi a kajakos legnagyobb ellensége? Mit mondasz? A szél? Hát, nem öröm. A nagy hullámok? Az ugyanaz, mint a nagy szél. Hisztisen ordibáló kisgyerek? Ja, bocs, ez egy véletlenül kicsúszott freudi elszólás volt. (A szomszédban – azaz az ajtónk előtt – két poronty ordít torkaszakadtából.) Bóra? Na, az már tényleg nagy baj. De a legalattomosabb, az egy állat. A bögöly.
Szigliget magasságától szálltak ránk és végigkísértek Tomajig. Rohadt bosszantó ám! Bent vagy a vízben, jó messzire a parttól – és akkor kipécéz magának egy ilyen vérszívó. Először Barna lábából harapott ki egy darabot, aztán az enyémből. Teljesen váratlanul támadott, ráadásul pont akkor, amikor raktam volna el a fényképezőgépemet – így a napvédőm bele is esett a vízbe. Megálltunk, próbáltuk lefröcskölni, erre elszállt. Alighogy elindultunk, visszajött. Na most, a páros evezés lényege, hogy mindkét ember ugyanakkor meríti vízbe a lapátját. De ha közben bögölyt kell hessegetni, vízzel lespriccelni, akkor gyakorlatilag szétesik a ritmus, megáll a hajó. És így mentünk(?) vergődtünk végig Tomajig. Nem végig ugyanaz a bögöly jött velünk, gondolom, zónákra osztották a terepet. De hogy miért nem jó nekik a szárazföld, a sok kövér német turistával… azt nem értem.
Mondjuk úgy eszembe jutott, hogy ha egy szem bögöly is ennyire szét tudja zilálni a ritmust, akkor vajon miért nem vetettek még be idomított böglyöket a kajak/kenu négyesekben a vetélytársak ellen? (Már most szólok, hogy ha hamarosan lesz ilyen precedens, én mindent tagadni fogok.)

Ráadásul, hogy ne legyen egyszerű az életünk, a Szigliget-Badacsonytomaj közti öböl valami hihetetlen alattomos geometriával bír. Azt hiszed, közel van az öblöt lezáró fok, de nem. Ugyanis olyan furcsa szögben zár, hogy a távlati perspektíva miatt csak utólag derül ki, hogy a nádas nem azért apró, mert a nád egy alacsony növény, hanem azért, mert a fok vége alattomosan távol van. Miután sokadik pihenőnk után is úgy tűnt, hogy nem mentünk semmit előre, Barna fel is vetette, nem lehet, hogy valaki kis kerekes kocsin húzza előttünk a fokot?

Nagyítás Nagyítás

Akár így, akár úgy, de leelőztük végül. Aztán amikor a kikötőben álldogáló hajók mögött feltűnt a tomaji szabadstrand, csak azért nem dobáltuk örömünkben evezőinket a levegőbe, mert annyira azért nem vagyunk hülyék.
3 órája ültünk ekkor már a kajakban, kiszállás nélkül.

Nagyítás Nagyítás

Kiszálltunk, kivonszoltuk a hajót… és ezzel rá is léptünk a Paradicsom földjére. Leülltünk egy árnyékos asztalhoz, igaz, a rendelés leadásához ugyan oda kellett mennünk a pulthoz, de nem voltak sokan. A kért kaját már kihozták. A csapos kedves, jókedélyű ember volt – és csapolt barna sört is. Egy órán keresztül üldögéltünk, ettünk, kortyolgattam a söröket… csodálod, hogy alig volt kedvünk visszaindulni?
Az első pár csapás után közöltem Barnával (nem a sörrel), hogy na, eddig tartott a napolaj. Onnantól ugyanis éreztem, hogy ég a bőröm. Mit éreztem… füstölt. A móló után ránk akaszkodtak a böglyök is.

Nagyítás Nagyítás

Mondhatom, hangulatos utunk volt Szigligetig. Kikötöttünk a strandon. (A kajakozás egyik nagy előnye ugyebár az, hogy nem kell azzal foglalkoznunk, hogy a strand szabad-e vagy éppen fizetős? Jegyszedő bódék egyelőre még nincsenek a vízben.)
Mondjuk elég érdekes volt a kikötés, ez is olyan lépcsőről megközelíthető strand volt, a szélén tele aprókölyökkel. Gondoltuk, nem hajtunk közéjük, pár méterrel előttük kicsusszantam a hajóból. A víz durván a mellkasomig ért. Barna is kiszállt… és mindketten aggodalmasan néztünk egymásra: hogyan fogunk mi itt visszaszállni? Ja, és közben persze a hullámok egyáltalán nem csillapodtak.
Végül csak megoldottuk valahogy. Ebből legalábbis az leszűrhető, hogy mindketten jól tudunk egyensúlyozni vetődés közben.

Aztán innentől jött a darálás. Ekkor már elég laposan sütött a nap, a célpontot is inkább csak sejtettük, mint tudtuk. Habár Tomaj óta sárga jelzésünk volt, de úgy döntöttünk, megy a hóhér a part mellett, rövidítünk, keresztül az öblökön.
Nem részletezem, miket mondtunk egymásnak. A hullámok itt már olyan erősek voltak, hogy többször átcsaptak a kajak felett. Ezeket a betűket a fogaim közé szorított stylusszal pötyögöm a pda-ba, mert egyik kezemben sincs annyi erő, hogy gépeljek.
De végül megérkeztünk. Este hét előtt pár perccel. Az érkezés lendületével vonszoltuk ki a kajakot a kocsi mellé. A tetőredobás előtt azért pihentünk egy kicsit. Végül megemeltük – és ezt használta ki egy böszme szőrös darázs, hogy belecsípjen kettőt az egyébként is bíborvörösre sült lábamba. A kajakot még becsületből felraktam, de azt a káromkodássorozatot, amit utána levágtam… a környékbeli hollandoknak meg németeknek, ha lett volna egy kis eszük, rögzíthették volna az egészet – aztán nagydoktorizhattak volna magyar nyelvből. Egyszerre tört ki belőlem az egész: az aggresszív böglyök oda, meg vissza, aztán a parton a szó nélkül támadó darázs… tele lett a tököm a mikroklímával rendesen.
Otthon leápoltam magam: avon bronz, fenistil – pontosabban ez nem, mert valahová elkeveredett. Aztán most reménykedem, hátha megmaradok.

Nagyítás

Végezetül kedvenc képem a napi adagból. Fogalmam sincs, miért tetszik, nem vagyok horgászember. De nagyon kellemes hangulata van.

2008.07.12; szombat
Vert hadunk csonthalmain

A legborzasztóbb éjszaka volt. Mivel a derekaink már végképp nem bírták, éjszakára helyet cseréltünk a kölykökkel: mi bementünk a hálószobának csúfolt alvólyukba, ők meg kijöttek az előszobai széthúzható ágycsodára. Valószínűleg akkor sem aludtam volna rendesen, ha nem ég szénné a bőrfelületem jelentős része, vagy legalább megtaláljuk a fenistilt. Így viszont nem volt elég a pokoli hőség, de a lábaim is tüzeltek mellette. Szép fokozatosan úgy felbasztam az agyamat is, hogy utána meg már emiatt nem tudtam elaludni. Azért gondoljunk bele, ez itt egy apartmanház. Fából vagy gipszkartonból, a fene tudja. De a szellőzése valami borzasztó. Az ajtót este nyolc után nem lehet nyitvahagyni a szúnyogok miatt. Egyébként meg csak két bukóablak van, ahová szúnyoghálót is szereltek, de kereszthuzatot már nem lehet csinálni, mert a hálófülke ajtaja rányílik a hálófülke bukóablakára. Ehhez vedd hozzá, hogy a házak mindenféle árnyék nélkül állnak a tűző napon… Kánikulai napon már napközben beszorul a hőség, mely aztán bent is reked éjszakára. Amikor odakint már lehűl a levegő húsz fok köré, bent még mindig harminc van. És semmi, hangsúlyozom semmi jele sincs annak, hogy a kempingben ez bárkit is érdekelne. Nem azt mondom, hogy rakjanak be mindenhová egy klímát – bár az sem lenne túlzottan nagy igény. De simán rakhatnának bukóablakok helyett nyithatókat a szúnyoghálók elé, vagy szerelhetnének szúnyoghálós nyitható keretet az ajtó elé… vagy legvégső esetben bedobhatnának minden lakásba egy vacak hatezer forintos állóventillátort. De nem. A kuncsaft le van szarva.
Ja, azt hiszem, ezt már mondtam.
Késő este annyira elegem lett a levegő utáni hörgésből meg az izzadtságban forgolódástól, hogy bevetettem a végső fegyvert. A régi lakásban volt olyan, amikor hosszabb kánikulát fogtunk ki, hogy az emeletes ágyban csak úgy lehetett aludni, ha bevizeztem hideg vízzel a párnahuzatot és a takaróhuzatot. Nosza. A módszer hatott, tudtam is aludni vagy egy órát… amikor is arra keltem fel, hogy ráz a hideg. Nagyon bután néztem körbe: ki szórakozik itt velem? Ránéztem a többiekre: mindenki kitakarózva, verítékezve szenvedett… nekem meg vacogott a fogam és hidegnek éreztem ugyanazt a levegőt. Ez nem játék, tuti, hogy a megégett bőröm játszik velem. Bevonultam a fürdőszobába és vagy félórát álltam a forró víz alatt. Harminc fokos melegben. De ennyi kellett hozzá, hogy elmúljon a hidegrázásom. És még utána is fáztam annyira, hogy nem bírtam magamra venni a vizes ágyneműt. Más meg ugye nem volt. Végül lehúztam mindent, kiteregettem a teraszkorlátra, aztán aludtam ágynemű nélkül. Pontosabban próbáltam. Ez az intermezzó hajnali egy és két óra között volt, olyan négy óra körül szánt meg végül Morfeusz.
De a derekam legalább nem fájt.

Reggel már sok minden nem történt. Összepakoltunk, fizettünk. A 71-est nem mertük bevállalni, borzalmas híreket hallottunk a rádióban. Edericsnél elmentünk hátra, Tapolca felé, majd onnan a tapolcai úton Veszprémbe. Ebéd a Malom borozóban, aztán hazacsorogtunk. A borzalmas hírek tényleg igazak voltak: az M7 lefelé vezető oldalán karambol karambol hátán, mindegyiknél borzasztó hosszú dugók.
Nem is tudom. Ugye, a rádió, a tévé bemondja, hogy agyolvasztó kánikula lesz hétvégén. Egy csomó emberből ez egyből kiváltja a pavlovi reflexeket: irány a Balaton. Furcsa, hogy én meg itt lelkendezek a kocsiban, hogy ezt a hétvégi kánikulát szerencsére már a jól szellőző, jól temperált, ventillátorokkal bőven ellátott lakásomban fogom átvészelni, nem pedig egy fullasztó lyukban aludva. Az, hogy napközben a víz lehűt, ha belerohanok egy-egy félórára – bár rengeteget kell odáig gyalogolni – az meg bőven nem éri meg azokat az éjszakákat. Most sokkal jobb lesz otthon.

Megjegyzés:
A vasárnapi ebédhez bontottam egy üveg rozét. Badacsonyit. 450 forintért vettem a közeli Sparban, tipikusan ilyen meleg napokra, traubiszóda helyett. Messze jobb volt, mint a borfesztiválon 1050 forintért árult kimért rozék. Tényleg nem értem.

Linkek: