Westend. Vacsora után szomjas vagyok, innék valamit, ami nem cukros víz. Szóba jöhet zöld tea vagy sör.
Leülök egy kávézóba, közvetlenül a pult melletti kétszemélyes pici asztalhoz. A pincér ugyan többször is elrongyol mellettem, de megállásra már nem futja. Aztán jön két idősebb, nagydarab hapi. Az egyik odasétál hozzám, rámutat az egy szem stokira, majd megkérdezi: free? Körbenézek, egy csomó üres asztal van körülöttem. Bizonytalanul megvonom a vállam. Ha le tudnak ülni ketten arra az egy székre… Tétován néznek… Én meg elunom, hogy a pincér folyamatosan ignorál, felállok, elmegyek.
Erre a két bácsika boldogan felkiállt: free!

Marad a sör. Niagara söröző, közvetlenül, a bejárat mellett. Nézegetem, hogyan küzdik le az emberek a bejárati ajtót. Itt van például a legyőzhetetlen. Nagy lendülettel jön, biztos benne, hogy az ajtó ki fog nyílni. Aztán amikor mégsem, akkor maga elé kapja a kezét, de ugyanazzal a lendülettel nekimegy az ajtónak, bízva abban, hogy befelé nyílik. De nem. A figura visszapattan, megrázza a fejét, átsétál a mások által kinyitott külső ajtón… aztán visszanyeri dinamizmusát, lép két nagyot és a belső ajtót már határozottan tépi fel.
Bosszút állt a külső ajtón.