Day: July 4, 2008

Bakelit mentés

Na, ha nem tudtam, mi hiányzik még nekem, akkor most megkaptam. Már csak két kartondobozt lökdösök a nappaliban, ezekben a bakelitlemezek vannak. Arra várnak, hogy bedigitalizáljam őket.
Mit mondjak, gigászi munka, nem is csoda, hogy eddig nem vágtam bele.

Nagyítás

Ez itt a hevenyészett stúdió. Nem egy nagy wasistdas, mondjuk elég sokat kellett tökölni azzal, hogy tiszta és normális erősségű jel kerüljön a tabletpc-re, de onnantól már csak nyomni kell befelé az anyagot. Na meg az utófeldolgozás: kattogás, pattogás, sercegés eltüntetése.

Aha.

Ha minden jól működne. De a lemezjátszó vén, mint az országút. Mint a lemezek.
Az van ráírva, hogy semi-automatic. Ez normális esetben azt jelentené, hogy a lemez végén a tű visszamegy a helyére, a motor meg leáll. De az öreg túlspilázza egy kicsit: akárhová teszem le a tűt, egyből visszarohan a helyére és boldogan kikapcsolja a motort. Esküszöm, még a farkát is csóválja hozzá.
Egyféleképpen lehet erről lebeszélni: bal oldalról durván 45 fokban erőből oda kell csapni a tű tartójának tövére, de úgy, hogy a tű magától berepüljön a lemez fölé. Ekkor valamiért nem indul be az automatika. Nem mer. Innentől már csak arra kell vigyázni, hogy ne engedjük ki a tűt a lemez végéig – ekkor ugyanis ismét magához tér az automatika, és a következő pofánvágásig nem is enged semmilyen bohó lejátszást.
Végülis, nem lehetetlen… de itt kell ülni mellette – és pontosan emlékezni, melyik lemezen melyik is az utolsó szám.

Igenám, de itt vannak még a kislemezek is. Na, az egy élmény. A 45-ös fordulatszámot ugyanis már nem bírja. Sivít az ékszíj. Szerencsére leteszteltem, a sivítás nem jön át a digitális felvételbe. Ellenben, a fordulatszám-ingadozás már igen. De ezt is sikerült kivédenem. Amikor felteszem a lemezt, jól rápréselem a tálcára, majd még ráteszek két kis fémkockát, nehezéknek a lemez közepe mellé.
Aztán hadd szóljon.

Mindenesetre várom már, hogy túllegyek ezen a borzasztó gányoláson – és a régi zenék bekerüljenek a számítógépbe.

Mondhatnád, hogy mit görcsölök, ma már minden zenét be lehet szerezni innen-onnan. Hát, nem. Nekem speciel sohasem volt normális zenei ízlésem. A lemezek között is van egy-két ritkaság.
Konkrétan plö egy kérdés: aki kitalálja, melyik lemez felvétele látható a képen… hát olyan marha nagy jutalmat nem, de egy elismerő pillantást, azt kaphat.
A lemez címe: Európa közepén, a refrén pedig:

Európa közepén szól a rádió,
Európa közepén veled volna jó

Fényképkönyvtár kitakarítása

A csak úgy ellőtt fényképeknek külön könyvtára van nálam. Soha nem lehet tudni, melyiket mire tudom elhasználni. Ma erőt vettem magamon, kipucoltam. Négy kép maradt, ezek minimális kommenttel már elférnek a blogon.

Nagyítás Nagyítás

Minimális komment.

Nagyítás

Ezek, bármennyire is furcsák, teljesen érett málnák. Abszolút kiment a fejemből, hogy az ősszel ültetett málnák közül az egyik ún. aranymálna – aranysárgán érik.

Nagyítás

Itt már vittem helyére a fényképezőgépet, amikor nem bírtam ellenállni a látványnak: nyolc, azaz nyolc távkapcsoló hűsöl lustán az árnyékban. Ezenkívül van még egy használaton kívüli xbox konzol és egy mediacenter billentyűzet a tévé alatti szekrényben.
Csak szólok, hogy jó lesz vigyázni: most még csak hűsölnek, de hamarosan összefognak a kütyütöltőkkel és leigázzák a világot.

Országimázs

Kérjük, készítsék elő a jegyeket, bérleteket, a kijáratnál ellenőrzés folyik.

Valami ilyesmit mondanak be rendszeresen a nagyobb metróállomásoknál. Szigorúan csak magyarul.

Segítek a BKV-nak, vesztésből fordítani. Mondják be rögtön utána ezt is:

Dear passangers! Please, make ready your tickets, because at the exit goblins are leaping. Thank you for travel with us!

Ekkor legalább lenne néhány vigyorgó turista.

[Update]
Szakirodalom

Amihez mindenki ért

Mármint a focin kívül.

Megint kedvem támadt sztorizni – így folytatom azoknak az apró nonszenszeknek a felelevenítését, melyekhez korábbi munkahelyemen, a telefontársaságnál volt szerencsém.

Abban az időszakban nagyon erős volt az emberekben az a képzet, hogy értenek a windowshoz. Elég sokan telepítettek otthon maguknak Windows95-öt – és ez már elég volt ahhoz, hogy e hit kialakuljon. Nyilván el se tudták képzelni, hogy egy hálőzat mennyivel komplexebb valami – hiszen azt a munkát nem látták. Amit viszont láttak, az az, hogy nem működött valami komponens, megpiszkáltuk, működött. Dehát ezt csinálták ők is otthon!
Legmarkánsabb képviselői ennek a hozzáállásnak a mindenkori vezérigazgatók voltak. Vezérigazgató Loránt például egyszer raportra hívott. Előtte megsúgták, miért akar leszidni, így felkészültem. Összedobtam egy tízperces előadást arról, hogy milyen technikai okok vezettek ahhoz a döntéshez, melyet meghoztam. Nem volt rossz előadás, abban az időben elég kevesen voltak az országban, akik hozzá tudtak szagolni a témához. (Windows NT3.51 szerverek, tartomány, Windows NT3.51 munkaállomások: hogyan működnek a mandatory, illetve roaming user profile-ok. Csak megjegyzem, ebben az időben még az egész monolitikus volt. Az NT4-ben rakták rendbe az egész katyvaszt.)
No, kiálltam, rajzoltam, elmondtam. Loránt egyre idegesebben hallgatta, majd a végén ennyivel intézett el: – Józsi, én ezeket már mind régen tudom. Inkább azt mondd el, hogyan merészelted…
Annyira ledermedtem ekkora pofátlanságon, hogy szóhoz sem jutottam. Szét is lett rúgva a seggem.

Nos, ilyen volt a légkör, amelyben dolgoznunk kellett. Ha bárki elégedetlen volt valamivel, elég volt a folyosón szólni a vezignek és már csörgött is a főnökünknél a telefon. Elmagyarázva, hogy mit is kellene csinálnunk.

Aztán elkezdtek jönni-menni a vezérigazgatók… de a mém maradt. Egészen abszurd változata jött elő a tragikomikus vég közeledtekor. Ugye az ezredforduló környékén már belülről is látszódott a trend: az embereknek elegük lett a nagyképű vonalas telefonszolgáltatóból – matávmatávmatáv – és elegük lett magából a vezetékes telefonból is. A mobil minden területen lekörözte.
Vége lett az aranyéletnek. Korábban ugyanis olyan szinten dőlt a pénz, hogy még a leghülyébb vezetőség sem volt képes megrogyasztani a céget. Pedig mennyi mindent megpróbáltak, istenem… Mindenesetre a kontraszelekció dolgozott, vezetőink… hát… vezettek. A telefónia meg mindent kibírt.
Aztán jöttek a rossz napok. Nemcsak a lakosság, hanem a nagy ügyfelek is sorra mondták le a vonalakat. Nagyjából ekkor nevezték ki Zsoltot a nagy ügyfelek kiszolgálására szakosodott osztály élére. Nyugodtan mondhatom, hogy jobb híján… hiszen Zsoltban sem emberileg, sem szellemileg nem volt meg az a képesség, amely egy ilyen nehéz helyzetben lévő osztály vezetéséhez kellett volna.
Ahogy az várható volt, az eredmények kemény lejtmenetbe váltottak. Zsolton számon is lett kérve. Szegény sokmindent nem tudott mondani, végszükségben kijátszotta az ‘IT’-kártyát. Meredek próbálkozás volt, de bejött. Hiszen a vezér is meg volt róla győződve, hogy az IT szinte semmit sem csinál. Zsolt egész konkrétan azt mondta, hogy az összes bajnak, az összes visszaesésnek az az oka, hogy az emberei angol nyelvű operációs rendszeren, angol nyelvű programokat kénytelenek használni.
Mit mondjak… hetekig győzködtük kollektíve a vezetőséget, hogy ne kelljen átállnunk magyar nyelvű szoftverekre. Akkor még nem volt ekkora békés egymás mellett élés, mint most… pedig most sem minden fenékig tejfel. De az ezredforduló környékén még újra kellett telepíteni a gépet egy nyelvváltáshoz, és ha összeakadt a magyar kliens az angol szerverrel, akkor általában az lett a vége, hogy a szervert is. És gondolom sokan emlékeznek még arra az agyhalottra, aki lefordította az excelben/wordben a függvényneveket, makróparancsokat is magyarra. A telefontársaságban elég sok munkafolyamat excel makrókra épült. Most képzeld el…
Szóval végülis meggyőztük a vezért, hogy nemár. De Zsolt ezzel is célba ért: innentől bátran mondhatta, ha csökkentek az eladások, hogy ‘kérem, én mondtam, azért nem vagyunk hatékonyak, mert angol a windows’, illetve ha az ügyfelek visszamondták a szerződést, akkor ‘nem tehetek róla, az embereim nem tudnak angol worddel szerződést írni”.

És már megint mindenről az IT tehetett.