Versmondó lány

Amikor a Vállalathoz kerültem,
A papírmunka tengerébe merültem,
Hetente leszedték rólam a pókhálót,
Enni adtak és rám zárták a vasajtót.

Egy hónap múlva kezdtem el üvölteni,
Az utcáról jöttek rajtam segíteni,
Egy légkalapácsot vettem akkor magamnak,
És teljes erővel nekiestem a falaknak.

Egy légkalapáccsal fúrom a falakat,
Gyorsan haladok, könnyű a feladat,
Omlik a beton és porzik a vakolat,
De erős vagyok, csodálom magamat.
Egy légkalapáccsal bontom a falakat,
Egyedül vagyok, keresek társakat,
Mennyi az új arc és mennyi az iroda,
Ijedten kérdezik: „Hát Maga kicsoda?”

Amikor a Vállalattól kifúrtak,
Elmentem az Építőkhöz melósnak,
De útbontóként sem vagyok én bánatos,
Mert nem érzem, ha rázkódik a villamos…

Nem nézte ezt jó szemmel a családom,
Elhagyott az asszony és a leányom,
Pedig nem tüntettek ki érte, hogy csinálom,
Mert az utat én nem építem, csak rongálom.

Egy légkalapáccsal járom az utakat,
Kíváncsi vagyok, mi van a kő alatt,
A szemembe fröccsen a forró bitumen,
De kitartó vagyok, mint a szerelem. –
Egy légkalapáccsal fúrom az utakat,
Mögöttem jönnek és betömik a lyukakat,
Csillog az aszfalt, új már bitumen,
De kitartó vagyok, nincsen kegyelem!

Faggyas-Lukács: Légkalapács

Aki esetleg kíváncsi a dallamra is, itt megtalálja az unplugged verziót. A rock verzió meghallgatásához… kell egy kis körüljárás.

Volt valamikor a Technikai Szünet duó. Aztán a duó egyik fele Zalaegerszegre költözött, betársult a Tarhonya zenekarba, vitte magával a dalokat is. De ezek a dalok furcsa dolgok, mert ott maradtak a másik tagnál is. Így egyfelől éltek az eredeti duó hangzásban is – erről az oldalról 74 darab tölthető le, szöveggel együtt – másfelől a Tarhonya előadásában léteznek rockos verziók is. Mindkettő jó, mindkettőnek egyedi hangulata van. A szövegek ütnek rendesen, zenében az unplugged verziók a dinamikát emelik ki, a rock verziók a dallamot. Mondjuk az összehasonlítás elég nehézkes, mivel az utóbbiakat jóval nehezebb beszerezni. A Tarhonya zenekar megszűnése után 8 évvel adtak ki egy dupla cédét Vonatok címmel, szerzői kiadásban. Az anyag boltban nem kapható, van egy telefonszám, illetve emailcím ahonnan meg lehet rendelni. Valószínűleg. Lévén 2001-es a cucc, ez egyáltalán nem garantált. (Ugyanezen a címen lehet megrendelni a Tarhonya, pontosabban Lukács és társai rockoperájának – Elveszett Napoleon – felvételét is. Az esélyek… ugye összesen 50 példány jött ki a cédéből. Viszont a lemezek kézzel festettek.)

[Update]
Csak ideteszem az összehasonlítás kedvéért a rock verziót is ebből a számból. Talán ezért még nem visz el a spanyol inkvizíció.

A vadon szava

Derűre ború, borúra háború,
Most elküldték Kantot a fenébe,
Így kezdődött el a világ vége.
– Víg Mihály –

Egy korábbi írásban említettem, hogy megvan a nagy szomorúság – de írni nem akartam róla. Még fájt annyira, hogy ne akarjam keresni hozzá a szavakat, kifejezéseket.

Arról van szó, hogy Picúr a második önálló éjszakai portyájáról nem jött haza. Ez csütörtökről péntekre virradó éjjel történt. Pénteken vártuk, de nagyon. Aztán nem jött meg szombat reggelig. Ekkor kezdtünk el igazán aggódni. Dóra állítólag hallotta a nyávogását az udvaron. Na, négyzetcentiről négyzetcentire átfésültük. Bemásztam a vízóra aknába. Kimásztam a tetőre. Köveket hajigáltam az ereszcsatornába azokon a részeken, ahová nem láttam be: puffan vagy zörög? Nem találtuk sehol. Egyre táguló körökben körbejártuk a telepet. A kölyköket talpig bekentük kullancs elleni krémmel, majd beküldtük őket, fésüljék át az erdő szélső tíz méterét. Semmi. Dóra körbekérdezett mindenkit, nem látták-e. Nem. Bemásztak a víztározóhoz. Megvizsgálták az összes fát a környéken. Eredménytelenül.

A macska felszívódott.

Éjszakára nyitva hagytuk a kertkaput, égve hagytuk a terasz lámpát. Igen, a kertkaput nyitva kellett hagynunk: ez a macska ugyanis annyira civilizált, hogy nem ugrik át a kerítésen: ha nyitva van az ajtó, akkor bejön. Egyébként nyávog. De nem csak ez az egy úri hóbortja van: például bejár a lakásba pisilni. Meg sem fordul a fejében, hogy az anyagcserére tökéletes hely az udvar: csak az alom kell neki, odabent a nappaliban. Szóval egy ilyen macskát képzelj magad elé. És képzeld hozzá, hogy immár négy napja van kint valahol a vadonban. Egy túlélésre képtelen szobamacska.

Vasárnap nagyon nyomott volt a hangulat. Abban többé-kevésbé egyetértettünk, hogy nem várt esemény történhetett a portyán: valószínűleg valami nagy állat megkergethette. A lányok vették a fáradtságot, utánaolvastak, utánakérdezősködtek: mik ilyenkor a tapasztalatok. Azt találták, hogy a macska az esetek nagy részében megússza az üldözést, sikerül védett helyre jutnia. Csakhogy a sokkhatástól utána lemerevedik, lefagy. A hatás erősségétől és a macskától függ, hogy újra tud-e bootolni az agya. Ha igen, akkor általában hazatalál. Ha nem, akkor elpusztul.
Nem túl jó esélyek egy szobacica számára. Különösen egy ilyen végtelenül gyáva cica számára. De azért még reménykedtünk, vasárnap este is égve hagytuk a teraszlámpát, meg körberagasztgattuk szórólapokkal a környéket.

Mondanom sem kell, a hétfő még vacakabb volt. Én estére már lemondtam a macskáról. Kész, vesztett. Ha nem is kapta el az őt kergető állat, ennyi ideig ez a zöldfülű macska életképtelen az erdőben. Lehet, hogy azóta elkapta egy kóbor kutya. Lehet, hogy azóta már Soroksáron kóborol valahol. Mérges voltam magamra is, hiszen gondolhattam volna, hogy ez lesz belőle: egy négy évig szobában nevelkedett, erősen fejlett egóval bíró macska egy erdőszéli kertes házban… csak idő kérdése, mikor nyúvasztják meg. Hiszen a macskát érdekli a környezet, erőszakkal sem bírnánk a lakásban tartani. Az egója akkora, hogy el se tudja képzelni, hogy őt bármi baj is érheti. Fogalma sincs, hogy ő lehet zsákmány is. Zöldfülű. Életveszélyesen. És be is jött: elkezdte ő is az éjszakai portyákat… és a másodikra rá is faragott.

Így jött el a kedd. Ment a nap, ahogy kellett. Tekertem a pedált hazafelé munkából, amikor a lakástól jó negyedórányira csörgött a telefon. Nej volt, nem szólt semmit, csak annyit, hogy figyeljek. És tisztán lehetett hallani a telefonban az ismerős macskasírást. De korai volt örülni: az a dög fentragadt egy jó 17 méteres fa tetején. Eleinte csak legyintettem magamban: gyerekkoromban addig nem nyugodtam, amíg meg nem másztam minden szóbajöhető fát. Sőt, nagyobb gyerek koromban épületeket is, sziklákat is másztam. Mit nekem egy vacak fa?
Nos, azóta felnőttem. Ugyan azt képzelem magamról, hogy ugyanolyan hajlékony, ugyanolyan fürge vagyok… de valójában most már inkább mackós a mozgásom. Guczoghy Gyurival egész biztosan nem keverne össze senki, amint egy faágon nyújtózom. Próbálkoztam innen is, onnan is… de ez egy nagyon retkes fa volt. Az ágai ugyanis tök szárazak voltak: elég volt csúnyán ránézni és már törtek is. Nem, nem kellett hozzá az én 110 kilóm: törtek ezek mások alatt is. Aztán jött egy házaspár, akik éppen arra futottak. Volt egy kis fejösszedugás, aztán hazafutottak, majd visszafutottak egy kib. hosszú létrával. Volt vagy 12 méter. Arról azért már jobb eséllyel lehetett nekiindulni – de így se jött össze. Volt a fa teteje felé egy kopasznyakú rész, azon nem tudtam átvergődni. Amint ott kinlódtam, egy ismerős hang szól fel a létra aljából:
– Na várjál, majd én felmegyek! –
Az öcsém. Akinek minden emberi számítás szerint most Egerben kellene lennie. Akivel egyébként versenyben aláztuk valamikor a fákat.
Beugrottak, megnézni, hogyan élünk. Hát, vadul.

Ja, közben Nej felhívta a tűzoltókat. Lekoptatták. Hogy ők hivatalosan nem mehetnek ki ilyen esetekhez. De adnak két telefonszámot, próbálkozzunk azokon.
Az első telefonszám nem létezett. A másodikon valami állatmentő volt, aki – miután Nej vázolta a tényeket – így fakadt ki:
– Hát mit képzel maga? Én 140 kiló vagyok, hogyan mászkálnék én macskák után? Hívja a Pókembert!

Mi közben helyet cseréltünk, Sanyi bátrabban indult neki a fának, tovább is jutott egy fogással. Ekkor elfogyott a tudomány. Jó egy méter hiányzott még a macskáig. Aztán megreccsent, majd letörött az az ág, amelyen a srác állt – még meg tudott kapaszkodni, de a macska megijedt és feljebb szaladt. B+.
Újabb nekifutás. Tesó zsebrevágott egy csalit, meg felvitt magával egy seprőnyelet. ‘A’ terv: a kajával magához édesgeti. ‘B’ terv: a seprőnyéllel lelöki. A kaja szemmel láthatóan hatott a jószágra, taknya-nyála összefolyt, nagyon akart lefelé mászni – de sehogyan sem sikerült. Végül feladta. Ekkor jött az alternatív megoldás – de csak annyit értünk el vele, hogy a macska még magasabbra menekült. Olyan magasra, hogy oda már senkinek sem volt esélye utánamászni.

Közben nekem voltak érdekes telefonbeszélgetéseim.
Felhívtam az állatorvost, felvázoltam neki a helyzetet.
– Ezek szerint nincs elég hely, hogy megforduljon a macska? – kérdezett vissza.
– Dehogyisnem! Csak éppen ez a macska annyira zöldfülű, hogy nem tudja, hogy neki meg kell fordulnia.
– Hát, akkor hívja a tűzoltókat!
– Eh… – kezdtem volna mondani, amikor lemerült a doki telefonja. Vagy csak kinyomta a picsába.
Jó, hívjuk fel a tűzoltókat. Nej korábban a 105-ön próbálkozott, én felhívtam a kispesti tűzőrséget. Elsírtam a bánatomat.
– Tudnának segíteni? – kérdeztem végül.
– Persze – mondta a hapi – Tanáccsal. Bontson egy macskakonzervet, aztán majd lejön.
– Ezen már túlvagyunk – fanyalogtam – sőt, istenigazából már minden értelmes lehetőségen túl vagyunk. Most már csak maguk segíthetnek.

– Nem kívánom ingyen – mondtam ki a varázsmondatot.
– Nézze, ne húzzuk egymás idejét – jött a nem szokványos válasz – Ha mi most kimegyünk, az Önnek 2-300000 forintba fog kerülni. Hivatalosan ennyi.
Ekkor két hibát is elkövettem. Az egyik az volt, hogy nem kérdeztem vissza: – És nem hivatalosan mennyi?
A másik meg az volt, hogy nem vágtam a pasi fejéhez: – Azt kívánom magának, hogy valaki, akit nagyon szeret, ott haldokoljon napokon keresztül keserves sírással maga mellett és ne tudjon rajta segítani, mert az, aki megtehetné, az egy közönyös disznó és lusta megmozdulni.
Mindezek helyett egyszerűen csak letettem a telefont.
Ja, hogy miért a tűzoltók? Öcsém mindenféle nehézgépjárműben profi – olyan helyen dolgozik – szerinte ide, ehhez a fához se a kosaras, se a darus gép nem tud hozzáférni, csak a létrás. De az meg csak a tűzoltóknak van.

Külön színfolt volt ekkor már az érdeklődők tömege. Teljesen emberi dolog, mindenkit érdekel, mi történik a környezetében, mindenki segíteni akar – és ez így is van jól. Csak éppen azt nem vette figyelembe senki, vagy legalább is nagyon kevesen, hogy amíg mi mindent megtettünk, hogy leszedáljuk a macskát és rávegyük arra, hogy elinduljon lefelé, addig a lenti tömeg jelenléte nyilván hozzájárult ahhoz, hogy a macsek ne merjen mozdulni. Külön kedvenceim voltak a kutyasétáltatók, akik szintén megálltak nézelődni. Kutyástól, persze.
[Update]
Most látom csak, az utólagos átolvasáskor, hogy ez a rész félreérthető lett. Természetesen köszönöm mindenkinek a segítséget, az ötleteket és a segítő szándékot. Ez már csak így működik.

No, mindegy. Se tűzoltók, se villanyszerelők, se maszek daruskocsisok. Mit tehettem? Hívtam a Pókembert. Nem vette fel. Éppen mászott.

Ekkor visszavonultunk a házba. Hagytuk a fenébe az egészet. Semmi értelmes ötletem sem volt, azonkívül, hogy várunk. Hátha éjszaka nem érzékeli annyira a mélységet az a dög és lemászik magától.
Ennek persze némileg ellentmond az, hogy ezt a trükköt már pár éjszaka alatt is eljátszhatta volna. Hiszen ekkor már 5 napja volt távol. 5 nap. 5 éjszaka.
Tényleg, mit is csinálhatott ez a macsek ennyi ideig?
Az első – szvsz logikus – elképzelésünk az volt, hogy felkergették a fára és besokkolt. Egy bátortalan vernyikolásra még futotta – ezt hallhatta meg a lányom szombaton. De utána semmi, ott feküdt öntudatlanul abban a magas ágvillában. A közelben lakó házaspár figyelt fel rá, hogy hétfőn a szarkák megtámadtak valamit a fa tetején. Jó eséllyel az öntudatlan Picúr lehetett az, akiról azt képzelhették, hogy már halott. De nem volt az, sőt ez a támadás zökkenthette vissza az életbe. Olyannyira, hogy kedd délután, amikor meglátta, hogy Nej kiszáll a kocsiból, hatalmas koncertbe kezdett.
A többi már ismert. De az a tény még nem, hogy a macs hetekig bírja kaja nélkül, de max egy hétig víz nélkül. Azaz egy napunk maradt.

Üldögéltünk, beszélgettünk – és megtörtént a csoda. Pókember visszahívott. Oké, nem az igazi, de majdnem. Attilaakivel végigcsavarogtuk pár héttel ezelőtt Kaliforniát, és aki profi sziklamászó – csörrent rám, hogy miért is kerestem? Jaj, miért is.
Elmondtam. Attila egy percet sem tétovázott, ment a szereléséért a világ egyik végére, majd jött ki utána a világ másik végére.
– Attila, már baromi sötét van.
– Nem gond, van fejlámpám.
És úgy képzeld el, hogy a sűrű, sötét éjszakában, jó egy órás gyötrelmes mászás után Attila meg tudta közelíteni a macsekot. Én álltam a fa tövében, beletekeredve a biztosítókötélbe, Barna tartotta a létrát, legalábbis egy ideig, a két gyerek pedig felváltva próbálta nyugtatni távolról a macskát.
Végül Attilának sikerült egy kolbászkát a macsek szájába tenni, ettől az állat megnyugodott. Hősünk elkapta a grabancát, bedobta a hátizsákba, de a macsek kidugta a mancsát, amitől nem lehetett ráhúzni a cippzárt. Nagy harcos. Eszméletlen hangok szűrődtek le fentről a sötétben.
– Ha nem bírsz vele, dobd le a faszba! Úgyis a talpára esik! – kiabáltam fel végül – Csak arra vigyázz, hogy a lomb fel dobd, ne a szögesdrót felé!
A következő pillanatban lezúgott valami a bozótba, majd abban a pillanatban el is iszkolt. A lányom utána. Be az erdőbe. Éjszaka.
Tényleg lehet valami abban a hiedelemben, hogy ifjú lány és egyszarvú… mert pár perc után lányom kimászott az éjfekete fák közül, karjai között a macskával. Mire a házhoz értek, Picúr le is nyugodott. Olyannyira, hogy szó nélkül tűrte, hogy betegyék a macskaszállító ketrecbe és elvigyék állatorvoshoz.

Innen indul a történet misztikus része. Az állatorvos szerint ugyanis a macskának semmi baja. Kizárt dolog, hogy madarak csípdesték volna meg. Sokk? Lehet, de nem ennél a macskánál. Jól táplált. (Mondjuk, szerintünk rengeteget fogyott. Másfelől, ráfért.) Kiszáradásnak nyoma sincs. Erős, egészséges.
Nadehát… 5 napja nem evett. 5 napja nem ivott. 5 napja távol volt mindattól, amiket szeretett: a puha ágyon lustálkodni, Nej laptoptáskájában heverni, dörgölőzni, játszani a család domináns hímjével. Azaz velem.

Én valamikor kifejtettem neki és lányomnak, hogy “Igazi macskát faragok magából, Safranek”. Egy olyat, akitől rettegnek a környék macskái, egy olyat, aki nem szarja össze magát, ha csúnyán néz rá egy másfél éves, egy olyat, aki ismeri és tudja kezelni a külvilágot.
Biztos voltam benne, hogy ezután a kaland után baromi nehéz lesz kizavarni a szabadba.

Most irgalmatlan késő éjjel van. Kint ülök a teraszon, a sokadik sört kortyolgatom és írom ezt a cikket. A macska pedig, az a bizonyos házimacska, a szobacica, itt kaparja belülről az ajtót. Ki akar menni, vissza a vadonba. Portyázni. És fogalma sincs arról, hogy már csak hat élete maradt.
De legalább igazi macska lesz. Ha túléli. És ha nem lő túl a célon… azaz visszajön hozzánk és nem vadul el teljesen.