Még mindig

Mára nem terveztem túl sok mindent. Konyha, dekorálás: díszítőcsik a bútor tetejére, a felső szekrények aljára, meg ilyesmik. Éreztem, hogy nem lesz egyszerű, de szokás szerint megint alulbecsültem a feladatot.
A legnagyobb hibát ott követtem el, hogy elbambultam az üzletben, amikor Nej és az eladó bájcsevegett. Rémlett, hogy az eladó megkérdezi, hogyan szeretnénk lezárni a szekrénysort? Nejem erre csak bizonytalanul pislogott, végül az eladó ránktukmált egy lezáró elemet. Na, itt kellett volna felpattanni a székből és átharapni az illető torkát, mielőtt beütötte volna a gépbe az adatokat. Az a bizonyos lezáró elem ugyanis egy ajtó nélküli polcos elem, derékszög helyett 135 fokos kanyarokból álló lezárásokkal.
Na, ma ezek alá/fölé kellett mindenféle díszléceket bevagdosni. Csak a feladat szépségét érzékeltetendő, a díszléc profilja 6×3 centis volt, a leszabandó szögek pedig +/- 67,5 fokosak. Naívan elmentem a Baumaxba gérvágóért, de az a fajta, amelyikkel tetszőleges szöget lehet vágni, az 8e forint körül volt. Maradt a matekozás, a dekopír fűrész és faráspoly.
Időközben megjött Nej és hozott 18 darab fogantyút. Ilyen két helyen rögzítendőt. Ezekben az a jó, hogy egyfelől vonalban kell lenniük, másfelől, ha 1 miliméterrel elbököm a lyukat, akkor már a két rögzítési pont közül az egyik nem megy be.
De ezt is legyűrtem.
Levezetésképpen összerakhattam két Rationell evőeszköztartót. Ne legyints, ez sem akármilyen feladat. Ez egy olyan Rubik kocka logikájú valami, mindenféle izgő-mozgó elemekkel. És persze a végén ezt is le kell fúrni.
Aztán estefelé csak álltam a konyhában és gyönyörködtem: annyira szép, annyira kellemes… el se hiszem, hogy ezt a csodát én raktam össze a két kis kacsómmal.

Készen persze nem vagyunk. Még nincsenek fent az élfóliák, a vízvetők, az alsó takarólécek. Az utóbbiak még nem is lesznek egy ideig, mert meg kell várnom vele, amíg a vízszerelő rendbe nem teszi a radiátort. Holnap lesz egy jó kis veszekedős beszélgetésem. És ha már hangulatban leszek, akkor megkeresem az ügyvédet is. Utána meg az asztalost.

Nem bánnám már, ha csak olyan melók lennének a ház körül, melyek csak tőlünk függenek.

Megint mélypont

Egy újabb végighajtott, frusztrációkkal terhes nap.
Kezdődött ott, hogy mivel mára igérte magát a vízszerelő, rendberakni a szívárgó radiátort, és szintúgy mára igérte magát a kábeltévés/netes csapat, Nej bepánikolt. Eredetileg ő lett volna itthon egyedül, de végül én is hazakuncsorogtam magam.

A kábeles csapat időben is érkezett, nagy optimizmussal, lendülettel. Telefonon már mondtam neki, hogy az előző lakónak telepítve volt minden, nekik sem kell sokat berhelniük. Aztán fogalmam sincs, mi bajuk lehetett, mindenesetre irgalmatlan hamar elkettyentek. Jó másfél órán keresztül rohangáltak fel-alá, mire elégedetten közölték, hogy minden rendben. Megnéztem, leteszteltem, tényleg. Aláírtam, elmentek. Gondoltam, megnézem, máshol mi a helyzet – az előző tulaj ugyanis erősítőkkel megtámogatva minden szobába elvezette a jelet. Hát, sehol sem jött semmi. Ekkor néztem meg alaposan, mit is csináltak: nos, a padlásból lehoztak egy új kábelt a régi helyett, arra rátettek egy elosztót, egyik megy a kábelmodemre, a másik a tévére. Oszt jól van. Az, hogy itt volt egy belső hálózat, már nem érdekelte őket. Sőt, a fali csatlakozót sem tették vissza, egyszerűen csak kihúzták a falból a kábelt. Csúnya munka, hogy szomorodjanak meg.
Jó, mondjuk most már van normális net. Meg lent kábeltévé. Csak tévékészülék nincs még, mert a teret egy kibaszott nagy dobozkupac tölti ki.

Aztán ahogy elmentek, nekiálltam mindenféle apró munkáknak. Lakás, munkahely vegyesen – hiszen hivatalosan ma itthon dolgoztam. Közben meg vártam a vizeseket. Egyre ingerültebben.
Nej közben haladgatott a konyhával, egész odáig, hogy fél négy körül készen lett az első meleg ebédünk a házban. Íze mondjuk nem sok volt, ugyanis a fűszerek még nem jöttek elő. Só is csak úgy lett, hogy egy őrlőmalmos sótartót véstem szét vésővel, kalapáccsal. Szerencsére a szerszámokért nem kellett messzire mennem.

Három óra körül kérdeztem rá a vízszerelőre, hogy a délelőtt mely órájában is szándékozik jönni? Volt ám minden, elnézéskérés, hülye kifogás. Elromlott az autó. Ha megjavítják, ideszól.
Most éjjel fél tizenkettő van. Még várok egy kicsit, aztán felhívom, hogyan állnak az autóval. Mert azóta ránk se bagózott.
Egyszerűen hányni tudnék ettől az iparos mentalitástól. Megkapta a pénzt, onnantól le vagyok szarva. Hogy szarul szerelt össze valamit és utólag kiderült, hogy csöpög – az már nem érdekli. Gondolja, egyszer csak megunom, hogy hívogassam. Pedig nem. Aztán persze úgy vette át a pénzt Nejtől, hogy számla nincs, a tételek részletezését meg majd küldi. Aha. Egyfolytában. Nem is csodálom, hogy ilyen félénk: nekem pl. olyanokat mondott, hogy a levágott gázcső nyomáspróbája harmincezer: tíz azért, hogy kijöjjön valaki a gázművektől, húsz meg az illetőnek zsebbe. Sejtheted, hogy hány embert láttam a gázművektől.
Katasztrofális ez az ország valahol. Itt nem fog segíteni egy gyors reform, velejéig rohadt ez az egész. Vegyük például a villanyszerelőket, akik egy maximálisan korrekt csapatot alkottak. Az utolsó darab drótról is számlát hoztak, fillérre részletezték a munkát, pontosak voltak – mint a nagykönyvben. Aztán odajutottunk, hogy a konyha miatt le kellene cserélni a 25A épületbiztosítékot 32A méretűre. Oké, csinálhatjuk hivatalosan, be kell mennem az ELMŰ-höz, leperkálok 22e forintot, majd 2-3 hét múlva kijön valaki és lecseréli. Nekem egyből égnek állt a hajam, leginkább a bemegyek az ELMŰ-höz résznél. Megy a hóhér. Erre mondta, hogy van ELMŰ-s villanyszerelő ismerőse, kijön, lecseréli, hoz plombát – oszt jól van. Tíz rongy. Gondolhatod, melyik verziót választottam. Rossz szájízzel, mert tudom, hogy csak úgy lehetne visszaszorítani ezeket a mutyizásokat, ha az ember nem enged a kerülő utak csábításának – de amíg maga az ELMŰ olyan balfasz, hogy agyonkínozza azokat, akik tisztességesek akarnak lenni, hát, addig kapják be a fülem.

Ebéd előtt még ránéztem a bankszámlámra. A vételár utolsó része még mindig nem érkezett meg. Ettől aztán persze tovább lombozódott a kedvem. Leginkább lefelé. Múlt hét kedden – tizedikén – adtam le ügyvéd jelenlétében azt a nyilatkozatot, hogy a vevő bejegyezheti a tulajdonjogát az eladott ingatlanra. Az utolsó részlet – két milla – az ügyvédnél volt letétben. Az aktus után az ügyvéd dolga volt ezt az összeget továbbutalni nekem. Nos, a pénzt azóta is lesem. Elméletileg 1 nap alatt át kellett volna érnie – a sajátrész át is jött ennyi idő alatt. Immár eltelt 11 nap – és ami ijesztőbb, hogy az ügyvéd össze-vissza ködösít. Más átutalási időpontot mondott nekem és mást a vevőnek. Aztán jött egy olyan retkes dumával, hogy átszervezés van az OTP-nél és adminisztrációs hibából napok után visszautasították az átutalási megbízását.
Most még várok pár napig, aztán bedurvulok.

Szóval ilyesmik színesítik a napjaimat.

Közben azért csak fogytak a szemét munkák. Felvonultam az emeletre és tipliztem, mint állat. Szekrények a falhoz, táblák, óra, polcok, szirszarok… csak úgy izzott a fúró a kezemben.
Előtte meg befejeztem a nagylány íróasztalát. Az se volt semmi. Ahhoz képest, hogy mennyire egyszerűnek tűnt a boltban, annyira szopatós lett. A két asztal három délutánomat vette el. És tényleg tartózkodni kell a KIKÁ-tól. Végigdühöngtem a szerelést: a manuál gyk használhatatlan volt, a furatok több miliméteres eltéréseket is produkáltak egymáshoz képest, a fatiplik vastagsága is erősen szórt, ráadásul több olyan rész is volt, ahol erőhatásnak kitett részeket egyszerűen ragasztani kellett, csavarozás helyett. Nem mondom, most már jó, stabil is… de mire idáig jutottam, elvesztettem néhány barna hajszálat. És egyébként sincs sok belőlük.

Este nyolc körül végeztem. Mivel napközben a nyomorult vízszerelő miatt nem mertünk elmenni itthonról, most indultunk el nagybevásárolni. Nyugodt állapotban sem szeretek túlságosan bevásárlóközpontba járni, fáradtan, frusztráltan meg aztán végképp nem. De legalább vettünk valami bort, mert már semmilyen sem volt itthon. Ez volt a nap egyetlen fénypontja. Mármint az, hogy hazaérkezés után az egyiknek egyből kicsavartam a nyakát és már alig lötyög valami az üveg alján. Meg üvölt a Kispál.