Szoftver árazás

Olvasom Joel írását arról, hogy mennyire bonyolult dolog beárazni egy szoftvert; arról, hogy habár írt egy bazi hosszú cikket a témáról, de még mindig nem érzi úgy, hogy jutott volna valamerre.

Erről eszembe jutott az első szoftvereladási akcióm. Nem annyira ismert, de 10-15 évvel ezelőtt én inkább fejlesztő voltam, mint üzemeltető. Nyilván az akkoriban szokásos környezetekben, DOS, Novell, Clipper, Dbase, Pascal, hobbiból ASM. (A C valahogy kimaradt.)
A főállásom mellett volt egy kis vállalkozásom. Tényleg ne gondolj nagy dologra, évi 100e körüli bruttó bevétellel ez olyan fizetéskiegészítésnek számított. Ennek a vállalkozásnak a keretein belül próbáltam saját gyártású szoftvereket is eladni. Nyilván azon a körön belül, amelyben egyébként is forgolódtam – azaz távfűtés.
Volt valami radiátorméretező programom, olyan kiegészítéssel, hogy a radiátorokhoz ún. fűtési költségelosztókat is méretezett. (Ahogy nézem, komolyan megelőztem a koromat, hiszen ezek még ma sem terjedtek el olyan drasztikusan, mint kellett volna.) Ebben volt egy konverziós rutin is, mely korábbi adatbázisokat tudott beolvasni és átalakítani a program formátumába. Ez nem volt egy egyszerű feladat, de enélkül reménytelen is volt megpróbálnom elsózni a programot. Viszont mivel rengeteg munkám volt benne, szerettem volna valamennyi pénzt is viszontlátni.
Az egyik költségosztós cég magyar képviselőjével jóban voltam, így amikor egy kétnapos konferenciát szerveztek egy balatonfüredi szállodában, haveri alapon kaptam egy standot a hallban. Marhára izgultam, de megpróbáltam elkápráztatni a nagyérdeműt. Levittem a gépemet, gyártottam valami szóróanyagot meg egy demót, amely állandóan futott a gépen.
Hogy mennyiért adom a programot? Fogalmam sem volt. Nem azért, mert nem gondolkodtam előre… sőt, rengeteget agyaltam. És az lett a vége, hogy fogalmam sincs. Jó lett volna tudni, mekkora igény van rá, jó lett volna tudni, mennyi pénz van ilyesmire az üzletágban… de hát mindezekről fogalmam sem volt. Gondoltam, majd improvizálok.
Ebből születtek az ilyesmi bemutatók:
– Szervusz. Mi ez a stand?
– Ez egy program bemutató. A cucc radiátorokat és költségelosztókat tud méretezni.
– Ilyenünk már van, pont ettől a cégtől vettük.
– Tudom. De tudtok-e vele a magyar környezetben is dolgozni?
– Hát, nem nagyon.
– Na látod. Ez a program az összes Magyarországon használt radiátort ismeri.
– Izgalmasan hangzik. De akkor mit csinálok a meglévő programommal?
– Semmi gond. A már felvitt adataidat átkonvertálod ez alá, onnantól ugyanott vagy, de már magyar épületgépészeti környezetben.
– És mennyiért adod?
– A program 16e forint, a konverzió pedig rekordonként 8 forint.
– 8!??? Az annyi, mint… kurva sok!
– Oké, akkor legyen 1 forint.
– Na, mész te a francba.

És elment.
Én pedig akkor még nem vontam le a megfelelő következtetéseket. Például azt, hogy árat nem engedünk ilyen gyorsan. Különösen nem ekkora százalékban. Aki ilyesmit tesz, azt kiröhögi a piac, nem veszik komolyan. Másfelől nem szabad beijedni, ki kell tartani és a visszavonulás helyett a program előnyeit ecsetelni. De nem voltam kereskedő – és szerencsére most sem vagyok. Mindenesetre mire belőttem a megfelelő árat, addigra mind a négy potenciális érdeklődő leírt, mint komolytalan partnert. Nem is nagyon ment a program, az elkövetkező években talán öt darabot adtam el belőle.
Nem jött össze a magyar Szilícium-völgy.

ps. Pedig micsoda kis progi volt… A világon egyedüliként például képes volt szétfűrészelt radiátorra is méretezni. Ahelyett ugyanis, hogy adatbázisokban tároltam volna azt a tömérdek névleges hőteljesítmény értéket, szépen egyeneseket illesztgettem a táblázatok oszlopaira. (Akkoriban még a Lotus123 volt a menő, abban beépítve volt lineáris regressziószámítás.) Így a rengeteg adat helyett csak az egyenesek két paraméterét kellett letárolnom. És emiatt volt az, hogy ha valaki 14,2-t írt be tagszámnak mondjuk a Radal radiátoroknál, a program vigyorogva kiírta a megfelelő hőteljesítményt. (Fordítva nem játszottam el ezt a trükköt – amikor a szükséges hőteljesítmény volt a bemenő adat, a program nem adott ki tört elemszámot.:)

Hétköznapi reszelés

Ha már lehetőségünk van szopni, akkor ne szakítsuk meg az élvezetet – gondoltam, amikor délután hat körül hazaértem. Így aprólékosan bevizsgáltam a járólap és a konyhaajtó távolságát, majd leakasztottam az utóbbit és felhajítottam az étkezőasztalra. A létező legrosszabb eredmény született a benézésből: 6 milimétert kellett még lenyesnem. Ez dekopír fűrészhez kevés, ráspolyhoz meg sok. Logikusan az utóbbit választottam. Jó két órán keresztül simogattam azt a dög ajtót, de most vízmértékkel és colostokkal ellenőriztem minden miliméternyi reszelést. Olyan is lett. Tökéletes.
És tulajdonképpen mára ennyi is. Egy újabb nagyvad dőlt ki a konyhafelújítás frontján.

ps: bővült az album.

Így megy

Ma reggel az Okmányiroda volt becélozva. Idegrendszer acélozva. Nyolc előtt pár perccel értem oda, a szokásos reggeli sorbaállás, morgolódás, bekiabálások. Már fel se tűnik. Sőt, ma én is beszóltam. Egy hőbörgőnek. Meg lehet ezt szokni, kérem szépen.
Egy meglehetősen vehemens hivatalszolgán keresztül lehetett bejutni az ügyintézőhöz.
– Jó napot kívánok. Lakcímváltozás lesz, nekem és a gyerekeknek.
– Adásvételi szerződés, tulajdoni lap?
– Az előbbi.
– Kitöltötte az űrlapokat?
– Persze.
– Aláírta a szállásadó is?
– Izé…
– Az ingatlan tulajdonosa.
– Várjon, ha az ingatlan fele-fele arányban van az én és a feleségem nevén, akkor mind a kettő aláírás kell?
– Persze.
Bazdmeg. Egyszer már lepattantam Kispesten, most meg lepattanok egy ilyen hülyeség miatt.
– Szerintem ezt már a felesége aláírta – szánt meg a hivatali ember, látva, hogy ökölbe szorult az arcom.
– Úgy gondolja?
– Nem.
– Nem azt mondta, hogy írjam alá a nevében?
– Miket képzel? Semmi ilyesmit nem mondtam!
– Értem. Akkor én sem kérdeztem semmit.
– Na, ugye. Érti maga.

Hát, így megy ez.