Hulla

Az vagyok most. De azért megpróbálok valamit írni. Ez már csak olyan feltételes reflex: kitöltöm magamnak az elalvás előtti pohár bort – és az ujjaim már automatikusan kezdenek is táncolni a tabletpc billentyűzetén.

Tegnap hazavittem a Peugeot Boxert. Szerencsésen kifogtam a négynapos ünnep előtti pénteki csúcsforgalmat: totyogtam, miközben otthon iszonyú hosszú meló várt rám. Alig voltam ideges.

Aztán otthon kifordítottam minden dobozt. Az összes könyvet kipakoltam a jövendőbeli nappalink közepére, majd a kupacra felhajigáltam az egyelőre kezelhetetlen dobozokat. Két legyet ütöttem ezzel egy csapásra: lesz hely a nemsokára érkező könyvesszekrényeknek – és lesz hely összerakni is azokat. Harmadrészt most már tényleg meglett minden, a fontos dossziék is.

Fél tizenkettőre végeztem, csupa kosz és por voltam. Simán volt a porban még tavalyi parlagfű is. Hangulatos volt. Egy újabb markáns lépés az ebook felé.

Ma reggel nem sok helye volt a lustálkodásnak, kilenckor már úton voltunk Budaőrsre. Kisebb vagyont szándékoztunk elkölteni az IKEÁ-ban. (Milyen már… a biztonság kedvéért tegnap rákérdeztem, hogy van-e valami vásárlási limit a hitelkártyámon? Én ugyanis nem tudok róla. Persze, van – válaszolt a hölgy. De nem tudja megmondani, a biztonsági részleg a fogyasztási szokásaimnak megfelelően állítja ezt a limitet. Az a farok biztonsági részleg, amelyiknek nem tűnt fel, hogy teljesen hétköznapi használat után hirtelen százezer forintnyi összegeket költöttem New York-ban, Seattle-ben, aztán előtte, utána hirtelen milliókat futattam át a számlákon, kártyákon. Még csak rá sem kérdeztek, hogy Mr. Petrényi, minden rendben?)
Természetesen a pénz költésének különösebb akadálya nem volt, egy íróasztal darab kivételével minden volt raktáron. Mondjuk nem kicsit duhajkodtunk, azért egy Peugeot Boxert lapra szerelt bútorokkal televágni, nem kis fegyvertény.

Hazafelé beugrottunk a Bricostore-ba, venni egy faházat. Nyilván. Valahová a kerti eszközöket is rakni kell… no meg a bringákat, természetesen. A csákány elég hülyén mutatna a nappaliban.
Végül vettünk is, meg nem is. A pénzt kifizettük, de az áru csak három hét múlva érkezik. Nem is gond, legalább lesz időnk összedobni a betonalapot.

Aztán a nap egyik csúcspontja: Barnával ketten becipeltük az összes bútorelemet. Mindent a helyére. A PAX gardróbokat pl. az emeletre. A métereseket. Ha létezik a háznak szelleme, valószínűleg valamelyik sarokba bújva zokog, hogy milyen mocskos szájúak az új tulajdonosok.

Estebéd, sör, majd ágyszerelés. Legerősebb motivációm jelenleg ugye a földönalvás megszűntetése.
Nos, este 11 van és tulajdonképpen túl is vagyok rajta… de a rossebb, aki megeszi. Azt, aki négy miliméter hosszú csavarral tervezte, hogy négy aluminiumlemezt fogok majd össze… egy rúd mindkét oldalán… Meg azt is, aki ennyire gátlástalanul kedveli az imbiszfejű csavarokat, a hozzáadott kézgyötrő vékony kulcsokkal együtt. Meg azt is megnézném, hogy egy ember hogyan passzintja össze a négy ágylemezt egy mozdulattal – mert ugye a manuál szerint ez egy egyemberes szerelés. Négyen éppen meg tudtuk csinálni.
De félre morgás, végre ágy. Friss ágyneművel. Meg egy bazi nagy lyukkal. Mint kiderült, irgalmatlan tévedésben éltünk: nyolc éve azt hittük, hogy 180*200-as matracunk van, erre most, amikor vettünk egy ekkora ágyat, ott vigyorog ránk egy húsz centis csíkon a padlószőnyeg. Még szerencse, hogy a közeljövőben matraccsere is volt tervezve, így legfeljebb előrébb hozzuk. De addig minden este a lábam beakadása fog figyelmeztetni, hogy b+, először mérj, utána vásárolj!

Mi volt még? Ja, az internetcsatlakozás. Ez egy aranyos sztori.
Ugye volt remek kábelnet, aztán meg nem. Visszakötöttem az ADSL-t, bejelentettem a hibát, oszt vártam. Eltelt egy nap, unatkozni szerencsére mostanában nem szoktam.
Amikor hazaérkeztem, találtam egy cetlit a postaládában. Eszerint volt kint a szerelő, de nem tudott bejönni. (Mint kiderült, lányom délig aludt.) Mivel tegnap otthon felejtettem a mobiltelcsimet, engem aztán kereshettek. Mondjuk, azért nem lett volna hülyeség, ha csak azután jön, miután tudott velem időpontot egyeztetni. A papíron visszahívási lehetőség persze nem volt.
Legyintettem, pakoltam a könyveket. Két doboz, két könnyed káromkodás között vettem észre, hogy máshogy pislog a modem. Gyorsan átdugdostam a kábeleket, alaposan begyakoroltam az ipconfig parancs különböző módozatait – és már ment is a net. A gyors. Fel is dobta a kedvem, elvégre tegnap minden jó dolgot meg kellett becsülnöm – nem sok volt belőlük.
Aztán estefelé jött egy telefon:
– Jó estét, XY vagyok a T-com-tól.
– Jó estét.
– Ma voltam Önöknél megnézni, miért nincs Internet.
– Igen.
– Sajnos nem tudtam bejutni, de a kapcsolódobozt megnéztem, ott minden rendben volt.
– Nézze, nem tudom, mit csináltak, de pár perce a kapcsolat helyreállt.
Rövid csend.
– Nos, akkor ezek szerint jó – szögezte le – ha bármikor bármi baja lenne, csak szóljon megint nekünk.
– Feltétlenül – vágtam rá, alig visszafojtva a kitörő röhögést.
– Viszontlátásra.
– Viszontlátásra.
Azóta hasít a net. És azóta már ketten hívtak a T-com-tól, hogy most mi is van tulajdonképpen az internet hozzáférésemmel?

No, mára ennyi, holnap roppant korai kelés, nyakunkba vesszük az országot.