Érdekesen alakultak a fejlemények. Bekentük kenőccsel Picúr lábát. Állítólag ez a legjobb módja, hogy a szervezetébe juttassuk a gyógyszert. Persze ezt elmondani egyszerű, de a valóság… Megfogtam. Harci kiáltás. Mindkét oldalról. Karmoláshegyek. Egy-két pofon. Végül csak rákerült a krém valahogy a mancsára. Macska sértetten félrevonult, nekiállt lenyalni a “koszt”.
Csakhogy ekkor jelent meg Kajla, a kicsimacska. Tudni kell, hogy a kicsi szabályszerűen terrorizálja a nagyot. Amikor előmászik és úgy találja, hogy a nagy nincs az általa kijelölt rezervátumban – szekrény teteje – addig nem nyugszik, amíg fel nem kergeti. Most is bepróbálkozott, de pont kifogta: Picúr még ez előző akción úgy felhergelte magát, hogy most nem futott el, hanem visszatámadott. Egy ideig kurrogtak, fújtak, majd végül Kajla vonult félre. De nem adta fel. Kileste, amikor Picúr gyanútlanul üldögélt az emeleti előszobában, majd egy nagy rohammal lelökte a földszintre. Tényleg igaz, hogy a macska mindig talpra esik – ember nem élte volna túl, hogy háttal lelökik közel három méter magasról, pont egy lépcsőfordulóra. Mindezt az orrom előtt. Ekkor éreztem úgy, hogy közbe kell avatkoznom: utánarohantam a kismacskának, a farkánál fogva előrángattam a szekrény alól és kapott néhány maflást. Persze ő sem hagyta magát, így jelentem, most olyan a jobb csuklóm, hogy egy zombifilmben nem kellene hozzám sminkes.
Az egeret legalábbis a tetejénél fogva tologatom.