Gyerekkorunk játékai

Hazafelé, félálomban a metrószerelvényen, valamiért megrohantak gyerekkori emlékek… arról, hogy miket is játszottunk anno.

Először is, ott voltak a műanyagkatonák. Hatalmas zacskónyi gyűlt össze belőlük. Kiborítottuk a szőnyegre, felváltva választottunk egyet-egyet az öcsémmel. Amint összeállt a két hadsereg, elrejtettük a katonákat mindenféle tereptárgyak – székláb, szekrényláb – mögé, úgy, hogy valami azért kilátszódjon belőlük. Aztán felváltva próbáltuk babylon golyót gurítva eltalálni a másik katonáját. Nyilván voltak jobb katonák és voltak rosszabbak. Volt például egy indián harcos, nagy, széles műanyag lapon állt – de pont a talpán volt egy sorja, emiatt már a golyó szelétől is eldőlt. Ellenben voltak a fekvő géppisztolyosok, ezek akár egy teljes hadsereggel is felértek, nagyon pontosan és nagyon erősen kellett eltalálni őket ahhoz, hogy boruljanak.

Persze háborúk nem csak ilyen virtuális formában mentek. A telepen mindenki hol cowboy, hol indián volt. Mikor, hogy alakult. Természetesen mindenkinek volt fegyvere, nem is egy. Megkockáztatom az igazi vadnyugaton nem volt annyi fegyvere egy tehenészfiúnak, mint nekünk: volt kéknyelű, volt fekete; volt fém, volt műanyag; volt hétköznapi és volt báli pisztoly.
A legnagyobb buli viszont a patron volt. Eleinte szalagpatron volt divatban. Ez úgy nézett ki, hogy egy tekercsre rápöttyintettek olyan 30 fekete pöttyöt, ha ezt hirtelen erőhatás érte, akkor durrant. Az egészet bele kellett fűzni a coltba, majd – mint az írógépből a papírok – a lövöldözés során tekeredett ki a tetején az elhasznált papírcsík. (Írhattam volna azt is, hogy ratexként… de ki emlékszik már arra?) Óriási buli volt, amikor megtudtam, hogy a csíkot máshogy is el lehet durrantani: erősen a falhoz kellett nyomni és hirtelen megrántani. Nagyot szólt, igaz ott is hagyott egy tízcentis fekete csíkot a falon. Nálunk mindig volt 4-5 csomag, azt mind el is használtuk a szobánkban, amíg a szülők moziban voltak. Nagy baj nem lett belőle, úgyis rég volt már kifestve akkor a szobánk.
De nem csak erre volt jó az a patron. Valami kisiparos gyártott olyan műanyag rakétát, melynek kettényitható fém feje volt. Oda bele kellett tenni egy patront, majd ha a fejére ejtetted a rakétát, egy szeg eldurrantotta. A játék gyártója úgy képzelte, hogy a gyerekek ezt majd boldogan földre ejtegetik egy méter magasságból. Nem sok fantáziája volt.
Aztán megjelentek a forgótáras pisztolyok és a műanyagpatronok. Ezek olyan 3 mm magas és ugyanannyi átmérőjű gumihengerek voltak, megtöltve a patron anyagával. Tökéletesen beleillett a kétforintos réz tollbetét, mellyel messziről is pontosan célba lehetett juttatni a petárdát. Ütődésre durrant.
De térjünk vissza az indiánosdihoz. Ez viszonylag békés játék volt, fel-alá rohangáltunk a játszóterek melletti bozótosban, puffogtattunk egymásra, birkóztunk, időnként kínzócölöpökhöz kötöztük egymást. Semmi különös.

Igazi, vérre menő háború egyszer volt. A lakótelep egyik fele valahogy háborúba keveredett a másik felével. Mi a Szuperett előtt gyűlekeztünk husángokkal felfegyverkezve, éppen a taktikát beszéltük meg, amikor az ellen váratlanul ránkrontott. Mindenki szanaszét spriccelt, aztán valahogy összeverődtünk újra, de beszorultunk a patakpartra, ahol elkeseredett csata bontakozott ki. A patakpart egyik oldala olyan 6-7 méter magas kőfal, a másik maga a patak, a köztük lévő 3-4 méteres sáv hol füves/saras, hol bozótos terület. Itt gyapálta egymást elkeseredetten vagy 30 kölyök, husángokkal. Én direkt erre a célra hoztam haza Bulgáriából egy igen alkalmatosnak látszó bunkót, melyet álcázásként papírba tekertem. Abszolút hülye voltam, fogalmam sem volt róla, hogy a száraz fa mit bír: az első összecsapásnál ezer darabra hasadt a fegyverem. Nem is tudom, ki lepődött meg jobban, én vagy az ellenfelem. Innentől mindenesetre eléggé egyhangú volt számomra a harc, én futkároztam, ahogy tudtam, az ellenfelem meg futott utánam a nagy husánggal. A frontvonal lassan hátrahúzódott a régi MTH-ig, aholis valaki felgyújtotta a bozótost. Innentől menekült mindenki, ahogy tudott – a csatának vége lett.

De térjünk vissza az ifjú lakberendezőkhöz. A fal elintézése sem volt pitiáner húzás, de volt durvább is. Például amikor esett az eső, nem tudtunk lemenni a játszótérre, így kitaláltuk, hogy a szülők vadásztőrével földezünk. A parkettába. Belekarcoltam a pályát, aztán rendesen hajigáltuk a tőrt és karcoltuk a területeket. Majd végül ráhúztuk a szőnyeget.
De szerintem a szülők azt sem tudták, mitől pergett állandóan a vakolat a két szoba közötti ajtó szegélyén. Gyerekkorban nagy darts mániákusok voltunk. De nem ám ilyen műanyagtáblába műanyag bizbasz, hanem rendes fémhegy. (Nem is dartsnak hívtuk, hanem pikádónak.) Mondanom sem kell, a szobánkban lévő 3 méter nem volt igazi kihívás – ezért azt csináltuk, hogy a táblát kiakasztottuk nálunk, mi átmentünk a szülők szobájába, majd ferde szögből, durván tíz centi széles nyíláson próbáltuk átdobni a pikádót egyik szobából a másikba. Ha nem sikerült, akkor lejött a vakolat. Felsöpörtük.
Legalább akkora móka volt a lábtenisz. A szülők moziba mentek, mi feltekertük a szobájukban a szőnyeget, két székre felraktuk – ebből lett a háló – majd nyomtuk is a meccset. Nagy és nehéz bőrlabdával. Úgy, hogy a pálya egyik fala üveges vitrin volt, mindenféle poharakkal, étkészletekkel. A szekrény tetején pedig vázákkal. Aztán amikor ezek közül leszédült egy-egy, akkor játékot változtattunk. Puzzle. Régészet. Technokol Rapiddal apránként összeraktuk a vázát. Egyszer buktunk csak le, anyám virágot akart tenni az egyik vázába és e célból vizet öntött bele. Hétfarkú Sárkány Maneken Pis from Eger.
Ehhez hasonló játék volt a kártyahajigálás. A közvetlen kiváltó ok egy Bűvész című filmsorozat volt, Bill Bixby főszereplésével. Hihetetlen népszerű stuff volt. Ebben fordult elő egy olyan rész, hogy a hapi egy fémkártyával messziről kilyukasztott egy vékony gázvezetéket. Persze, hogy mi is el akartunk jutni erre a szintre. Megjegyzem, nem volt egyszerű. Órákon, heteken keresztül gyakoroltunk, mire belerögzült a csuklónkba a megfelelő mozdulat. Utána viszont… Tesó beállt a szülők szobájában az egyik ajtóhoz, én az erkélyajtóhoz, aztán szórtuk is a kártyákat. A kapuk az ajtók voltak. Mondjuk ezt hamar meguntuk, ennél sokkal jobb volt, amikor kiálltunk a hatodik emeleti erkélyre és többszáz kártyanaptárral versenyeztünk, ki tudja messzebbre dobni. Nézett ki utána a játszótér, mondhatom. (Később lementünk és feltakarítottuk.)

Apropó, kártyanaptár. Na, az volt még egy szenvedély. Nem, ne arra gondolj, amikor 1980 körül már minden öt embernél többet foglalkoztató cég fürdőruhás nős kártyanaptárt nyomatott. Gyűjteményem legelső darabja 1969-es volt. És saját gyűjtés. Akkoriban azért nem volt olyan sokfajta, talán 20-25 jött ki évente. Ezeket kellett minden évben begyűjteni. Nekünk szerencsénk volt, anyám olyan helyen dolgozott, ahonnan kilószámra hordta haza a kártyanaptárakat. És nem is akármilyeneket: fényesek voltak! Ki nem szarta le, hogy helikopter permetezett rajta szőlőföldet? Fényes volt. Aztán iskolai szünetekben ment a nagy cserebere. Később megjelentek az öröknaptárak, a pucérnősek, a vastag képváltósak… de azokra vadászni már nem volt olyan jó.

Apropó vadászás. Gyűjtöttünk sok mindent, de ehhez azért pénz is kellett. Meg finesz. Mi például házimozit rendeztünk. Tesóval elmentünk az Úttörőházba, kikölcsönöztünk 3 diafilmet. Szóltunk a szülőknek, hogy este mozi lesz. Öcsémé volt a vetítés biznisz, enyém a büfé. A srác belépőjegyet szedett, vetített, felolvasott. A jegyeket két forintért árulta, a filmeket egy forintért adták, így a tiszta nyeresége 1 forint volt. Én azért jobban jártam, nekem ugyanis nem voltak költségeim: vetítés előtt kilopakodtam a spájzba és berendeztem a büfét. Hordtam be háztartási kekszet, befőttet, száraztésztát. Szörp az nem mindig volt, de feltaláltam magam: baracklekvárt borítottam össze vízzel, citromlével, aztán felszolgálás előtt jól összekevertem. Én meg nem ittam volna, de a szülők még fizettek is érte.
Aztán másnap fogtuk a bevételt és rohantunk fel Kozmához, Bazooka Joe rágógumit venni. Meg FixiFoxi és Donald rágót. Nemzetközi összehasonlításban is hatalmas készletem gyűlt össze ezekből a rágókba csomagolt mini képregényekből.

Aztán ott voltak a matchbox-ok. Akkoriban a kölykök szemrebbenés nélkül képesek lettek volna gyilkolni értük. Nem volt belőlük olyan sok. Nem kifejezetten az áruk miatt – tizenvalahány forint volt darabja, később ez felszökött 28 forintra, ennyit hetek alatt össze tudott spórolni a kölyök. Én például húsvétenként 50-100 forint körül kerestem, a kártyaszerencsétől függően. De egyszerűen beszerezhetetlenek voltak. Akármikor dolgom volt a belvárosban, mindig úgy mentem, hogy benézzek a játékboltba, nem jött-e véletlenül mecsi. Kéthavonta szokott érkezni néhány darab.
Elképzelheted a döbbenetet, amikor szülőkkel elmentünk nyaralni Jugoszláviába és Szabadka valamelyik áruházának játékrészlegén ránkmosolygott a földi paradicsom: vagy százfajta ismeretlen matchbox. Szirénaként visítva harcoltunk ki magunknak 20-20 darabot. Aztán az öcsémet jól le is cseszték a szülők, hogy egyből elrontotta az egyiket. Apám visszament reklamálni, ahol az eladó blazírtan közölte vele, hogy nem, az autó nem esett szét, ez egy dragster, azaz a teljes kocsiszekrény felnyitható. Később elmentünk valami kempingbe, aholis apám és a haverja elvonultak a medencéhez bekapni valamit, mi meg anyám felügyelete alatt tologattuk az új autókat a betonúton. Ez olyannyira jól sikerült, hogy a kedvencem beleesett a csatornába. Légvédelmi sziréna, az volt. Anyám rohant apámért, apám elment és bár egy büdös szót sem beszélt horvátul, de odarángatott valami gondnokot, kinyittatta a csatornafedelet, lemászott és kitúrta a szmörtyiből a kocsit. Ez a jelenet sokszor eszembe jutott Úrkúton, amikor Dóra leesett gyűrűje miatt kellett végigbontanom a vízvezetéket, ótvar büdös szifonokban turkálva… illetve amikor meggörbített késsel kellett a budiba beszorult szart elnyiszálnom. Van, amikor az apáknak hősöknek kell lenniük.
De nekünk nem csak matchbox autóink voltak, volt hozzá matchbox pályánk is. Irgalmatlan nagy királyok voltunk vele. Kétpályás volt, indítógéppel, célgéppel, ördögkanyarral. Mindkettőnknek megvolt a maga csapata, véletlenül sorsoltuk össze, melyik autó melyik ellen indul, aztán valaki csak nyert a végén.
Ezt a játékot az autóban is űztük. Hosszabb utaknál vittük magunkkal az autóinkat is és felpakoltunk kettőt-kettőt a kalaptartóra. Aztán ahogy jöttek a kanyarok, a tehetetlenség jobbra-balra lóditgatta az autókat. Amelyik leghamarabb átért a túlsó oldalra, az nyert.

Aztán írhatnék még a keselyőbérci úttörőtáborról, ahol annyira unatkoztunk, hogy 5 méter magas pincekapu tetejéről ugráltunk le betonra, de vagy harmincan – és aki leugrott, állt is vissza a sorba a következő ugrásért… később pedig medicinlabdával fociztunk homokban, meg az orosz lőtérről gyűjtöttük a töltényhüvelyeket.
Ugyanitt volt az is, hogy két szoba háborút üzent egymásnak. Ezek olyan 15-20 fős szobák voltak. A mi szobánk el is indult leigázni a másikat. Engem hagytak ott utóvédnek, hogy őrizzem a szobát, ha esetleg az ellen orvul visszatámadna.
Ültem a szélső ágyon, törtem a fejem, mit is tehetnék, ha egyszer hirtelen megrohamozná a szobát vagy tíz kölyök. Végül kifundáltam egy védelmi rendszert: egy erős kötelet kikötöttem olyan 80 centi magasságában, belülre meg beraktam két lavórt, teletöltve vízzel. – Na, itt nem jöttök be – ültem vissza nyugodtan.
Csak azt az esetet nem kalkuláltam be, hogy a másik szoba visszaveri a mieink támadását, sőt ellentámad és beszorítja őket a saját szobájukba. Mekkora ramazuri lett belőle, istenem. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen sok ember képes beleférni egy vizes lavórba.

No, hát ilyenek. Biztos vagyok benne, hogy nem írtam le mindent, de azért látszik a trend – semmi elektronika, csupa kontakt játék. Ha valamit elrontottam, akkor az fájt. Nem csak képletesen.

This entry was posted in Sztori.

8 thoughts on “Gyerekkorunk játékai

  1. nalunk (Dunaujvaros) egesz varos reszek haboruztak. a kertvarosban mindenki tudta, hogy a tekkasokat (technikum varosresz) utalni kell. Hogy miert? indok nem kellett, ez volt a szokas. A ket varosresz kozott huzodik a kadarvolgy. na most frankon egy volgyet kepzelj el, merdek lejto, a lejtokon fenyoerod, lent nagy kutyafuttato ret. a retert ment a haboru, kovekkel, husangokkal.

    azt ott volt a tengo, nem nem labtenisz, hanem tengo. 6 csont es te vagy a bunko, felvagas, forgas, stb. Vajh a mai kolykok tudjak egyaltalan mi a tengo?

    H.

  2. Ezeket mesélem én is a gyerekeknek, de fel sem fogják miről beszélek.
    (videó, playstation, dvd,számítógép,nélkül,hétfőn adás szünet
    Bbrrrrrr…).

  3. Nosztalgikus érzések fogtak el. Bár lány lévén másban utaztam, de azért két öccs mellett megvolt a mecsi pályástul, a patronos papírszalag, És hát a kártyanaptár gyűjtés/cserélés!

    Másik olvasatban meg fel kell kössem a gatyámat két fiú mellett?

  4. Már régen olvastam ezt, de csak most van időm ide írni. A fényes naptárt mi lemoshatósnak hívtuk és a BAC dezodoros volt az ász a zuhanyzós nőcivel. Persze egy traktoros se lehetett akármi!

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *