Utazok a metrón. Mivel végállomástól végállomásig járok, általában ülni szoktam.

Ma nincs alvás, hoztam magammal kinyomtatott szakirodalmat. Baromi kevés óra van egy napban.

Már alakul a tömeg a szerelvényen, amikor felszáll egy öreg mamó, bottal. Körbenézek. Mindenhol vagy nő ül vagy nálam valamivel idősebb hapi. Ajjaj. Mindenki kiszámolta, hogy kor alapján nekem kell felállnom. Azt persze nem látják, hogy annyira tönkre van menve a térdem, hogy járni/állni alig bírok. A mamó viszont tényleg borzalmasan néz ki.

Felállok. – Tessék leülni. – Köszönöm.

A nénike leszáll két megállóval arrébb – de nem tudok visszaülni, mert egy fürge nő leül. Nyilván nem dobhattam be magam, ránézésre egy életerős férfi vagyok, hogy nézne már az ki.
Így álldogálok, majdnem végig.

Holnap inkább aludni fogok.