Hier ist mein Auto

A Homáron volt nemrégiben egy autókereskedős sorozat. Rögtön az elején lenyűgöztek, ugyanis pont azt a kereskedőt tűzték pellengérre, akitől én is vettem a kocsimat. Sőt, a második cikkben is szerepeltek.
Örültem, na. Mindig örül az ember, ha látja, hogy nem csak ő volt a balek, hanem mások is.
A kocsiról… inkább semmit. Aki törzsolvasó, az úgyis tudja, aki nem, az meg elégedjen meg azzal, hogy ennél kiszámíthatatlanabb, rosszindulatúbb vén kurvát még olasz bordélyházak madámjai között is nehéz találni.

És akkor jöhet a sztori.

Nos, a jó öreg Dankai. Tudni kell, hogy ők ketten vannak, valamikor egy cég voltak a vele szemben lévő autókereskedéssel. Én még akkor vettem náluk az autót, amikor egyben voltak. Akkor, meg soha többet.
A kilométerórát nem is mondom. Nekem nem volt olyan szerencsém, hogy valahol kiszúrták volna a pörgetést, nem is kérdeztek semmit sehol. Ezzel szemben maga az eladás… frenetikus volt. A főeladó egy meglehetősen nagyképű alak volt, a mellékeladó meg az a levakarhatatlan, gazsuláló fajta. Ott kezdődött, hogy igényeltem valamennyi kölcsönt az autóhoz. Közölték, hogy erről szó sem lehet, a bank ennyit nem engedélyez, legalább százezerrel _több_ kölcsönt kell felvennem. (Ez 2000 környékén volt, akkor még ennyi is számított.) Természetesen először kipróbáltuk a gépet. Aztán nem sokkal azelőtt, hogy elvittem volna, megint kipróbáltuk. Rögtön feltűnt, hogy egy piros lámpa nem alszik el a műszerfalon.
– Mi ez? – kérdeztem.
– Semmi különös. Lassan alszik el.
Olyan lassan, hogy egész úton világított. Végül addig balhéztam, amíg be nem ismerték, hogy nem működik az ABS – de csak úgy voltak hajlandók megcsináltatni, ha a fele költséget én fizetem, mondván, hogy már le vagyunk papírozva, a kocsi már majdnem az enyém. Tudom, balek vagyok, de addigra már beleszerettem az autóba.
Apró érdekesség, hogy a Casco-t egy beépített biztosítós emberük csinálta, taktikusan valamivel gyengébb (-60LE) teljesítményű motorra kötve – mondván, hogy ez jobb lesz nekem, mert kevesebbet kell fizetnem. Hogy tényleg fizetett volna-e a biztosító kár esetén? Nem tudom, szerencsére nem kellett kipróbálnom.

A kocsit persze úgy adták el, hogy az egy cégvezetőé volt, aki a hivatali járgánya mellett nem nagyon használta. Ehhez képest másfél-két hónappal később egyszer Kispesten tankoltam, amikor a szemben lévő szervízből odajött egy fiatal srác, hogy övé volt a kocsi, és hogy mikor vettem meg, mert a kereskedő, akinél bizományban hagyta, nem hajlandó neki fizetni, mondván, hogy én, a vevő, még nem fizettem ki a vételárat. Naná, hogy kifizettem.
Hogy mennyire volt jó állapotú a gép? Nos, az elkövetkező 5 évben a vételár jó kétszeresét költöttem rá, mire nagyjából rendbe lett téve.
Viszont ne feledkezzünk meg az érem másik oldaláról, arról, hogyan lehet egy ilyen cég ennyire sikeres. A környéken több autókereskedés is van – és messze az övéké a legolcsóbb, az autók pedig kívülről jól néznek ki. Ez az olyan árérzékeny balekokat, mint amilyen én is voltam 2000 körül, vonzza, mint bugzapper a moszkítókat.

No, ennyi. Szép emlékek… végül is az ilyen élmények indítják el az embert az öntudatos fogyasztóvá válás útján.

ps:
A címről egy megjegyzés; azaz miért lehetett egykor annyira szeretni Gazit.

This entry was posted in Sztori.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *