Nézelődtem kifelé a buszablakon, miközben a megállóban álldogáltunk. Éppen akkor jött a szembejárat, az is beparkolt a megállójába. Nem örültem neki, mert a túlsó megállóban várakozott egy tavasziasan lengén öltözött, igen dekoratív leányzó – jól esett volna még pihentetni rajta a szemem.
De a busz beállt és valamilyen furcsa véletlen folytán az összes ablak melletti ülésen öregasszonyok ültek – ki sovány, ki kövér, ki jólöltözött, ki szakadt, mindennel elégedetlen… voltak rendesen. Aztán, immár az üvegen keresztül, elkaptam a felszálló csajszi arcát – aki pont vágott egy grimaszt… de olyat, hogy teljesen ugyanolyan lett tőle az arca, mint a kirakatban az egyik öregasszonyé. Megdörzsöltem a szemem, aztán a varázslat hamar el is múlt… de egy pillanatra látszódott, hogy a két nő – valahol mélyen – ugyanabból az anyagból van gyúrva.
Mint amikor gitárt hangolsz: a két húrnak más a vastagsága, más a hangok karakterisztikája is… de amikor pengeted egymás mellett, akkor lesz egy pillanat, amikor azt mondod a két hangra, hogy igen, ezek most ugyanazok a hangok.