Drámai erő

Bármennyire is furcsa, a drámai megjelenítés fontos része a karikatúrának. Furcsa, mert az ember alapvetően röhögni akar. Pedig a műfajban ennél jóval több van.
A törökök nagymesterek ebben. Rengetegen nyomulnak - és meggyőződésem, hogy külön iskolájuk is van, mert annyira hasonlóan, annyira egyformán ütősen bánnak a drámai hatással.

Én - szerzőként - a magam kis világában ritkán találkozom ezzel a kihívással. De a napokban mégis belefutottam.

A következőt szerettem volna megrajzolni: Don Quijote ül a szélmalom előtt, éppen nemrég jött le a lapátkerékről. Vele szemben a lova röhög. A lovag reménykedve néz szolgájára, hátha éppen most nincs kedve jegyzetelni - de az persze kinyújtott nyelvvel, bőszen felír mindent.
A rajz el is készült, pontosan olyan lett, amilyennek elképzeltem. Már postáztam is volna, amikor meghallottam azt a belső hangot, mely egyfolytában azt hajtogatta: valami nem jó.
A ló ugyanis nagyon kilógott a képből. A kép bája - és egyben drámai ereje is - az lett volna, ha mindenki részt vesz a játékban. Ha a ló partner az őrületben, együtt érez lovasával és mindketten félve/reménykedve nézik közvetlenül az eset után az írnokot. Ehhez képest a röhögő ló durván idegen volt. Én nem veletek vagyok, én nem vagyok olyan hülye, mint ti - üzente. És ezzel egyrészt magára hívta a figyelmet, másrészt megtörte a varázst.

Nagy sóhaj, majd újrarajzoltam a lovat. Szerintem jobb lett.
(Nej szerint meg tiszta Picúr.)