Idill2

Ugyanazt a cikket folytatom, de…
Huszonnyolc évvel ezelőtti zenét hallgatok, a refréneket együtt ordítva az énekessel. P mobilra verem a billentyűket, lendületes kanyarokat róva a cikkbe. Nyilván ezt most nem a teraszon.
Bal kezemben egy sajtos kifli, jobb kezem mellett egy pohár bor. Közben persze vadul gépelek. Amikor kevés az egy ujj, akkor ráteszem a kiflit az usb drive-ra. Tiszta haszon, mivel a vinyó annyira forró, hogy a kifli teljesen felfrissül.

Az élet még mindig szép.

Idill

A teraszon már kellemes idő van. Mindenféle repkedő lófüttyök köröznek ugyan a levegőben, de szerencsére a lámpák arrébb vannak. Az asztalhoz már nem jön egy állatka sem. Maximum a macska, ha megunja a molylepkéket hajkurászni.
Nemrég zuhanyoztam – meleg/hideg combo. Töltöttem egy pohár bort. Most, miközben ezeket a szavakat írom, bele is kortyoltam. Finom. 2002-es Tóth István Kékfrankos, a kedvenc ólomkristály kóstolópoharamból.
Zenét nem kell hallgatnom – a békák kórusa úgyis elnyomna mindent. Szeretem a békákat. Szúnyogokat esznek.
Imádok ilyenkor a teraszon üldögélni. Már mindenki alszik, senki nem zavar. Kicipeltem a tabletpc-t és dolgozom. Ennél ideálisabb körülmények egyszerűen nem léteznek. Kellenek is, a cikk, melyet meg kell írnom, nagyon nehéz falat. Hat oldal helyet kaptam, ebből négy már megvan. Igaz, még csak a bevezetésnél járok. És ábra nélkül. De ez nálam természetes tempó. Viszont legalább tíz, kézzel sűrűn teleírt papírom van. És ez már azt jelenti, hogy az anyag megadta magát – csak írnom kell. Telerakni a szöveget barokkos cicomákkal, agybaragadós hasonlatokkal.

Tudom, közhely. Baromi unalmas közhely. De ilyenkor azért mindig az jut eszembe: bárcsak az ilyen pillanatok sohasem múlnának el.

Persze, elmúlnak. Mindjárt két óra, reggel hétkor kelni kell, új nap indul.
De most jó.