Nem örülök

Szokták mondani, hogy a demokráciában pont az a jó, hogy fejlődőképes – kicsit olyan, mint az evolúció. Azaz egy olyan ember nyomasztó dominanciája, mint Orbán Viktor, automatikusan hozza magával olyan ember feltűnését, mint Gyurcsány Ferenc.
Lehet. Én valahogy mégsem örülök.
Nézzük meg alaposan. Gyurcsány a rációra, a józan észre hivatkozik. (És mint ilyen, jóval közelebb is áll hozzám.) Világosan, érthetően magyarázza el, hogy mi működik rosszul, szabatosan részletezi, mi mindent kell tenni, hogy megjavítsuk és kristálytisztán világít rá, hogy miért baszták mégis el. Kommunikációs hiba, persze.
Orbán Viktor ezzel szemben teljesen máshogy áll a nagypolitikához. Rációnak nyoma sincs a megnyilvánulásaiban, tisztán az érzelmek húrjain játszik. Józan érvek helyett íveket használ, pszichológusként lépésről lépésre épít fel egy egyre inkább hitre épülő világképet. Valamikor félrement nála a gondolkodás: elcseszett valamit, de ahelyett, hogy beismerte volna a hibáját, majd ment volna tovább egy normális úton, hihetetlen energiákat mozgósít azért, hogy a világot görbítse el olyatén formára, hogy ő tűnjön hibátlannak. A kis Harmadik Ricsi.
Jelenleg ugye kettejük harca határozza meg az ország hangulatát, hatékonyságát. A nép, az istenadta nép meg úgy lesi a fejleményeket, mint anno a Szabó Családot.
Verseny, evolúció – ezek mind szép fogalmak… csakhogy amióta ez a hatalmi harc folyik, az ország szekere – képletesen szólva – árokba rúgva rohad, reménytelenül.
Szóval nem tudom… mondtam már, hogy nem örülök?

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *