Az a kis vacak kötöződrót


Úgy vélem, nem adjuk meg a megfelelő tisztelet annak a vacak kis kötöződrótnak. Tudjátok, arról a rozsdás, 1 milliméter vastag vacakról beszélek, melyet felingerült állapotban akár szét is tudunk szakítani. De hajlítgatással simán kettékapható.
Szóval semmi különös. Egy jelentéktelen izé.
Mégis ezen alapulnak többtíz emeletes felhőkarcolók, hatalmas betonmonstrumok.
A vasbeton ugyanis – mint neve is mutatja – vasrudakból és betonból áll. A vasrudaknak viszont megfelelő módon kell elhelyezkedniük a betonban. Csakhogy az elején a beton igencsak képlékeny, nincs semmi, ami megakadályozza, hogy a vasak arrébb ússzanak benne.
Itt jön képbe a kötöződrót.
Ezzel a semmi kis anyaggal rögzítik egymáshoz a vasrudakat, kengyeleket, hogy arra a rövid időre, amíg legalább felületesen meg nem köt a beton, ne mozduljanak el. Ez tartja össze a szerkezetet addig, amíg a beton körbe nem folyja. Utána már senkit nem érdekel, mit csinál – a munkáját elvégezte. Nem ő tartja a súlyokat, de ha a megfelelő pillanatban nem fogja össze a vasakat, akkor nem épülhetett volna fel a monstrum.

Respekt.

Fáradtság

Amikor a sok kávétól már a hajad töve is fekete, de mégis minden erődet meg kell feszítened, ha csak résnyire is nyitva akarod tartani a szemedet… és egy óceánmély mocsárból csak pislogsz kifelé… hirtelen tökéletesen olyannak látod a világot, amilyen, rejtett összefüggések válnak pofonegyszerűen világossá… de olyan fáradt vagy, hogy leszarod, nem érdekel, csak pár napig ne szóljon hozzád senki, csak hagyjanak aludni… miközben persze tudod, hogy a magad előtt szkarabeuszként görgetett munkagolyót senki nem fogja helyetted elrendezni, de mégis… ágy, füldugó.

Lovak a metrón

Nem a vizilovakra gondoltam.

Félálomban bóbiskoltam, a hangszóróból hallottam, hogy ‘Deák-tér’ – amikor lópatkók csattogása ütötte meg a fülemet.
– Miaf? – pattant ki egyből a szemem.
Addig tekeregtem, amíg ki nem láttam az ablakon. Nem, nem lovak voltak – csak a leszálló tömegben szokatlanul sok hölgy volt. Tűsarkúban.

Embernek lenni bizarr vállalkozás

Azt írja az újság:

Szeptembertől tilos Kínában a tibeti buddhista szerzeteseknek újjászületniük a kormány előzetes engedélye nélkül.

Nyilván van magyarázat erre a felfoghatatlanul groteszk törvényre. De ha én Dalai Láma lennék, reggeltől estig ezen a törvényen röhögnék – és szarnék arra, hogyan akar egy kis porbafingó emberi hatalom belenyúlni a nála sokkal erősebb természeti erőkbe.

Habár… végül is nem a kínai kormány merészkedett először erre a küzdőporondra:

A 14. Dalai Láma, Tendzin Gyaco úgy nyilatkozott, hogy egészen addig nem születik újjá Tibetben, míg az kínai uralom alatt van.

Érdekes meccs lesz.

Ide jutottunk

Tegnap a Köki peronján egy utas erősen kirítt a többi közül. Egy fiatal srác volt, vállán egy bazi nagy magyar zászlót vitt, feltekercselve.

A srác teljesen normálisan nézett ki: nem volt rajta bakancs, nem volt kopaszra nyírva, még csak fekete ruhadarabot sem viselt. Egyedül az a hatalmas zászló nem stimmelt.
És nekem mégis felállt a szőr a hátamon.

Ide jutottunk.

Kvíz

Annyi parlagi szószaporítás után jöjjön egy kis magas művészet.

Ki írta a verset?

Azt danolja a kismadár
a virágos ágon
Legszebb leány Kálkopf
Maca ezen a világon.
Ő a szívem rugója,
Én meg az ő Hugója.

A. Victor Hugo
B. Mester Hugó
C. Peterdi Pál

Sic transit

Éjszaka azt álmodtam, hogy könyvet írok. Krimit. Remek kis könyv lett belőle, fordulatos cselekmény, szikrázó humor – az utolsó pillanatig letehetetlen. Annyira jó lett, hogy fel is ébredtem rá.
Tökéletesen emlékeztem az egészre. Ébren is zseniális volt.
Aztán mire felkapcsoltam az éjjelilámpát és felültem az ágy szélére, elfelejtettem a negyedét. Mire odabotorkáltam a dolgozóasztalomhoz, lámpát kapcsoltam, papírt és ceruzát kotortam elő – elfelejtettem az egészet.

Egy Nobel-díjjal kevesebb.

gAMERz

Helyzetkép szombat délutánról

Nagyítás Nagyítás

Hozzáteszem, pár napja Nej is rendesen rácattant. Most már lassan nekem is keresnem kellene valamilyen hozzámillő játékot. (Rendszergazda hálózatot épít, a gonosz júzerek meg állandóan abuzálják. Van ilyen?)

Á, itt is van. Tudtam én, hogy lesz nekem is valami. Igaz, csak jövőre jön ki, de én tudok várni.

mr2

Érik még az embert kellemes meglepetések. Például, amikor valamiről kiderül, hogy ahelyett, hogy monoton haladna egy irányba, időnként önszabályozó módon másfele is elmozdul.

Nekem például határozottan lesujtó véleményem van az ún. tömegmédiáról: nem nézek tévét, nem hallgatok rádiót, nem olvasok újságot, nem járok moziba. Ezek egész egyszerűen lesüllyedtek egy olyan szint alá, ahová én már nem szándékozom követni őket. Elnézve, hogy az emberek is egyre igénytelenebbek, a média meg – ahelyett, hogy próbálná őket igényesebbé tenni – inkább kiszolgálja ezeket az alpári igényeket.
Erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy a folyamat monoton egyirányú.

Kivételeket rétegszinten lehet esetleg találni. Webes rádiók között van egy-kettő, amely hallgatható. Amerikában.
Arra viszont nem is gondoltam, hogy belátható időn belül lesz nálunk is ilyen szintű adás. Arra meg aztán végképp nem, hogy az egyik nagy közszolgálati adónk válik ilyenné.
És mégis.
Pár napja hallgatom a Petőfit, és meg vagyok lepve. Jó.
Nem lehet hallani egyet sem a mindent elöntő vérciki, zenepótló gagyikból, a zenék jó része igényesebb darab. Ja, hogy a magyar számokból sok az ismétlés? Nem biztos, hogy ez az adó hibája.

Aki nem képes három métert ugrani helyből, az nem is akar igazán utazni

A Köki lépcsőjén sétáltam lefelé, este nyolc körül. Az optimális busz – gyorsjárat – a kijárattól 30 méterre lévő megállóban álldogállt. Elindultam feléje. Egyszer csak a sofőr becsukta a hátsó két ajtót. Az elsőt nem, mert még beszélgetett valakivel. Én is, meg egy másik hapi is nekiálltunk futni. Ő kábé két méterre lehetett, amikor az ajtó becsukódott, én olyan hatra. A busz kihúzott az orrunk előtt.
Egy külvárosi busz. Este nyolc után. Megnéztem, ma ez volt az utolsó járat. Álldogálhattam a Köki mellett egy negyedórát, majd zötyöghettem haza egy tömött, fülledt busszal, mely minden bokornál megállt.
Egyszerűen nem értem, mi vihet rá ilyesmire egy embert? Próbáltam elképzelni: otthon várja egy goromba, kövér feleség, lehet, hogy az anyós is velük lakik, a kölykök szemtelenek és bukásra állnak, ráadásul a Fradika sem tud kitörni a második osztályból. Valami öröm csak kell neki az életben.
Azért jó lenne, ha valaki közölné vele, hogy egy ember képes lehet más módon is örömöt szerezni magának.

Mondjuk nagyon kíváncsi vagyok, észre fogok-e venni valamilyen szolgáltatáskiesést, ha sztrájkolni fognak.

Van másik! – azaz a kezdetek…

Ma pihenőnap van, így ráérek sztorizni. Már régóta bennem van, hogy megírom a pályakezdésem kanyarait. Hát… lássunk neki.

Most lehet, hogy egy világ fog összedőlni benned, de az egyetemi évek alatt nem voltam egy szorgalmasan tanuló tipus. Oké, egyáltalán nem voltam tanuló tipus. Oké, oké, kifejezetten átkozottul link, iskolamelléjáró tipus voltam. Most jobb?
Aztán ez egyszer megváltozott. Harmadév végén szakdolgozat, államvizsga, üzemmérnöki oklevél. Mivel rezgő léccel, de teljesítettem a kritériumokat, így ott maradtam az egyetemen még két évig, a master-i fokozat megszerzése érdekében. Számomra is meglepő módon a legkegyetlenebb, leggyilkosabb ágazatot választottam. (Szakértők számára: az Árva-féle kavicskotró és rendszermérnöki ágazat.)
Szeptemberben a negyedik évnek is a szokásos laza technikával futottam neki. Aztán decemberben jöttem rá, hogy ez ide kevés lesz. Átfutottam – kölcsön füzetekből – a tananyagot és azt mondtam, hogy ez már komoly dolog. Döntenem kellett: végre elkezdek tanulni vagy váltok.
Váltottam.
Szép, kalandos időszak volt, de erről majd írok részletesebben is később. (Volt benne egy szál kiflivel és egy tubus mustárral többnapos országjárás, téli havazásban. Volt benne megalázó fűzfői sunnyogás. Volt benne Veszprém összes ötliteres főzőpoharának módszeres kivégzése. Volt benne egy betű miatt meghiúsult svájci munkavállalás. Izgi lesz.)
A lényeg: egy évvel később, szeptemberben, legnagyobb meglepetésemre, megint Veszprémben voltam. Egy hétfői napon délig volt időm, hogy eldöntsem: újra nekifutok az előző évnek vagy elmegyek melózni. Beültem a Kismocskosba, vártam. Gondolkodtam. 11-ig nem nyilatkozott az az emberem, aki a munkahelyet intézte. Felálltam, átsétáltam a TO-ra, visszairatkoztam.
De most már tudtam, hogy ez a tananyag egész embert kíván. Elkezdtem végre tanulni.
És élveztem.
A diplomafélévre már annyira belejöttem, hogy az már az ivás – és a társasági élet – rovására is ment. (Akkor fogadtam meg, hogy soha többet nem leszek szakbarbár. Amikor ültünk a Malom borozóban és a többiek arról beszéltek, hogy már megint kivel kúrt félre XY, én meg csak pislogtam, mert az egészről semmit sem tudtam és még csak klasszikus Plutarkhosz idézetet sem voltam képes hozzáfűzni – az annyira megdöbbentett, hogy egész este csak néztem ki a fejemből. Akkor döbbentem rá, hogy nem szabad teljesen belefordulni a számítógépekbe. Hogy ki kell egyensúlyozni az ismereteket. Egy Clipper Summer87 könyv. Egy Freud kötet. Egy Exchange könyv. Egy Pirsig írás. Egy Windows dokumentáció. Egy Tao te King.)
No, mindegy, a lényeg, hogy akkoriban 17-18 órát programoltam, hol gép mellett, hol spirálfüzetbe. Nappal aludtam, emberrel nem is igazán találkoztam. Fogalmam sem volt, mi lesz a diploma megvédése után. Nem idegeskedtem, gondoltam, majd csak találok valami melót. (Ez még az átkosban volt, amikor mindenkinek _kötelező_ volt dolgoznia. Ha nem volt bejegyzett munkahelyed, simán bekasztlizott a zsernyák, mint közveszélyes munkakerülőt. Ennek megfelelően elhelyezkedni sem volt nehéz, kamuállásokkal volt tele az ország.)
Aztán egyszer megkeresett egy igen kedves cimborám, Sándor. Hogy van egy szenzációs ajánlata. A helyi IKV keres három embert, számítógépes munkákra. Oké, az IKV nem volt éppen egy népszerű hely, a halottmosó és a hóhér még éppen megelőzte a népszerűségi listán. De havi 10e körül fizettek volna (hatalmas pénz volt ez akkor) – és szolgálati lakást adtak volna Veszprémben. Mi kellhet még? Rábólintottam. Meg szóltam Zsolt cimborámnak, hogy jönne-e harmadiknak? Jött volna.
A munkahelykeresés ezzel le is lett tudva. Visszamerültem a diplomamunkámba.
A visszamerülés bőven megérte. Nem akarom túlságosan fényezni magam, különösen azért sem, mert hárman dolgoztunk egy közös munkán és messze nem én voltam a társaság esze – de remek dolgot alkottunk. 1989-ben legyártottunk egy vegyipari CAD rendszert. Egy tankörtársam lemodellezett rengeteg vegyipari berendezést. Én különböző gyártók katalógusai alapján lemodelleztem rengeteg szabályzóköri elemet. A csapat esze pedig legyártotta a grafikus felületet, illetve a programnak azt a részét, mely az egyes modulokból összerakta a teljes vegyi gyárat. A programmal külön pályáztunk az akkor még híres Magiszter Alapítvány nagydíjára – és osztottan meg is nyertük. (A másik csapat valamelyik pesti egyetemen egy komplett multitasking operációs rendszert fejlesztett ki 80286-os chipsetre. Úgy volt, hogy mindkét cuccban van fantázia, fel is lesznek futtatva, mert piacképesnek ítélték ipari mágusok mindkettőt – aztán az egészet elsodorta a rendszerváltozás.)
A diplomát mindenki a saját területéről írta és persze megvédtük, hiába támadták ezerrel. Az államvizsga sem volt már különösebben nehéz.

A munkahellyel már messze nem alakultak ilyen szépen a dolgok. Jött Sándor a hírrel, hogy a cég meggondolta, nem kell három ember: elég lesz kettő. A csatlakozási sorrendet betartva Zsolt hullott ki.
Aztán eljött a nagy nap, elmentünk a felvételi elbeszélgetésre. Mindketten öltönybe vágtuk magunkat, kibuszoztunk a világ végére, a körgyűrűhöz. Először Sándor ment be. 30-40 perc után jött ki, meglehetősen fehér arccal.
– Mi van? – kérdeztem rá ravaszul.
– Menj be, majd megtudod – válaszolta, de nem nézett rám.
Oké, bementem. Ott ült a bizottság az asztal mögött. Egy csomó idős, antipatikus pofa.
– Jó napot kívánok – köszöntem hangosan.
– Jó napot – köszönt vissza az elnök – Üljön le.
Leültem.
– Először is, szeretnénk egy dolgot rögtön az elején tisztázni – vette át a szót egy erőszakosnak látszó nő – Mi csak egy embert keresünk. Most elbeszélgetünk Önnel, majd ez alapján eldöntjük, hogy kettejük közül melyikük lesz az.
Kihasználtam, hogy éppen levegőt vett. Felálltam.
– Nos, ebből semmi nem lesz – közöltem határozottan – Nekem Önökkel semmi beszélgetnivalóm sincs.
– Hogyhogy?
– Úgy, hogy egy ennyire gerinctelen cégnél én nem vagyok hajlandó dolgozni. Viszontlátásra!
És kijöttem. Pedig egy ideig még gyönyörködtem volna a vörös arcokban.
– Na, milyen volt? – kérdezte idegesen Sándor.
– Fenomális – vigyorogtam rá – Készülj föl, fel kell kötnöd a lengemagyart.
– Hogyhogy?
– Nem irigyellek, hogy ilyen emberekkel kell majd együtt dolgoznod.
Aztán hazafelé megbeszéltük részletesen is, hogy mi történt.
Persze ez nem segített azon, hogy ott álltam, a szülői háztól 250 kilométerre, a diplomámon még meg sem száradt a festék, és teljesen bizonytalan volt a hogyan tovább. Annyit tudtam, hogy a saját életemet akarom élni. De még az országban sem voltam biztos.

Hátra volt még egy program, a bankett. Ne gondolj semmi nagy felhajtásra, az E épület nagytermében beröffentettek egy dizsit, én pedig a szokásos túlélő technikával megtámasztottam a büfé mellett a falat és besegítettem a sörital pusztításába.
Akkor jött oda hozzám a volt témavezetőm. József nagy koponya volt, emellett jó arc is. Egy hibája volt, éppen akkor vágott bele az azóta méltán népszerű Informatika Intézet gründolásába. (Kezdtek az új szelek befújni az egyetemen belülre is.) Nyilván a legkisebb baja is ezerszer nagyobb volt annál, hogy mit maszatolok én diploma címén. Nekem meg ez pont megfelelt, soha nem bírtam a szoros felügyeletet. Azért rendes volt, kis híján intézett egy doktorandusz státust a tanszéken (most ízleld meg a kifejezést: dr. Petrényi József), de végül a cég visszavonta a kiírást.
Ott álldogáltunk a folyosón, sörrel a kezünkben. József sem volt egy táncoslábú tipus.
– Aztán van már munkahelyed? – kérdezte.
Én éppen elég vacakul éreztem magam, így elmeséltem neki a teljes sztorit.
– Hmm… – gondolkodott el – lehet, hogy tudok intézni valamit.
Aztán többet nem is volt hajlandó mondani.
Én úgy terveztem, hogy maradok a koliban, amíg lehet, aztán majd elmegyek albérletbe. Aztán bőszen nekiállok állást keresni
Pár nappal késöbb József üzent, hogy menjek be hozzá.
– Na, figyelj. Az IKV keres még egy embert. Kicsit cifra az ügy, de menni fog. Nem a számítástechnikai részlegre keresnek embert, hanem a Hőellátás akar saját informatikust. De azt hivatalosan nem vehetnek fel, ezért épületgépészi státuszt hirdettek meg. Beszéltem az üzemvezetővel, pontosan tudja, ki vagy. Pont ilyen ember kell neki. Pályázd meg az épületgépészi munkakört és bízzál bennünk.
Bíztam.
Először is kimentem elbeszélgetni a jövendő főnökömmel. Viszonylag ritka az ilyesmi, de ennél az embernél éreztem, hogy miközben cinkosan vigyorog, bármelyik pillanatban képes lenne kettéharapni. Rögtön szimpatikusnak találtam: nekem azok a főnökök jönnek be, akik képesek harcolni az embereikért, de ha kell, képesek harcolni az embereikkel is. Ebben nem is csalódtam, Károlyban egy érző lelkű vaddisznót ismertem meg. Az egyik legjobb főnököm vált belőle.
De itt még nem járunk. Elmondtam, mit tudok. Amikor megemlítettem, hogy van otthon egy saját C64-em és kifejezetten profinak számítok ezen a területen, láttam, hogy meg van nyerve a meccs.
– Oké, Józsikám – bólintott – még lesz egy bizottsági meghallgatás. Ne foglalkozzál velük, sok fontoskodó alak. De legyen meg hivatalosan is.

Így ismét eljött a nagy nap. Öltönybe vágtam magam, lebuszoztam a körgyűrűhöz. Álldogáltam a folyosón, vártam, hogy behívjanak.
Aztán szóltak.
– Jó napot kívánok! – nyitottam be.
Azt a döbbent csöndet, amely fogadott, vágni lehetett volna és eladni hajógyárba tőkesúlynak.
– Hogy merészeli…? – kezdte az elnök.
– Uram, törödjön bele, én vagyok az épületgépész is – vittem be a kegyelemdöfést – ma már ilyen univerzális képzés folyik az egyetemeken.
Természetesen nem volt semmilyen meghallgatás, egyből kizavartak. De Károlynak igaza lett, az egész bagázs nem számított semmit, simán felvettek.

Mondjuk, ehhez ismerni kellett a környezetet. A bizottságban ugyanis a cég nagykutyái ültek. Hogyan tudta Károly legyőzni ez elemi erejű felháborodást, melyet okoztam?
Például úgy, hogy az egész velejéig rohadt IKV katyvaszból egyedül a Hőellátás, azaz Távfűtés volt ténylegesen nyereséges. A többiek csak élősködtek. De hát tanácsi cégnél ez nem volt gond. Másfelől Károly tényleg nehezen kezelhető ember volt: a sok ‘nekem-mindegy’ tipusú csinovnyik közül messze kilógott, mert elhivatott volt, tényleg akart valamit, ráadásul kellően erőszakos is volt.

Na, mindegy felvettek. De megtippelheted, nem én lettem a vezetőség kedvence.

Úgy egyeztünk meg, hogy majd csak szeptember elsején állok munkába. Kifejezetten örültem neki, így még volt egy utolsó hosszú nyaram. Egy hétig még ott lébecoltam Veszprémben, aztán hazautaztam a szüleimhez.
De előtte még összefutottam Sándorral.
– Helló, haver – köszöntem rá – Milyen az élet az IKV-nál?
– Ne is mondd – legyintett – Ezek mocskos kurvák. Azt hiszed, kaptam szolgálati lakást?
– Na, ne! Még azt sem adtak?
– Nem, b+. Azt mondták, hogy nem adnak önálló lakást, mert nincs annyi pénzük. Kapunk egy lakótelepi lakást, de meg kell osztanunk valakivel.
– Nem mondod?
– De. Vettek föl valami suttyó épületgépészt, azzal kell együtt laknom.
– Micsoda? Egy szőrös bunkó gépésszel?
– Ja. Mekkora kibaszás már.
– Hát, az. Ezek akkora sudribunkók, mint ide Lacháza. Nézd meg, ez minden este be fog baszni, aztán ott fog óbégatni a közös konyhában.
– Ja.
– Állandóan fel fogja hívni a haverjait. Nem fogsz tudni kimenni a budira, mert valamelyik mindig ott fog rókázni.
– Ja!
– Ráadásul, ezek amilyen mocskok, állandóan arra fog kényszeríteni, hogy bridzs licitrendszert gyakoroljál vele!
– Ez az! Izé… mi van!????
Itt kegyelmeztem meg neki. Közöltem vele, hogy kanyargós dolog az élet és én leszek az épületgépész. (Nektek meg tudnotok kell, hogy évek óta Sándor volt a párom a bridzsversenyeken.) Határozottan szerencsém volt, hogy Sándor komoly 149 centis magassággal és 50 kilós testsúllyal rendelkezett.

Így végül minden a helyére került. Habár látszólag szét akart szopatni az élet, de – mint egy nyálas melodrámában – végül minden elrendeződött.

Mivel van még rozé az üvegben, mesélek tovább.

Elég hamar kiderült, hogy miért örült Károly a C64-emnek. Az egész Hőellátáson ugyanis egy, azaz egy darab számítógép sem volt. Egyedül a hozzájuk csapott Kéményseprés részlegen volt egy C128. Azon futott fél Veszprém megye kéményseprésének adminisztrációja. Most gondold el: C64, basic, egyedi szerkezetű adatbázis. Floppylemezen. Egy olyan cég fejlesztette az egészet, akik szürkeszamár módjára eltűntek a ködben. Na, ezt kellett első körben átvennem.
Nézegettem egy ideig, majd közöltem Károllyal, hogy inkább újraírom a programot. Nem bánta.
Ezzel el is voltam egy ideig.

Ja, hogy miért volt így eleresztve informatikával a részleg? Nos, nem sokkal a munkába állásom előtt költözött ki az IKV a szép új épületbe. Itt a Hőellátás a negyedik emeletet kapta meg. De nem az egész szintet, egy-két szobát másnak jelöltek ki. Károly viszont a sarkára állt, közölte, hogy neki ezek a szobák kellenek. Nemes egyszerűséggel kibaszott mindent a szobákból és berakatta a saját íróasztalokat. Antal, a műszaki igazgatóhelyettes csikorgatta ugyan a fogát, de nem tudott semmit sem kezdeni vele.
De végül sikerült nemes bosszút állnia. Közölte Károllyal, hogy amíg ő a műszaki igazgatóhelyettes, addig a Hőellátás nem kap számítógépet.

És ide vettek fel engem informatikusnak.

A C128-at játékgépnek vették.
Az első PC-t alkatrészenként csempésztem át a portán.
Egy helyen vetettem el túlzottan a sulykot, amikor ráirattam az egyik számlára, hogy négycsatornás aktív HUB. Gondoltam, úgysem értik. Pont ez volt a baj. Ha azt íratom rá, hogy gravírozott Miska kancsó, senkinek sem tűnt volna fel. De kimagyaráztam magam.

Ellenben később bevittek egy kegyetlen találatot.

Eltelt egy év, kezdett kialakulni a munkatempóm. Mivel számítógép még mindig nem volt, a kéményseprés C128-án állandóan adatrögzítés folyt, így megegyeztem Károllyal, hogy a saját otthoni gépemen fejlesztem az új programot. Na, ehhez képest a Luca széke kifejezetten blitzkrieg volt. Nej tudna róla mesélni. Ő még egyetemista volt – ennek ellenére én jóval többet voltam otthon, mint ő.
Aztán egyszer csak üzentek, hogy menjek le a tárgyalóba. Lementem. Ott ült az egész illusztris bizottság az asztal mögött, szakasztott, mint a felvételinél.
– József, immár egy éve dolgozol nálunk – vigyorgott 64 foggal az elnök – szeretnénk elbeszélgetni veled, hogyan érzed magad itt nálunk?
Ajjaj. Rosszat sejtettem. Okkal.
– Beilleszkedtem – válaszoltam szűkszavúan.
– Ennek határozottan örülök – vigyorgott még mindig a köcsög – Akkor ha már beilleszkedtél, nyilván meg is tanultál mindent, ami a munkádhoz kell.
Erre csak úgy bizonytalanul bólintottam.
Ami ezután jött, nem úgy szerepel a Nagy Leltárban, mint életem legemelkedettebb pillanatai. Ezek ugyanis nekiálltak és rámtámadtak mindenféle épületgépészeti kérdésekkel. A bonyolultaktól haladtunk az egyszerűbbek felé. Aztán amikor kiderült, hogy az egész hóbelevanc alapmiskulanciájáról, az ún. FAJLAGOSOK-ról azt sem tudom, hogy léteznek-e egyáltalán, az elnök farkasmosollyal megköszönte a részvételemet és elengedett.
Túlzottan nem viselt meg a dolog, tudtam, hogy a támadás nem nekem szólt. Felmentem Károlyhoz, elmeséltem neki, mi történt. Embert így még bedühödni nem láttam. Letépte helyéről az ajtót és leviharzott.
Nem azért, de két hétre rá kitört a rendszerváltás. Először a Városi Tanács, később az IKV is, elemeikre robbantak. Az adminisztrátor csajszik Árenda Kft. néven megalakították a társasházak közös képviseletét ellátó céget. Antal megalakította az épületkarbantartással foglalkozó Diabáz Kft-t. Aztán hogy az úriember kőkorszaki gondolkodása miatt, vagy pusztán csak dacból, de fél éven belül csődbe is mentek. Mi, mint Hőforg Kft elmentünk távfűteni – és elkezdhettem végre kiépíteni és felfejleszteni a cég informatikai rendszerét.
De ez már unalmas sztori.

ps1.
Illetve mégsem. Hölgyeim. és Uraim. Önök most egy katartikus ledöbbenésnek lehetnek tanúi.
Amikor leültem ezt a cikket írni, arra gondoltam, hogy felvésem valahová, milyen extrém körülmények között indult a pályafutásom, milyen bizarr dolgok történtek akkor, amikor hirtelen megfordult alattunk a rendszer. És majd röhögünk egy jót együtt a múlton.
De most… most csak nagyokat nyelek és viaskodok az emlékeimmel.
Mindennek az oka az, hogy megszűnt a www.hoforg.hu, pedig be akartam linkelni. Oké, rágugliztam. Aztán találtam egy fórumot, benne egy szálat. És ahogy olvastam, úgy fehéredtem folyamatosan. Jelentem, most majdnem halottfehér vagyok és baromira nem értem az egészet.
Aki nem akarja végigolvasni a fórumot, annak összefoglalom: Sz. Levente, az informatikai rendszer manipulálásával, éveken keresztül folyamatosan jelentős összegeket sikkasztott el a cégtől. Aztán egyszer megbukott, az ügyet felfújták, végül először Károlyt, később Leventét is kirúgták. Pontosabban, az utóbbit be is csapdázták.

Na most, tudni kell, hogy egy idő után én ott egyfajta IT vezető lettem. Egy konstans alkalmazottam volt, Levente. Nem IT-snek vették fel, de jó eszű srác volt, érdekelte is a dolog, így elkértem. Megkaptam. Sokat segített, komplett területeket tudtam rábízni. Megszervezte az ügyvitelt, képes volt az egészet algoritmizálni majd megírni hozzá az ügyviteli programot. Emellett emberileg is kifejezetten kedveltem. Nem volt kockafejű, többször is kijavított, amikor beblöfföltem valami kulturálisat. Kifejezetten szurkoltam nekik, amikor látszott, hogy egymásra gerjedtek egy – tágabb értelemben – kolleginával. Voltam is kint náluk: jó volt látni, hogy összejöttek, boldogan élnek – Levente elfogadta és összebarátkozott a leányzó korábbi házasságából született gyerekével. A magam részéről nyugodtan jöttem el: Levente el tudja látni a munkát, Károly pedig – leginkább érdemei és becsületessége folytán – kirobbanthatatlan.
Erre ma este látom, hogy 2003-ban minden felfordult.

Leventét a saját tanítványomnak tartottam.
Akkor mi a faszért nem tanítottam meg arra, hogy ‘Ne lopj!’?

ps2:
A Sors rendelkezik – nem is kevés – iróniával. Károllyal a hét éves kapcsolatunkat végig átszőtte az a feltételezés, hogy én, kihasználva azt, hogy ő nem érti, mit is csinálok tulajdonképpen, egyfolytában átvágom. Hogy én zsebreteszek összegeket, azért, hogy pl. a Sharp fénymásolót javasolom a Xerox helyett. És ilyenek. Egy idő után rájöttem, nem is érdemes ez ellen védekezni. Ő elkönyvelte, hogy az életképes IT-s az átvágja a főnökét. Én meg rájöttem, hogy hiába vagyok becsületes, ha a főnök sémarendszerében az IT-s nem az, akkor nincs értelme erőszakoskodnom.
Erre a faszi bukását egy túlontúl kapzsi módon sikkasztó IT-s okozza. Az IT rendszer manipulálásával.

De nagyon lenne kedvem most elbeszélgetni vele egy-sok sör mellett.

1 óra 10 perc

Ennyi idő alatt sikerült eljutnom ma reggel a kék metróig. Mostanában ritkán morgok a BKV-ra, valahogy már beletörődtem abba, hogy szar – de ez a mai reggel kiverte a biztosítékot.
Oké, az a személyes balszerencsém, hogy az orrom előtt ment el a busz. Azon a vonalon két járat jár, mindkettő 20 percenként, egymáshoz képest pár perc különbséggel. Ez most azt jelentette, hogy durván 16 percet kell várnom. 22 perc után jelent meg a busz, ugyanabból a járatból, amely korábban az orrom előtt ment el. A busz pukkadásig tele volt és mivel a távolban megláttam egy másikat, így erre nem szálltam fel. Jó lesz nekem az is, az egy-két perc különbség már nem számít és legalább kényelmesen utazok. Még azt a 10 perces késést is megbocsátottam neki, melyet az ötperces távon szedett össze. Csakhogy ez nem az a járat volt. Valami számomra ismeretlen Pestlőrinc busz futott be, tök ismeretlen desztinációval. Álldogáltam még egy kicsit, majd miután biztossá vált, hogy a busz kimaradt (bakker, húsz percenként induló járat!), így a BKV nemi életére vonatkozó csatakiáltásokkal elindultam a villamosmegálló felé. Igaz, hogy az plusz tíz perc séta és a villamos is baromi lassú – 40 perc alatt ér a Határ úthoz – de legalább 5 percenként jár.
Így jött össze a 70 perc. Ehhez adódott a metró 40 perce, meg a túlsó buszjárat húsz perce. (Csak jelzem, ott is kimaradt egy busz, de szerencsére az 7 percenként jár.)
Kicsit olyan érzésem volt, hogy a fiúk most egalizálják a tegnapi sűrített járatokat.

Mindenesetre örültem, hogy ebédre beértem.

Férfiak egymás közt

A csajok leléptek, még idejekorán elutaztak Debrecenbe virágkarnevált nézni. (No meg persze Nej beteg szüleit ápolgatni.) Nekem határidős munkám van, Barna meg… ő itthonmaradt tüzijátékot nézni.
A szombat gyorsan eltelt, nem is találkoztunk. Én dolgoztam a nappaliban, Barna számítógépezett a szobájában. Vasárnap már kezdett zavarni a dolog. Úgy voltam vele, ki kellene használni a meghittséget, csinálni kellene valami tipikusan ‘apa/fia’, úgy értem, kizárólag ‘apa/fia’ dolgot. Aztán vasárnap egész nap xbox-ot hekkeltünk.
Kezdődött azzal, hogy fiam megkérdezte, be tudnánk-e állítani most az xbox live-ot. Óh, persze, öt perc alatt meglesz – válaszoltam.

Ezzel el is ment a délelőtt.

Mint kiderült, a meglévő Live ID-k közül (csak a fiamnak két számjegynyi van) egyik sem volt jó. Később az is kiderült, azért, mert mindegyikben szerepelt valamilyen kontexusban az, hogy Magyarország. Bedühödtem, kerestem az Interneten egy címet – valami seattle-i pacák – annak az adataival gyártottam egy hotmail postafiókot és azzal regisztráltam be az xbox live hozzáférést. (Kulturált voltam, a regisztrációnál azt mondtam, hogy nem kérek a lakcímemre szórólapokat.)

Ezzel meg is volt az ezüst hozzáférés, sőt, egy hónapig aranyat is kaptam. Ez pont elég volt ahhoz, hogy később már ne kérjek: a francnak sincs kedve drága pénzért trailereket, demókat töltögetni.

Hogy teljes legyen az öröm, Barna megtalálta egy cetlin, hogy a merevlemez beszerelése után a régi xbox játékok is működhetnek – és tényleg. Sikerült beröffenteni a Counter Strike-ot.

Mindemellett megnéztük, miket lehet letölteni az Arcade szekcióból. Nem egy világrengető dolgok, de volt egy-két érdekes játék. Pölö a Prince of Persia, egész jó grafikával. Meg a Worms. Trial mindenből van, megnézegettünk párat – és jött a következő lépés, vegyük meg néhánynál a full verziót. 4-800 MS pont körül volt darabjuk. Ponthoz kétféleképpen lehet hozzájutni: vagy bankkártyával vásárolok, vagy prepaid kártyán veszem meg. Hosszú hétvége, Magyarország… a prepaid kártyáról akár le is mondhatok. Ezzel szemben a bankkártya mindig kéznél van. Nosza.
Nem fogadta el. A bankkártya adatokat igen, de utána bekérte a számlázási címet. Ha beírtam a seattle-i pacák címét, közölte, hogy ehhez nem passzol a kártya. A saját címemet már be sem tudtam írni, mert az államok között nem szerepelt Pest megye. Alig volt dühítő, hogy számlázási adatokon bukok el, amikor kell a francnak számla arról a nyomorult 12 dollárról, amennyibe 1000 MS pont kerül. Feladtam. Akkor szerezzünk prepaid kártyát. Üzletben nincs, egy helyen mintha lett volna európai aktiválású, de aztán ott sem volt. Jó, akkor vegyünk az Amazon-on. Igaz, hogy szállítási költséggel duplájába kerül, de le van szarva, akkor nem kétezer forintot fizetek egy játékért, hanem négyet. Nagy ügy.
Nos, nem. Beraktam a kosárba, csekkolnák ki, megadom a szállítási címet – erre közli, hogy ezt a kártyát, ide, nem fogják leszállítani.
Hát, ennyi. Majd ha legközelebb Amerikában járok, hozok egy zsákkal. Ide, falura.

[Update]
Közben utánaolvasgattam valamelyik gamer fórumon. Ott azt írták, hogy ha az IP címemből kiderítik, hogy nem Amerikából jövök, akkor bannolhatnak is. Ez egyre szebb.

A muzikális szöcske

A változatosság kedvéért ma este a nappailban hallottam ciripelést. Naná, hogy ez is tele van féltett könyvekkel. Szerencsére az állat ciripelt, ahogy tudott, így nem volt nehéz behatárolnom a helyét: a teraszajtó környékén volt valahol. Itt viszont sehogy sem találtam. Próbáltam zseblámpával, wc szagtalanítóval megzavarni, hátha abbahagyja valamelyikre, de teljesen kiszámíthatatlan volt. Végül hosszas nyomozómunkával megtaláltam: az ajtón kívül, a redőny oldalsó fémvájatába bújt bele.
– Na, ott lehetsz – hagytam rá és visszacsuktam az ajtót. Azóta egyfolytában szöcskezenében gyönyörködöm, a lakásban. Méghozzá úgy, hogy szól a Radio Paradise is, a szöcsi meg tercel alá. És ezt most minden komolytalankodás nélkül mondom: amikor a speaker elmondja a következő zenei blokk tartalmát, addig a szöcske is elhallgat. Aztán amikor megszólal a zene, rákezd ő is.
Udvarol a rádiónak.

Rejtélyes hiba

Július közepe óta rejtélyes dolgok történnek ezzel a bloggal. Bizonyos helyekről ugyanis nem érhető el. Van, ahonnan csak bizonyos böngészőkkel lehet hozzáférni. A munkahelyem egyik telephelyéről abszolút nem érhető el, egy másikról Firefox-szal igen, Explorer-rel nem. Az írások feed-je behalt, a kommentek feed-je él. Mondanom sem kell, a két feed ugyanolyan szerkezetű. Az admin felületet elérem, tudom is kezelni, de sem magát a blogot, sem az aloldalait már nem, – pedig az admin felület ugyanúgy kezdődik, ahogy a blog neve: http://mivanvelem.hu/wp-admin… . Sajnos máshonnan is jönnek hasonló visszajelzések. Nem mondanám, hogy kezdő IT-sek ülnek itt, de mindenki csak tanácstalanul pislog.
Mivel halványlila fogalmam sincs, mi történik, így valószínűleg megjavulni sem fog a helyzet. Áthidaló megoldásként azt tudom javasolni, hogy akinek problémás az elérése, használja ezt az oldalt – ezen keresztül már működik a mivanvelem.hu.

Persze… aki nem tudja elérni az oldalt, az ezt az írást sem tudja elolvasni… Eh.

26 órás munkanap

Mostanában remek napjaim vannak. Eltervezem, mi mindent akarok megcsinálni aznap – és minden nap, mindennel végzek, nem is akármilyen minőségben.
Voltaképpen határozottan elégedett is lehetnék, ha a fenti érzés nem mindig hajnali kettőkor kapna el, amikor éppen a lefekvés előtti fogmosás közben vagyok.