Nem öröm.
Először az aláírásomat felejtettem el. Nem, le tudom írni a nevemet – de ha összenézem mondjuk az egy évvel ezelőtti aláírásommal, semmi közük egymáshoz. És bármilyen görcsösen próbálkozom – hiszen emlékszem, az ‘e’ olyan szépen be tudott simulni a ‘P’ felső része alá, és egyáltalán, a ‘József’ teljesen jól tudta stílusban követni a vezetéknevemet – nem megy. Képtelen vagyok úgy leírni a nevemet, ahogy régebben. Hallottam már arról, hogy grafológia – de nem gondoltam volna, hogy visszafelé is ennyire kényszerítően működik.
Még kész szerencse, hogy a bankkártya lehúzásakor soha nem nézik meg a szignót.

De ami még furcsább, elfelejtettem a jelszavam begépelését is. Általában ügyfelenként van egy lehetetlenül hosszú, erős jelszavam, melynek van konstans, illetve változó része. Nyilván minél régebbi ügyfélről van szó, annál jobban rögzül a billentyűkombináció fix része az ember ujjában. És ez most nem megy a legrégebbi ügyfélnél. Bepörgetem a jelszót, hibás. Beírom lassan – jó.
Elfelejtettem ezt is, mint az aláírást.