Katonatörténetek 1

Társaságban nem túl szerencsés katonasztorikat elővezetni, mivel aki nem volt katona, az csak legyint rá, miket hantázik már itt az öreg – aki meg volt katona, az nem igazán figyel a történetre, mert alig várja, hogy a saját, valamennyire hasonló történetét elmondhassa.
Csakhogy ez egy blog… és itt nem tud senki közbevágni. Ergo mesélek.

Kezdjük rögtön azzal, amikor atombombát robbantottunk.

Illetve mégsem, egy kicsit képbe kell hozzalak benneteket.
A középiskola elvégzése után én ún. 810-es számú vegyianyaggyártó szakmunkás képesítést kaptam, így logikus volt, hogy előfelvételisként a szekszárdi önálló vegyvédelmi zászlóaljhoz hívtak be. (Bátran beszélhetek, azóta nemcsak az egység, de maga a laktanya is megszűnt fizikailag.) Az állományban volt néhány vegyi felderítő, de a többség locsolóautóval illetve porszívóval harcolt. (Csak megjegyzem, az esetleges háborúban a kijelölt ellenségünk a mittudoménmilyen számú olasz hegyivadász ezred volt. Néha úgy elképzeltem magunkat, ahogy a sziklás olasz hegyekben vonulunk a rozsdás csepel locsolóautóinkkal, a rejtőzködő olasz hegyivadászok meg sorra hullanak le a sziklák mögül a röhögéstől.)
Na, szóval, a harcieszközök. A többség FMG-re volt osztva (Folyadékkal Mentesítő Gépjármű) – én viszont Bogyó honvéddel PS-re; ez hivatalosan Porszívással Sugármentesítő volt, de én csak PorSívónak becéztem. A mi dolgunk volt az, hogy atomtámadás után eltávolítsuk a radioaktív port az esetleges túlélőkről. (Nemröhög. A történet minden szava igaz.)
Maga a technika nem volt bonyolult: egy utánfutóra rá volt barkácsolva egy ezerhatos moszkvics motor, ez egy kétfokozatú, manuális tengelykapcsolón keresztül hajtott meg egy levegőfúvót. (Az irány kapcsolgatható volt.) Harcolni úgy harcoltunk vele, hogy beindítottuk a motort, zártuk a tengelykapcsolót, felkaptuk a tízcentis dréncsövet és szívtunk. Nem kicsit volt szimbolikus.

Na, akkor térjünk vissza az atombombára.

A várakozásoknak megfelelően reggel hétkor tört ki a háború. Senki nem lepődött meg, legalább egy hete mindenki tudta, hogy reggel hétkor váratlanul riadóztatni fogják a zászlóaljat. Szintidőn belül felhajigáltuk a harci eszközöket a teherautókra és elhagytuk a laktanyát. Az első és legfontosabb feladat a harci locsolóautók feltöltése volt. Hagyományosan ezt a Sió parton szoktuk megejteni. A világ legostobább seggfej őrmestere, Nyerges őrmester vezényelte a műveletet. Akkoriban elég sok eső volt, rendesen felázott a part. Az őrmi már térdig elsüllyedt a sárban, de még integetett a sofőröknek, hogy tolassanak csak nyugodtan közelebb a vízhez. Azokat meg nem azért fizették, hogy okosak legyenek, tolattak. Aztán amikor a század összes locsolóautója derékig süllyedt az iszapba, kiszálltak, félrevonultak és kényelmesen leültek bagózni. Ők már tudták, hogy ezeket az autókat ember innen ki nem szedi. Természetesen ment a telefon a századparancsnoknak, aki haját tépve rohant ki a csatornapartra. A vége az lett a kalandnak, hogy megkeresték a környező parasztokat.
– Jóemberek, bajban vagyunk.
– A Nyerges őrmester?
– Az bizony. Honnan találták ki?
– Csak úgy tippeltünk.
– Bátyám, van magának Rába Steigere?
– Van, hát. Meg a szomszédnak is.
– Szedjék már össze az összeset és jöjjenek le a partra.
Valahogy így. Mi meg a fák árnyékából figyeltük a nem mindennapi felfordulást. A csupa sár autókat végül leparkolták a keményebb talajon, a locsolóautós hadfik bevezetékeztek a vízpartig, secperc alatt felszippantották a szükséges vizet. Mehettünk tovább. Jó két órás késéssel. Nagyon nagy balhénak néztünk elébe, ugyanis egy ilyen háború egyáltalán nem olyan spontán dolog, mint ahogy azt képzelné az ostoba civil ember. Nekünk például meg volt szabva, hogy délután négyre melyik földút mely kilométerén kell lennünk, mert az ellenség ott fog meglepetésszerűen atombombát robbantani.
Hát, attól a ponttól akkor még igen messze voltunk.
A századparancsnok mindent egy lapra tett fel. Habár nagyon nagy esők voltak korábban és minden csupa sár volt, úgy döntött letérünk az útról és vagy 5 kilométeren keresztül átvágunk a felszántott szántóföldön, jelentősen lerövidítve az utat. Életveszélyes mutatvány volt. Vagy harminc darab roncs kategóriájú Csepel teherautó, keresztül a dagonyán. Ha csak egyik sofőr is hibázik, az egész menetoszlop ott akad el a puszta közepén. És a parasztok sem biztos, hogy örömmel szednek ki minket, miután szétbarmoltuk a földjüket.
Nem tudom, mit ajánlottak fel a soförőknek, de nem kevés rendkivüli szabadság repkedhetett a levegőben. Egyszer csak a konvoj begyorsított és belecsapott a dágványba. Félelmetes élmény volt: mindenfelé csapkodott a sár, az autók repkedtek, rázták a seggüket, csúszkáltak jobbra-balra – de a sofőrök üveges szemmel csak nyomták a padlógázt, bízva abban, hogy az előttük lévő sem fékez.
A századparancsnok 19-re húzott lapot – és alsó jött neki. Mindegyik teherautó elérte a betonutat. Sőt, a mutatvánnyal olyan sok időt nyertünk, hogy jó fél órával korábban értünk a megadott ponthoz.
Ránk is fért. A franc se gondolta volna, hogy a háború ennyire izgalmas dolog.
Üldögéltünk az árokparton, bagóztunk. Időnként el-elpislantottunk afelé a távoli liget felé, ahol fel fog robbanni az atombomba.
Gondolom, a történet ezen pontján már illenék elmagyaráznom, mi is az az atombomba. Értelemszerűen nem igazi bomba, csak úgynevezett imitáció. Képzeljetek el egy jó hosszú, jó vastag acélhengert, melynek egyik vége zárt. Ezt beássák a földbe, majd begyújtják. Olyan anyaggal van feltöltve, mely teljesen ártalmatlan robbanást produkál, nagy, gomba alakú felhővel. Valami olyasmi, mint manapság a szülinapi tortákra rakható mini tűzijátékok.
Na, ezt vártuk ott az árokparton. Ezzel terveztük megkoronázni a napot.
Közben persze a falusiak meglátták, hogy ott ücsörögtünk, nyilván kijöttek kérdezősködni.
– Katona urak, mi lesz itt?
– Atombombát fogunk robbantani – közöltük velük higgadtan.
– Ne csinájják már, az nagyot durran – hőköltek hátra.
– Márpedig bátyám, itt az lesz. Nem hallgatott rádiót? A Kossuth is bemondta.
– Hinnye. Akkor most mit csináljunk?
– Üljön ide mellénk, ilyet úgyse látott még.
– Meg hozzon már egy kis sört! – szólt oda a haverom.
– Hát, pálinka az éppen van nálam.
– Az is jó lesz – döntöttünk nem túl sok fontolgatás után.
Jó társaságban hamar telik az idő. Észre sem vettük, már négy óra lett. Feltápászkodtunk, majd megannyi Vera Muhina figuraként a liget felé fordultunk. Vártunk. Még mindig vártunk. Aztán egyszer csak jött egy tompa dübbenés, majd rövid időre levegőbe repült egy vascső, némi földdel kisérve.

Kedves elvtársaink fordítva ásták be a bombát.

Üzemmódváltás

Ezennel közlöm, hogy ideges, aggresszív, frusztrált és kialvatlan üzemmódból átváltottam hajszolt, kialvatlan de jókedvű, nyaralós üzemmódba.
Igen, nyaralni megyünk. Kicsit túl sok az elvarratlan szál mögöttünk, kicsit meglehet, nehezebb lesz teljesen kikapcsolódnom – de már érzem az ilyenkor megszálló könnyedséget. Vigyor. Beleszarás. Majd csak lesz valahogy.

Pedig az előjelek nem túl jók: úgy volt, hogy Vrsarba megyünk, erre ránéztem az időjárásjelentésre – és elhűltem. Jövő hét hétfő/kedd/szerda nappal is és este is végig eső, az egész Isztrián. Sátorban nem túl nagy élmény.
Gyorsan megnéztem, Horvátország más tájain mi a helyzet – és Dalmáciában egész hétre napsütést mondtak. Nem is variáltam túl sokat, célpontot változtattam: irány a tavaly már megismert Jezera-Lovisce kemping. Nem mintha akkora nagy durranás lenne, hogy pusztán csak a kemping kedvéért érdemes lenne visszamenni, nem. Viszont az egész környék egy mindenki igényét kielégítő kajakos paradicsom – és mi tavaly még kajak nélkül voltunk itt.
Gyökeresen más élményekre számítok.

Szóval, viszlát mindenkinek, majd valamikor jelentkezem. Addig is olvasgassátok a következő sztorit, jókedvemben írtam.

ps1: Erről jut eszembe, a nemrég bevezetett Sztori kategóriát feltöltöttem elemekkel; azaz végigmentem az írásokon és kategorizáltam. Örömmel közlöm, hogy holtversenyben a legjobb kategória jött létre. Míg a Világmegváltás rovat az egy kicsit komolykodó írásokat szedte össze, addig a Sztori rovat a groteszk, időnként morbid történetek rovata lett, bőven nyakonöntve vigyorgással.
Ha elvonási tüneteket észlelsz magadon a jövő héten, javaslom, olvass el naponta néhány sztorit.

ps2: Ha van valami, amit borzasztóan sajnálok ebben a mostani pörgésben, az az, hogy nincs időm megírni a fejemben kavargó sztorikat. Rengeteg van idebent, szívem szerint csak írnám és írnám őket, amíg még emlékszem a részletekre – de nincs rá idő.
Így leszünk mindannyian szegényebbek.

A kegyelemdöfés

Metrón olvastam, valami kiplakátolt bulvárlap címlapján. Nagy betűkkel.

Felesége kirakta Dévényi Tibor szűrét.

Alatta kisebb betűkkel.

Túl sokat flörtölt.

Na, itt omlottam testileg, lelkileg össze.
Ugyanis volt szerencsém pár évvel ezelőtt személyesen is találkozni az öreggel.
Flörtölni. Ja.

Érdekes ügykezelés 2

Apám, mibe nyúltam!
Ma egész nap hivatalokban mászkáltam, délután pedig kulcspozícióban lévő lakótársakkal randiztam. Ha most nekiállnék mindent megírni, Tolsztoj tűzbe vágná a ‘Háború és Béké’-t. Nem is teszem, már pusztán csak Tolsztoj iránti tiszteletből sem.
Legyen elég annyi, hogy egy ügyes trükk következtében a Vízmű úgy tekint rám, mint közös képviselőre. Immár három hónapja. Kár, hogy én nem tudtam róla. A Díjbeszedő pusztán azért nem perelt még be, mert egyrészt július végéig haladékot kaptunk, másrészt meg különböző adminisztratív okokból nincs is érvényes szerződésünk a Vízművekkel, így még nem tudták átjelenteni a nevemet. Ha rajtam áll, nem is fogják. Igaz, ekkor meg szerződésünk nem lesz.
Mindenesetre a Díjbeszedőnél már bemutatták az ÁNTSz és Tűzoltóság engedélyt a vízkorlátozásra. Amit őszintén szólva nem is bánnék, ugyanis mivel a társasház nem működik, így semmi eszközöm sincs arra, hogy kiverjem a szart a notórikus nemfizetőkből. Mert most már látszik, kik azok, akik nem adnak le valódi vízóraállásokat (ugye, Mystic) – aztán akik miatt éves szinten sokszázezres hátralékok gyűlnek össze. Jelenleg éppen másfél millánál járunk.

Elkezdtem felvenni a kapcsolatot egy artézi kutakat fúró társasággal. Nem röhög. Komoly.

A hallgatás, mint olyan

El sem hinnéd, mennyi információt hordozhat az információ hiánya. Hogy mennyi mindent jelenthet a hallgatás.

  • Amikor a tótumfaktum hallgat. Történik valami nagyon fontos, mindenki várja, mit mond. De nem mond semmit. És ezzel mondja a legtöbbet.
  • Békeffy híres konferansza, amikor kiderült, hogy Imrédy (I. zsidótörvény) felmenői között találtak zsidókat. Kiállt a színpadra és csak annyit mondott, hogy ‘Nahát…!’. Percekig tartó vastapsot kapott, a cenzorok őrjöngtek.
  • Márai írta a naplójában, hogy sok íróról a mellőztetésük megszüntetésekor derült ki, hogy nem is volt miről hallgatniuk. És ez is mennyire kínos: lehet, hogy lett volna mondanivalója, de a sok hallgatásban feloldódott. Aztán amikor beszélhetett volna, már nem akart – és addigra nem is volt mit.
  • Végül egy kedves sztori. Mikszáth úgy gondolta, hogy csak meg kellene látogatnia Gárdonyi Gézát, hiszen mindketten nagy írók, és még csak nem is találkoztak. Gárdonyi akkor már Egerben remetéskedett. Mikszáth lebumlizott, felsétált a dombra, beköszönt. Gárdonyi előkapott egy üveg bort, kiültek a teraszra. Hallgattak. Olykor ittak egy pohár bort. Pipázgattak. Így ment ez órákon keresztül. Egyszer aztán felállt Mikszáth, hogy neki most már igazán mennie kell.
    – Hová siet, kend, hiszen olyan jól elbeszélgettünk! – hökkent meg Gárdonyi Géza.

Milyen a szép arc?

A túlzottan szabályos szép arcok valamiért taszítanak.
Valószínűleg azért, mert az ilyen arcokkal bíró nők soha nem álltak szóba velem.

Mi az akkor, ami számít?

Számomra leginkább az, hogy legyen benne élet és látszódjon rajta az értelem.
Ettől már pont elég szép lesz.

Egyszerű RAM bővítés – update

Csak jelzem, a keserű pohár még nem múlt el – a RAM modulokkal továbbra is szívok. Eljutottam odáig, hogy ha a régi 512-es mellé berakom mindkét 1 GB-s modult, akkor öt alkalomból négyszer csak sípolás jön. Ha csak az egyik 1 GB-s modult teszem be, akkor gyökeresen megváltozik a helyzet: öt alkalomból csak egyszer sípol, négyszer elindul.
Nem vagyok túlzottan elégedett. Tegnap utánanéztem az alaplap gyártójánál – már amikor működött a weblapja, mert leginkább elérhetetlen volt. Az alaplap leírása legalább annyira volt pontos, mint az utóbbi idők elindulási statisztikája.
Először is ott vigyorgott a BIOS legújabb frissítése mellett:

Patch Kingmax DIMM (MPWC22D-38KT3R-FBA) compatibility issue

Bakker. Természetesen a modulok a Kingmax-tól vannak. Nosza, gyors BIOS frissítés, szerencsére van Magic Flash, még csak ki sem kellett lépnem az XP-ből. Amilyen flottul lement, olyannyira semmit sem ért.
Ekkor tettem meg azt, amit legelőször kellett volna: elolvastam az alaplap részletes doksiját a weben. (Érdekes módon, a kézikönyv nem volt ennyire részletes.) Nos, itt található két mondat:

System Memory:
Three 184-pin DDR SDRAM DIMM sockets
Support single-sided or double-sided 2.5v DDR-266/333/400 DIMMs with dual channel architecture in 128/256/512Mb technologies.

Elég egyértelmű… egészen a következő mondatig:

Support up to 3 GB system memory.

Na most akkor mi van? Maximum 512 MB modult tud kezelni, de a belerakható maximális memóriamennyiség 3 GB – miközben 3 slot van??

Most küzdhetek, hogy esetleg a kereskedő visszavegye a RAM modulokat, vagy megpróbálhatom beleműteni a kölykök gépeibe.

És akkor még itt van a frissen vásárolt DVD író, amellyel szintén szívtam pár napot, mire kizárásos alapon kiderült, hogy maga a drive hibás, valószínűleg a fej sérült.

És ha már panaszkodni kell, mind az otthoni gépem, mind a munkahelyi csak úgy szórják a kékhalálokat, az itthoni wifi megbolondult, egyre sűrűbben lebont majd újraépít – pedig itt ülök tőle fél méterre… eh.

A legbosszantóbb persze az, hogy ilyesmikre kell pazarolnom az időmet, amikor már készülnünk kellene a nyaralásra, meg úgy egyáltalán egy csomó fontosabb dologra.

Érdekes ügykezelés

Alapvetően ez úgy szokott kinézni, hogy az ember fogyaszt, a szolgáltató ezt megméri, a fogyasztó pedig kifizeti az összeget.

Most elmesélem, hogyan lehet az elvárható jóindulat mellett eljutni odáig, hogy a normális ügymenet része lesz a bírósági per is.

A történet még a múlt évezredben kezdődött. 36 darab sorházas lakásból létrejött egy Lakóközösség.
Hogy miért nem lehetett mindenki úr a maga portáján? Mert az építtetőnek így olcsóbb volt. Örüljetek emberek, hogy nem hagyták az egészet osztatlan közös tulajdonnak – mint sok más épületet a környéken. No, mindegy, megalakult a kamu Társasház, összedobtak valami Alapító Okirathoz hasonló papírt, közös képviselő – az nincs, lakógyűlés szintúgy. De így legalább minden ingatlan alszámot kapott az ingatlannyilvántartásban, azaz pl. vehető fel rá kölcsön.
Nos, a szolgáltatók nagy részével normális a viszony. A Gázművek, az ELMŰ, a T-Com mér és számláz, az átalánydíjas szolgáltatók is teszik a dolgukat – de a vizesekkel bajok vannak. Mivel nincs minden lakásban vízóra, meg a meglévők a hitelesítések terén itt-ott már kihívásokkal küszködnek, így a Vízművek nem számláz külön a lakásoknak. Van egy főmérője, ő az ezen fogyasztott viz ellenértékét szeretné megkapni, jelen esetben a Társasháztól. Attól, mely nem igazán működik. Mivel nincs közös képviselő, így nemes egyszerűséggel annak a lakónak küldik a számlát, akinek a lekerített területén van a főmérő. Szép nagy számlák ezek, öröm ránézni.
Az idők során sok próbálkozás volt.
A tiszta munka – ha van közös képviselő, akit fizetnek ezért a melóért – az az, hogy egyrészt az órák vagy hitelesek vagy nem léteznek. Aztán a számlából levonjuk a vízórával rendelkezők óraállásait, majd a maradékot megkapják az óra nélküliek tulajdoni hányad szerint. Értelemszerűen itt rengeteg ellenérdek ütközik, ezeket a harcokat, legalábbis induláskor, a közös képviselőnek meg kell vívnia. De nincs. Helyette néhány ember megpróbálkozott így-úgy osztogatni, de állítólag majdnem lincselés lett belőle.
Végül az lett a mindenki által elfogadott kompromisszum, hogy minden lakó tulajdoni hányad alapján fizet, akár van vízórája, akár nem. Ebből azért érdekes dolgok tudnak kisülni: például ha spórolok a vízzel, akkor jól ráfaragok: mert az elszámoláskor sokkal több vizet kell fizetnem, mint amennyit elhasználtam. És itt jön be a csoportdinamika: mivel mindenki így gondolja, ezért mindenki vízpazarlásra rendezkedett be. Nehogymá.
De legalább a növényzet szép dús errefelé.

Csakhogy van itt még egy probléma. Sem a Vízmű, sem a Csatornázási Művek (ugye ezek mindig párban járnak, csak hogy még áttekinthetetlenebb legyen a helyzet) nem hajlandók tulajdoni hányad alapján egyenként számlázni. Valahol igazuk van, a pénz szétosztása a lakók boltja, a Szolgáltató nem Igazságosztó Hivatal, aki felvállalja a konfliktusokat. Ők kiküldik egyben a számlát és kész. Az ember meg, aki megkapta, úgy ahogy van, ki is dobta a kukába – mert neki ugyan ne küldjenek ekkora összegekről számlákat, nem Krőzus ő. A vizesek erre megvonták a vállukat és görgetik maguk előtt a tartozáshegyet. (A vízórások természetesen közben fizetgetnek.) Aztán eltelik pár év, a kintlévőség egyszercsak kiveri valamelyik hivatalnoknál a biztosítékot. Elindulnak a felszólítások, de ugyanoda kerülnek, mint ahová a számlák.
Na, ekkor jön a per. Mivel közös képviselő nincs, így a szolgáltató kiválaszt találomra néhány lakót és rajtuk veri le a tartozást. A víz elfogyott, arról vita nem lehet, így a szerencsétlenek vagy befizetik a milliókat vagy végrehajtják rajtuk a határozatot. Aztán perelhetik a többi lakót, hogy visszakapják a pénzüket.
A társasház fennállása óta egy ilyen alkalom volt, akkor úgy oldódott meg a helyzet, hogy a lakók többsége megértette a szituációt és elment a Szolgáltatóhoz. Mert ugyan automatkusan nem bontják szét a számlát, de ha XY bemegy, hogy kifizetné a részét, akkor kiszámolják neki. A Szolgáltató pedig végül azokat perelte, akik nem rendezték a számlájukat. Pontosabban pereli még mindig.

És most jött el a második alkalom, nemrég kaptam meg egy ránézésre is igen emberes számlát. De aztán a dörzsöltebb lakók felvilágosítottak, hogy semmi probléma, be kell menni a vizesekhez, rendezni a tartozást és várni, hogy a többiek mit pereskednek. Mert ez a hétköznapi ügymenet.

Anziksz

Hungária körút. Kerékpárral várok, hogy átmenjek a körút másik oldalára. Piros lesz az autóknak és az egyik hapi későn eszmél, félig már ráhajtott a kerékpárútra. Megszoktam már, fel sem venném – de a hapi kihajol a kocsiból és már messziről elnézést kér, hogy kényelmetlenséget okozott, de már nem tud visszatolatni.
– Óh, nem tesz semmit – mosolygok vissza… és nem értem. Nem ehhez szoktam.
…::..:::……..:::::::::………..:::::::..:..:::::..:..:..:
Még mindig a Hungária, az aluljáróból mennék felfelé. Itt nagyon kell tekerni, ha a zöldhullámmal végig akarok menni a Népligetig. Megyek is, mint a hülye… de a keskeny részen utolértem egy kerékpárost, aki hol balra, hol jobbra dűlöngél a bringájával. Csengetni már nem volt idő… nagy levegő, megpróbáltam elmenni balról, nyilván balra húzta a kormányt, mentem én is balra, a zsákom már hozzáért a falhoz, de aztán szerencsére gyorsan elhúztam mellette.
Viszont a zöld hullám már nem lett meg, közvetlenül a liget előtt meg kellett állnom. Ez pont elég volt ahhoz, hogy utolérjen.
– Elnézést, hogy dűlöngéltem – vágott bele – de beragadt a váltóm, azt próbáltam kiszabadítani, amiatt volt.
– Óh, nem tesz semmit – leheltem vissza pillanatnyi oxigénhiányos állapotomban. Pedig igenis tesz… legszívesebben megveregettem volna a vállát, hogy kösz haver, örülök, amikor példákkal bizonyítják, hogy nem mindenki közömbös köcsög.
…::..:::……..:::::::::………..:::::::..:..:::::..:..:..:
Pedig. Már Kispest kertvárosában andalogtam, csupa jobbkezes kereszteződés. Az egyiknél jött egy autó balról, benne fiatal kölyök. Lassított, jobbra nézett, látta, hogy csak egy kerékpáros, az meg nem akadály – és kijött elém.
Nekem meg még a farkamat is az aszfaltba kellett mélyesztenem, hogy meg tudjak állni.

Cegléden buli volt

Nem is akármilyen. Közel két tonna informatikus döntött úgy, hogy összefog és együttes erővel elpusztít némi sört, bort, pálinkát – no meg kolbászt. Az akció remekül sikerült, bátran elmondhatom, hogy a világ alkoholkészlete jelentős vérveszteséget szenvedett el. Hasonlóképpen a kolbászok számára is valószínűleg gyásznap lesz a tegnapi.

A részletekről beszéljenek a fényképek.

Nagyítás Nagyítás

Az összes kép:

Száműztek a konyhából






Konzumáltunk. Egy csomó mindent kellett volna már régóta megvásárolnunk, így ma adtunk az érzésnek.
A csillárról, lámpatestekről… majd írok egyszer, ha kedvem lesz. De Apuci kedvencéről, a borhűtőről nem tudok nem szólni.
Egy kicsit strapás munka volt, mert azt a típust, melyet már régóta kinéztem, hirtelen leárazta a Saturn, így legalább annyira hirtelen fel is vásárolták az összeset a népek. Az utolsó darabot a városban tegnap délután vette meg egy briganti. Én viszont elhatároztam, hogy borhűtő nélkül nem megyek haza, azaz indulhatott az eszement keresés. Végül a világvégi Media Marktban találtunk egy darabot belőle, igaz, kiállítási darab volt, igaz 15 ronggyal drágább, mint az akciós – de legalább volt. Máig. Úgy megvettük, mint a sicc.
És itt van a drágaságom. Egyelőre még csak úgy ad-hoc pakoltam tele, bőven belefértek a Kozel sörök is. De már megrendeltem az első komolyabb adagot, nemsokára tényleg úgy fog kinézni, ahogy annak ki kell: alul a rozék, felette a fehér borok, legfelül pedig a vörösek. Ez egy egyszerűbb darab, nem tudom zónánként szabályozni benne a hőfokot – de nekem a természetes hőfokeloszlás is megfelelő.
Itt van az első feltöltési lista:

  • Kartauserhof Grüner Veltliner Smaragd 2003
  • Pántlika Dörgicsei Juhfark 2005/2006
  • St. Andrea Napbor 2006
  • St. Andrea Pinot Noir Kétágú dűlő 2005
  • Fekete Béla Juhfark 2005
  • Györgykovács Furmint 2005
  • Luka Zweigelt 2003
  • Ráspi Kékfrankos Sel 2004
  • Dúzsi Rosé 2006
  • Takler Kadarka 2006
  • Gallo Sonoma Zinfandel 2004
  • Gere Attila Olaszrizling 2006
  • Vylyan Rizling 2006
  • Bussay Esküvé 2005/2006

Ezzel gyakorlatilag ki is szorultam a konyhából, eddig ugyanis én foglaltam el a hűtőszekrény felét. Rögtön maradt is hely a születésnapi tortának.
Még a tömény italok számára kell megfelelő helyet kialakítani: de szép komótosan halad a bárpult projekt is.

Az élet szép.

Egy kis zuhé

Estefelé, sörözés közben Fisher99 megjegyezte, hogy remélhetőleg nem kerékpárral vagyok.
– Miért? – kérdeztem vissza.
– Mert ma estére igérik Minden Viharok Öreganyját, aztán nem olyan nagy élmény azt két keréken elkapni.
Nos, nem tudom miért gondolta, hogy gyalog olyan sokkal kellemesebb lenne. A Kökinél szakadt le az ég, gyakorlatilag kétféle csoportba sorolva az embereket: az egyikbe a bőrig ázottak tartoztak, a másik meg csak elméletileg létezett.
Bár a legszebb a hazasétálás volt.
Mondjuk, én nem bántam a dolgok ilyetén állását, hiszen nekem pont ezt írta elő az orvos: a túlmelegedett agyamat hűtenem kell – és mi jobb van a kontakt hűtésnél? (Feltéve, hogy nem a bogaras verzió jön be.)
Szóval alapvetően vigyorogva sétáltam haza a felhőszakadásban. A gatyám is csak akkor lett tele, amikor megláttam, hogy a járdát egy fa torlaszolja el – egy fa, mely nem sokkal ezelőtt még egyben volt, most pedig hosszában kettéhasadt és a darabjai a járdára dőltek.
Hoppá. Itt nem viccelnek.

Aztán megjelent Nej kocsival és felszedett.

Belefeledkezve

Megpihentem kicsit a Westend központi szökőkútjánál. Kisgyerekek jöttek-mentek, ki hosszabb, ki rövidebb ideig élvezkedett a kútnál. Eltekintve egytől, aki már több, mint egy félórája nem bír betelni a látvánnyal: tapicskol, sikoltozik, visszafojtott lélegzettel vár, amikor nem jön a víz és boldog, amikor újra beindul.
– Igénytelen egy gyerek lehet ez – gondoltam – ennyi ideig fogva tartja ez a látvány.
Aztán realizáltam, hogy jó félórája nézem én is a vizet meg a kölyköt…
Következtetéseket most nincs kedvem levonni.

Végső megoldás a fröccs problémára

Hiába túrtam fel mind a netet, mind a környéket, nem találtam semmilyen szikvízárust. Elég szomorú, mert az ember úgy képzelné, hogy egy ekkora városban talán lenne igény normális szódavízre is.
No, mindegy, magad uram, ha társad nincsen… elindultam a másik szálon, melyre Manus hívta fel a figyelmemet. Elmentem a Liss mintaboltba és kifaggattam a hölgyet. A legzavaróbb problémám az volt, hogy lehet-e kevesebb szódavizet is csinálni vele? Nos, lehet. A tartályba annyi vizet teszek, amennyit akarok, szén-dioxid meg annyi megy bele, amig nyomom a kallantyút. Korrekt. Egy patron cserélve 500 pénz körül van, 15 liter szódavasszer jön ki belőle. Patront elég sok helyen, közte a teszkóban is cserélnek.
Most mar csak a megfelelő fröccsbort kell megtalálnom – de ezen a projekten is dolgozom.

Diagnózis

Ami tegnap még olyan vidám dolognak tűnt, mára már inkább terhes. Képzeld el, hogy elkapsz egy olyan betegséget, amelytől fél percenként orgazmusod lesz. Eleinte nyilván élvezni fogod, de egy nap után már baromira meg lehet unni. Valahogy így vagyok én is most az állandó szédüléssel és a percenkénti kóborárammal. Lassan elmúlhatna már.
Persze ennek is az öregedés az oka: az ember megszokja, hogy haj van a fején – és az valamennyire megvédi tűző naptól. Hiába vettem én fel napellenzőt a bringázáshoz, ha az pont ott nem védett, ahol már a haj sem.

Aztán persze egyáltalán nem biztos, hogy ez a baj. Lehet, hogy amikor kedd hajnalban bóbiskoltam egy kicsit asztalra borulva, bemászott valami irodai bogár a fülemen keresztül az agyamba és telerakta petékkel.

Bármi lehet. Pár nap múlva úgyis kiderül: ha a hűvösebb időben elmúlik a szédülés, akkor napszúrás. Ha pár nap múlva, miután elfogyott az agy, megindul kifelé a bogárhadsereg a fülemen, orromon keresztül… akkor nem napszúrás.

Kommentek követése

Régi adósságomat törlesztem most.
Habár tudtam, hogy a megjegyzéseknek is van külön feed-je, de valahogy mindig lusta voltam kitenni az oldalra. Néhány partizánharcos kilogikázta ugyan az url-t, de valószínűleg a nagy többség nem fektetett ebbe túl nagy energiát.
Nos, immár itt található – jobboldalt, alul – mind az írások, mind a megjegyzések RSS csatornáinak a címe, lehet bátran feliratkozni.

Noplíz

Emberek, ne csináljátok. Eddig kétszer sikerült megúsznom, hogy képbe kerüljek annál a bizonyos hihetetlenül lúzer versenynél… erre most valaki jelölt az alternatív változatban.
Hogy egy valamikori törzsőrmesteremet idézzem: “Fiúk, ne szopassatok már!”.

Ez egy blog, melyet leginkább saját szórakozásomra írok. Nem versenymű.
És határozottan zavar, hogyha versenyben indítják.

Kábulat ingyér’

Tök jó. Azt hiszem, megszúrt a nap. Nem kell megijedni, nem túl erősen… csak olyan pszichedelikusan: kábé 20 másodpercenként megszédülök, megrogynak a lábaim… és olyan percenként áthúz valami kóbor áram a két fülem között. Egyelőre marhára élvezem: nem kellett se meginnom, se elszívnom semmit, mégis egy olyan kellemes valóságonkívüli állapotba jutottam.
Akit érdekel a dózis: délelőtt bringáztam másfél órát a tűző napon – és ugyanezt megismételtem délután is.

Devalválódunk

Nagyon kellemetlen dolgokat fedezek fel. Amióta erdő mellett lakunk és minden nap kétszer keresztülmegyek rajta, azóta csökkent az áhitatom úgy általában az erdő iránt. Hiszen minden nap részem van benne.
Ugyanezt érzem a barna Kozel sörrel kapcsolatban is. Másfél hete gyakorlatilag kifogyhatatlannak látszó készleteink vannak itthon belőle – és a megszokás erősödésével az áhitat ugyanúgy csökken.