Telekesi Pancsa lelke, ne hagyj el

Lement az első nap a prezentációs tréningből. Figyelem: tréning… nem tanfolyam. Azaz leginkább mi, a hallgatók produkáljuk magunkat, a hóhér vezető utasításaira. Számomra annyiból pikáns a helyzet, hogy abszolút zöldfülűként ülök itt: eddig összesen egyszer beszéltem tíznél több ember előtt, na az olyan is volt.
Érdekes módon, nem idegeskedtem annyira, mint kellett volna. Nem volt semmi veszítenivalóm; mondhatni az esélytelenek nyugalmával vetettem bele magamat a kínzásokba. Voltak. Állj ki a pulpitusra és beszélj. Akármiről. Folyamatosan. Csak azért, hogy a helyes testtartást és kéztartást gyakoroljad. Aztán állj ki és beszélj akármiről, egészen addig, amíg a hallgatóságból mindenki be nem jelzett, hogy megvolt vele a szemkontaktusod. Válassz ki egy képet és beszélj arról, miért azt választottad, mi köze van hozzád, mennyiben szimbolizálja a kép az erősségeidet vagy a gyengéidet. (Szándékosan a papír üres feléről beszéltem.) Mindenek közt a legszemetebb az volt, amikor mindenki felírt egy fogalmat, összekeverték, véletlenszerűen húztál egyet – majd erről a témáról addig kellett lendületesen beszélned, amíg el nem jutottál egy másik, menetközben megadott témáig. Azaz beszélj úgy lendületesen, folyamatosan valami baromságról, hogy közben ezerrel azon pörög az agyad, hogyan tudsz eljutni a másik témához.

Beszélgettünk aztán arról, ki hogyan küzd az izgulás, az idegesség ellen. Itt szokatlanul szótlan voltam: ugyanis nem tudok senkinek használható tanácsot adni. Az ugyanis nem fair, ha azt mondom, élj úgy, hogy az önbizalmad, önképed sziklaszilárd legyen, mindig pontosan tudd, milyen szituációban vagy, legyél biztos a tudásodban – és legfőképpen _mindig_ bízzál abban, hogy jóanyádtól olyan beszélőkét örököltél, mellyel bárkinek lyukat beszélsz a hasába.

5 thoughts on “Telekesi Pancsa lelke, ne hagyj el

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *