Amikor a kóstolópohár kifejezetten hátrány

Gondoltam, ma megkóstolom az egyik hétköznapi fogyasztásra szánt horvát vörösboromat: Peljesko Vinogorje, Plavac Barrique 2004.
Más a bontás is elég körülményes volt, a dugó meglehetősen morzsolódott – de azért még zárt, a bor nem volt dugós.
Aztán betöltöttem a mindent eláruló kóstolópoharamba. Hát, mit mondjak… szagra istálló, nem kevés trágyadombbal. Sok lötybölődés után a szag elhalványult ugyan, de a jellege nem változott. Ehhez képest az íze roppant pozitív váltás volt: tömény kelkáposztafőzelék. Nálam ez az étek benne van a top5-ben, de valahogy egy vörösbortól azért fura.
Ki is kaptam az üvegből a vákumzárat, levegőztettem egy kicsit, aztán töltöttem egy újabb adagot, immár egy egyszerűbb kóstolópohárba. A kellemetlen szag teljesen eltűnt, most valami olyasmit éreztem, mintha egy bazaltsziklát szaglásznék. Viszont az íz… teljesen beédesedett. A cukor minden mást elnyomott.
Nem adtam fel, még nem a lefolyóba borítottam, egyelőre csak egy kancsóba. Hátha az egynapos levegőzés jót tesz neki.
Mivel ebből a borból kettő üveggel is vettem, gondoltam, végére járok a dolognak. Felbontottam a másikat is, borítottam egy keveset a szigorú kóstoló poharamba. Szag… érdekes módon, itt szagban jött a kelkáposzta. Ízben már nem volt olyan vészes, talán ezt az ízt kapnánk, ha a Sió szőlőlét barrikolnánk. Mondjuk, ez sem egy kifejezett dícséret.

Persze annyira nem pánikoltam be, ezek 25 KN (900 HUF) körüli borok, nem buktam nagyot. De azt markánsan.
Te ne vegyél ilyet.

Példázat

Az alábbiak csak a fantázia szüleményei, pusztán csak az elv érzékeltetésére találtam ki az egészet. (Na jó, nem teljesen… de ez most nem lényeges.)

Tételezzük fel, hogy Nej, mint főnök, kiadja nekem, hogy holnap ássam fel az udvart. Egy kávéskanállal. Természetesen igénybe vehetem beosztottaimat, a gyerekeket.
Kinek a hibája lesz, ha nem készül el a munka?

  1. Azt mondom, hogy az enyém.
    Hiába próbáltam rávenni a kölyköket, az egyik eleve szart az egészbe, a másik meg nem ért hozzá. Igaz, próbáltam helyettük is dolgozni, de hiába túrtam kétszer olyan gyorsan a földet, mint ahogy szoktam, hiába dolgoztam megállás nélkül, nem készültünk el estére. Persze, hogy az én hibám.
    Rossz hírem van: ha tényleg így gondoltam, akkor azonnal le kell számolnom azzal az illúzióval, hogy jó főnök lesz belőlem. Nem… ilyen hozzáállással maximum lekiismeretes marha lehetek, egy unterman.
  2. Azt mondom, hogy a főnökömé.
    Hiszen hogyan lehet már olyan idióta, hogy azt hiszi, ekkora munkát, ilyen eszközzel, ezekkel az emberekkel, ilyen rövid határidővel meg fogunk tudni oldani! Ha lehetetlen munkát oszt ki, akkor ne csodálkozzon, ha bebukik az egész.
    Nos, ez már egy fokkal jobb hozzáállás. Tesszük a dolgunkat, motiválgatjuk az alkalmazottakat, haladunk, ahogy haladni lehet – miközben pontosan tudjuk, hogy úgyse leszünk készen időre. De eljutunk addig, ameddig normális munkával el lehet, aztán majd úgyis megmódosítják azt a határidőt.
  3. Azt mondom, hogy mégis az én hibám.
    Vegyük észre, én nem csak úgy vagyok a főnöke a beosztottaimnak, hogy kiadom nekik a munkát és felügyelem, hogyan végzik el…
    Nem, nekem, mint főnöknek az is a felelősségem, hogy _ne kelljen_ a beosztottaimnak lehetetlen munkát kiadnom. Azaz sarkamra kell állnom, és minden eszközt be kell vetnem, hogy a főnökömet meggyőzzem arról, hogy ekkora munkát, ezzel az eszközzel, ezekkel az emberekkel, ilyen rövid határidőre képtelenség elvégezni. Ha mégis ragaszkododik hozzá, akkor biztos lehet benne, hogy bebukjuk.
    Érted, ugye? Nem azért az én hibám, mert nem bírtam rámotiválni, rákorbácsolni az embereimet eléggé a munkára – hanem azért az én hibám, mert nem bírtam elmagyarázni a főnökömnek észérvekkel, hisztivel, mindegymivel, hogy lehetetlent kíván.
    Ez a hiba, nem az, hogy nem készült el időben az udvar.