Rekviem

Hihhetetlenül bosszantó tud lenni.
Írnod kell és éppen megy is. Elkaptad a fonalat, magadban látod az egész struktúrát, ahogy fel fog épülni az írás, a kezed pörög a billentyűkön, frappáns fordulatok váltják egymást szellemes megjegyzésekkel – és egyszer csak a word hasonló szellemesen azt mondja, hogy szerinte itt valami visszavonhatatlan hiba történt és be kellene zárni az alkalmazást. Csak ülsz és nézel meredten. Egy képernyőnyi még látszik az írásból, de hozzáférni már nem tudsz. Annyi az összes lehetőséged, hogy leokézod azt a béna elnézéskérést. Maximum beállíthatod, hogy szívet szaggató bánatodról a Microsoft is értesüljön. Ha lenne rá lehetőség, valószínűleg egy levélbombát is odacsomagolnál az értesítés mellé. Vagy egy kiló antraxot. Megnézed, hátha van temporary fájl… van, de üres. Autosave… abba még pont nem fértünk bele. Végső kétségbeesésedben nyomsz egy screenshot-ot, de hát az csak két bekezdés abból a remekbeszabott három oldalból, amelyet itt hirtelen összedobtál.
Eszedbe jut, hányszor mondtad rokonaidnak, üzletfeleidnek, amikor dühöngtek, hogy ‘magatokra vessetek, olyan nagy ügy lett volna percenként nyomni egy ctrl+s-t?’. ‘Igen, nagy ügy’ – látod be. Amikor az ember önfeledten gépel, azon igyekezve, hogy hamarabb leírja a fejében tolongó gondolatokat, mint ahogy azok összekeverednek, elvesznek, akkor nincs ideje még a ctrl+s nyomogatására is.
És a sunyi word pont az ilyen alkalmakra vár.

Ittam egy pohár bort, lehiggadtam és újraírtam. De ez már nem sikerült olyan jól: oda volt a könnyedség, a játszi szellemesség. És elment vele annyi idő, hogy már nem is tudtam befejezni az írást. Mely írás – bele sem merek gondolni – milyen jó lehetett volna, ha ugyanazzal a lendülettel viszem végig.