Most már egészen biztos vagyok benne, hogy horvát barátaink pont arra az alkalomra találták ki a literes sört, amikor valaki 38 fokos kánikulában egész nap kátránypapírt szerel egy tetőre.
Na, itt van. Innen indultam. Néhány napnyi szerelés után egyszer csak eszembe jutott, hogy még meg sem néztem, hogyan fér be a bringa. Jelentem, tökéletesen.
Az első képen az első kátránycsíkot látod. Ne tudd meg, mekkora öröm volt, amikor végiggurítottam életem első kátrányos papírját a tetőn, majd helyére igazgattam és leszögeltem. Ez működik…
A következő képen már azt láthatod, amikor az összes csík ki volt terítve a tetőn, de még csak úgy parasztosan, elvarrások nélkül.
Na most, nézd meg barátom ezt a képet, különösen a másodikat. Próbáld meg elképzelni, hogyan szögeztem le a háztető gerincén a szögeket.
Előszöris letepertem a padlásról a nagylétrát. (Imádom a kölyköket, alig várom, hogy itthon legyenek – de a padlásért és a legutóbbi pakolásért nemes bosszút fogok állni.) Majd a nagylétra legfelső fokáról óvatosan felfeküdtem a tetőre, egyik lábam a meglehetősen kihajló létrán támaszkodott, én pedig a pokolian izzó kátrányon feküdve próbáltam eltalálni a forró levegőben több példányban is vibráló szöget a kalapáccsal. Ezek voltak az ‘Ó, Irgalom Atyja, ne hagyj el!’-szögek. Mondanom sem kell, a ruhámnak annyi lett. A nadrágért nem is kár, de a GT-s póló tönkretételéért valószínűleg a pokol tüzén fogok égni.
És íme, már vannak ajtók is. Igaz, az első képen az élesebb szemű olvasók észrevehetik, hogy bizony ezt az ajtót kinyitni nemigen lehet. Némi földmunkára volt szükség, hogy eljussak a második ábrán látható állapothoz – de már nyitható a kecó.
Magunk között szólva, enyhén eufórikus állapotban vagyok. Harmadik napja tartom, hogy mindegyik nap a maximális tervet teljesítem. Izzó kánikulában. Ügyes vagyok és elszánt.
Időnként persze eszembe jut, hogy ha a gyártó cégtől megrendelem az összeszerelést is, akkor két szaki egy nap alatt összedobja a házat 15 rongyért… de ezeket a gondolatokat elhessegetem: nagy általánosságban is elmondható, hogy az ember annál jobban kötődik valamihez, annál jobban megszereti, minél többet szenvedett érte. (Figyelem, ugyanez fokozottan érvényes a szerelemre is!)
Másrészt meg semmi garancia sincs arra, hogy az illetők olyan alapossággal rakták volna össze, mint ahogyan én próbálom – igaz, jóval több idő alatt.
Recent Comments