Drámai erő

Bármennyire is furcsa, a drámai megjelenítés fontos része a karikatúrának. Furcsa, mert az ember alapvetően röhögni akar. Pedig a műfajban ennél jóval több van.
A törökök nagymesterek ebben. Rengetegen nyomulnak – és meggyőződésem, hogy külön iskolájuk is van, mert annyira hasonlóan, annyira egyformán ütősen bánnak a drámai hatással.

Én – szerzőként – a magam kis világában ritkán találkozom ezzel a kihívással. De a napokban mégis belefutottam.

A következőt szerettem volna megrajzolni: Don Quijote ül a szélmalom előtt, éppen nemrég jött le a lapátkerékről. Vele szemben a lova röhög. A lovag reménykedve néz szolgájára, hátha éppen most nincs kedve jegyzetelni – de az persze kinyújtott nyelvvel, bőszen felír mindent.
A rajz el is készült, pontosan olyan lett, amilyennek elképzeltem. Már postáztam is volna, amikor meghallottam azt a belső hangot, mely egyfolytában azt hajtogatta: valami nem jó.
A ló ugyanis nagyon kilógott a képből. A kép bája – és egyben drámai ereje is – az lett volna, ha mindenki részt vesz a játékban. Ha a ló partner az őrületben, együtt érez lovasával és mindketten félve/reménykedve nézik közvetlenül az eset után az írnokot. Ehhez képest a röhögő ló durván idegen volt. Én nem veletek vagyok, én nem vagyok olyan hülye, mint ti – üzente. És ezzel egyrészt magára hívta a figyelmet, másrészt megtörte a varázst.

Nagy sóhaj, majd újrarajzoltam a lovat. Szerintem jobb lett.
(Nej szerint meg tiszta Picúr.)

Nagyítás Nagyítás

1 Comment

  1. Sokkal jobb. A techneten láttam először, de egyből az jutott eszembe: a ló arckifejezése kurvanagy. :-D

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Discover more from MiVanVelem

Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

Continue reading