Day: April 18, 2007

Huh…

Lassan három napja nem érem el se telnet-tel, se ping-gel a mail.externet.hu-t, miközben weben keresztül azért látom a leveleimet. Gondoltam rákérdezek a szolgáltatónál, hogy mi a fene van: megváltoztatták a DNS rekord nevét, ledőlt a szerver, vagy micsoda.

Központi telefon, IVR, Műszaki Ügyfélszolgálat.

– Jó napot kivánok, XY vagyok, miben segíthetek?
– Jó napot kívánok. Az a gondom, hogy három napja nem érem el a mail.externet.hu-t. Történt vele valami mostanában?
– Nem, semmi. Outlook-ot használ?
– Igen.
– Akkor biztos ott van valami probléma.
– Nem hinném. Több helyről, több gépről próbáltam elérni és még a ping-re sem válaszol.
– A webmail működik?
– Igen.
– Akkor a szerver működik.
– Ember, az webes elérés. Én más protokollon próbálom.
– Akkor csak az Outlook marad.
– Nézze, beírom, hogy telnet mail.externet.hu 25, semmi válasz. Beírom, hogy telnet mail.externet.hu 110, semmi válasz. Beírom, hogy ping mail.externet.hu, semmi válasz. Mindezt az otthoni gépről, a munkahelyi gépről és egy weboldalról is.
– Mi is az ön felhasználói neve? Telnet?

Huh. Bakker, kék norvég.

Aztán lassan oszlik a köd. A munkahelyről azért nem értem el, mert farok voltam. Javítva a hibát, már megy a telnet. Ennek ellenére a webről a ping továbbra sem megy – de legalább tudom, hogy a szerver ténylegesen működik.

Este teszt otthon: semmi. Se ping, se telnet. Tűzfal kikapcsolva, más postafiókok működnek… mi a franc lehet ez? Végül kínomban beléptem a routerre, lebontottam az adsl kapcsolatot, majd újrakonnektáltam, mindezt azért, hogy új IP címem legyen. És ezzel már elértem a szervert.
Kedves. A szolgáltató blokkolja saját tartományának egy részéből saját mail szerverének az elérését. Kíváncsi lennék, Mr. Telnet a Műszaki Ügyfélszolgálaton mennyi idő alatt derítette volna ezt ki.

Keserű kedd

Ma mondtam azt, hogy egy életem, egy halálom, nekimegyek a sárkánynak. Neki is mentem, le is győztem… de az ütközetben a jókedvem, az odaveszett.
8.17-re értem az Europarkba. Minden létező papír nálam volt. (Nem nagy kunszt, amióta ez az őrült káosz van a lakásban, minden fontos iratot a notebook táskámban tartok. Már teljesen úgy néz ki, mintha ténylegesen számítógéppel lenne kitömve.)
Nagyon össze kell kapnom magam, ha élethűen le akarom írni azt a cirkuszt, amely nyitásig tartott. Ott kezdődött, hogy öregasszonyok, roma nők vették körbe valamikor hajnalban az ajtót. Ebből kifolyólag ma nem sor alakult ki az ajtó előtt, sokkal inkább tolongás lett belőle. Néhányan próbáltunk úgy helyezkedni, hogy legalább valami sorféle alakuljon ki, de egy csomóan rájöttek, hogy egy félkörből rengeteg sort lehet indítani, különösen úgy, hogy arra hivatkoznak, hogy ők nem a Gázművekhez várnak, hanem az Elmü-höz. Azt, hogy mindegy, mert egy sort engednek be és majd bent válik el, ki hová megy – nemes egyszerűséggel kinevették. Pusztán csak azért nem nevezem balkáninak a kialakult szituációt, mert nem áll szándékomban megbántani becsületes balkáni állampolgárokat. Ordítozás, veszekedés, ki volt itt előbb. Már az ajtó nyitáshoz is biztonsági őr kellett, aztán odabent volt még két nő, akik az ügyfélgépet kezelték – utána kerülhetett be az ügyfél a szentélybe, ahol már csak várakozni kellett. Rögtön az elején besurrant néhány furakodó, amire persze a roma asszonyságok irgalmatlan patáliát csaptak: ordítoztak nekik, hogy azonnal jöjjenek ki. A biztonsági őr keményen tartotta a frontot, így végül nem sodorta el a népharag az irodát. Sajnos.
Odabent mindkét céghez kértem sorszámot. Egyiknél a tizedik, másiknál a tizenkilencedik lettem. A hölgy azt mondta, hogy ha neadjisten pont akkor vagyok az egyik ablaknál, amikor a másikhoz is hívnak, csak szóljak neki, majd elrendezi a dolgokat. Kaptam két űrlapot is, hogy töltsem ki. Rögtön rosszul is lettem, mert a gázos tele volt az eladóra vonatkozó kérdéssel. Szerencsére annyi papír volt nálam, hogy végül minden adatot le tudtam vadászni – de az eladó aláírásával nem tudtam mit kezdeni. Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy ha a hölgynek nem lesz elég az aláírt adásvételi szerződés, az aláírt óraállás jegyzőkönyv, az aláírt átadás/átvételi jegyzőkönyv, az aláírt és általuk is szignált nullás papír, akkor megetetem vele az összes papírt.
Nos, el sem vette az általam kitöltött űrlapot, hanem adott egy másikat, hogy töltsem azt ki. Azon már nem voltak ilyen zavarbaejtő rubrikák, ment is simán a dolog. Sajnos elég lassan. A szemem sarkából egyszer pislantottam át az Elmü táblára, már a 21-es számnál jártak. Sebaj, majd a hölgy intézkedik. Ahogy végeztem, oda is mentem hozzá.
– Csókolom, amíg a gázt intéztem, elment a sorszámom.
– 19-es? Ez már nagyon elment.
– Annyira nem. Egy perccel ezelőtt láttam – szólt közbe egy sorbanálló.
– De akkor már másodjára hívhatták. Márpedig ha arra sem ment oda, akkor törölték a gépből.
– Elnézést, nem azt mondta, hogy ha ilyesmi lesz, Önnek szóljak? – kérdeztem rá.
– De. Csakhogy abban a pillanatban kell szólnia, amikor észreveszi a csúszást. Ha törlődik a gépből, akkor már nem tehetek mást.
– Akkor most mi lesz?
– Kap egy új sorszámot.
– Oké.
– Tessék. De szólok, hogy így most 61-en vannak Ön előtt.
– Nem mondja.
– De. Sajnálom, nem tudok mást mondani. Esetleg maradjon tíz percig, hátha még előkeveredik egyszer a sorszáma.
Így maradtam. Aztán egyszer a csajszi odament valami főoperátorhoz, majd egy percre rá felvillant a számom. A közönség csak szürke kondenzcsíkot láthatott, olyan tempóban vágódtam be az ablakhoz. Innentől már sima volt minden. Igaz, kiderült, a nullás papír nem volt jó, pusztán 3000 KW árammennyiséget néztek el, de ezt majd az eladón kell bevasalniuk.
Összességében két óra volt, negyed kilenctől negyed tizenegyig. De sokkal többnek tűnt. Láttam, mi folyik odabent. Az emberek már eleve minimum egy órás várakozással kerülnek be az ügyintézőhöz, hót idegesen, morcosan, tekintve, hogy odakint az önszabályozáson kívül semmi sem szervezi a tömeget. Márpedig az ilyesmi nem divat kis hazánkban, itt valahogy mindenki kívételnek képzeli magát…
Viszont rájöttem, kik azok a ráérős emberek, akiket látni szoktam kávét szürcsölni a bejárat környékén: a várakozók. Ha én kapok egy sorszámot, miszerint 61-en vannak előttem, akkor legalább másfél órát kell várnom -> kávé, újság.
Nos, fogynak. De azért a hét tartogat még sorbanállásokat.

A munka… munka, mint tenger. Sajnálatos, hogy alig van időm rá.

Mára igérték magukat a törmelék elszállítók, na meg én is kirángattam a vizeseket. Szomorú, de a beszerelt radiátor csöpög. Még szomorúbb, hogy már mozdíthatatlanul beépítettem a konyhaszekrényt, így alig férnek hozzá a kritikus hollanderhez.
Mindenkinek azt mondtam, hogy délután öt-fél hat körül érek haza, utána jöhetnek. Ehhez képest kellemes meglepetés volt, hogy a Hófehérke és a Hét Szakállas Törpe sittszállító brigád már ott üldögélt a kocsijukban, a zsákok pedig fent vigyorogtak a platón. 17.01-kor, amikor hazaérkeztem.
– Maguk igazán gyorsak – üdvözöltem a főnököt.
– Éppen ráértünk.
Fizettem, elmentek. Gyorsan beugrottam ruhástól zuhanyozni, mert az egyik zsákból ügyesen végigcsorgattam magam diszperzittel – tiszta ruhám meg igen végesen van még. Szerencsére ebben a nyárban gyorsan száradok.

A vízszerelő természetesen nem törte össze magát, hogy korán jöjjön. Éreztem én, hogy ebből nagy balhé lesz. A szerelő azt hiszi, hogy elég lesz meghúznia a hollandert, szerintem meg nem. Ráadásul én tudom, mennyire nehezen hozzáférhető a terep, ők meg nem.
Be is jött. A szerelő végül fél nyolc körül ért ki, próbálta meghúzni az anyát, persze nem ment neki. Végül hatalmas kínszenvedéssel tudott rajta fordítani, de nem szűnt a csöpögés.
Hívta is a főnökét, hogy vagy a csatlakozás, vagy a tömítés, vagy a szerelés rossz. Utána persze a főnök engem is telefonhoz kért.
– Nos, komoly a probléma. Valószínűleg a csap rossz, így le kell engedni a teljes fűtéskört és kicserélni.
– Elnézést, de hallottam, amit a szerelője mondott. Erről szó sem volt.
– Hát, ezt így látatlanban nem lehet tudni. Az a baj az ilyen szutyok öreg berendezésekkel, hogy ha leszedi az ember, utána szenvedhet a visszarakással.
– Lehet… de nem lehetett volna visszarakás után jobban megnézni, hogy csöpög-e? Amikor még rendesen hozzáfértek a csatlakozáshoz.
– Miket képzel? Megnéztük. De az ilyen apró szivárgásokat nem lehet egyből kiszúrni.
– Nem volt ez annyira apró.
– Meg egyébként is, rengeteget szívtunk ezzel a radiátorral. Háromszor kellett leengednünk a vizet, annyira nem jött össze az alsó csatlakoztatás. A felesége nem mondta?
– De, említette.
– Na látja. Annyi időt elcsesztünk azzal a csatlakoztatással.
– De mégsem sikerült.
– Amennyi időt eltöltöttünk azzal a csatlakoztatással, az alatt mi mindent meg tudtunk volna csinálni. Például berakhattuk volna rendesen a mosogatógépet…
– Melyet végül én fejeztem be Önök helyett…
– Jó, megcsináljuk még ezt a munkát. Mikor vannak otthon napközben?
– Délután öt után. Illetve a szombat munkanap, de a nejem itthon lesz.
– Akkor szombat délelőtt megyünk.
– Várom Önöket. Viszontlátásra.
– Viszontlátásra.
Visszaadtam a szerelőnek a telefonját.
– Most mit szól? Tényleg le kell engedni az összes vizet?
– Dehogyis. A csöpögés a csap és a radiátor között van és ha elzárjuk a csapot, akkor megáll. Szerintem a stucni rossz.
– Úgy legyen. Maga szerint meg lehet azon a kis helyen szerelni?
– Nehezen.
– A főnöke azt mondta, szombaton küld ki valakit.
– Lehet, engem. Érzéke van, hogy megtaláljon. A XXIII. kerületből mentem haza, örültem, hogy hat óra körül hazaértem a XIV-be – ekkor rángatott ki ide, a XVIII. szélére.
– Sajnálom.
– Hja. Viszontlátásra.
– Viszontlátásra.

Nos, vérző szívvel, de ezt a társaságot is lehúztuk a megbízható szerelők listájáról. (A burkolókat már korábban lehúztuk.) Nem tudjuk nem észrevenni, hogy az előző lakásban is elcsesztek egy csatlakozást a falban, így az alattunk lakó hisztérikus üvöltözésből tudtuk meg, hogy leesett a fürdőszobájukban a plafon. Legalábbis a vakolat róla. Ráadásul ezzel az akcióval kapcsolatban derült ki, hogy a közös képviselő elsikkasztotta a biztosítási díjat, így szegény alattunk lakó két szék között esett a földre: nem kért kártérítést a vízszerelőtől, mondván, hogy úgyis van biztosítás – aztán később derült ki, hogy nincs. De legalább a közös képviselőt kirúgtuk.
No, mindegy, a vizesek nagyon erősködtek, hogy anyaghiba, ráadásul egy olyan elemben, mely ezer évenként romlik el, micsoda balszerencse. Akkor még el is hittem.
Aztán itt elkövették ugyanazt a hibát. Szerencsére a burkolók időben észrevették a szivárgást, így még vakolás/csempézés előtt tudtuk kirángatni a vizeseket, megszűntetni a szívárgást.
És most megint. Tudom, rengeteget küzdöttek ezzel a radiátor szereléssel. De ez nem mentség a tré munkára. Ha szar egy alkatrész, akkor vegyék észre és amennyiban reménytelen, akkor cseréljék le és ne hályogkovácskodjanak rajta. Különösen akkor ne, ha tudják, hogy hamarosan úgy be lesz építve a környék, hogy alig fognak hozzáférni.
A mentegetőzések, a magyarázatok, no meg a hozzáállás pedig egyszerűen elfogadhatatlan. Soha nem voltak itt akkorra, amikorra ígérték. Ha ehhez hozzáveszem a szó nélkül szétolvasztott vezetékkupacot – melyet állítólag nem vettek észre – akkor elég sötét a kép.
Pedig ránézésre szimpatikus a fazon, jól el lehet vele beszélgetni, meg feleségem egyik kollégájának közeli rokona, szóval nem csak úgy, az utcáról estünk be hozzá – de az utolsó csöpögéssel betelt a pohár.

Este még levezetésképpen összeraktuk a kölykök ágyait. A kommentjeimet inkább nem írom le, vannak olyan kifejezések, melyektől még ez a blog is elpirul.