Kommunikáció

A napokban volt a szokásos InetPub klubfoglalkozás. Egyáltalán nem szokásosan, rövid időre félrement a beszélgetés: a hagyományos témák – szex, szakma – helyett nekiálltunk politizálni.
Viszonylag hamar kiszálltam: hallgattam egy ideig, majd becsuktam a szemem és kihasználtam a holt időt – relaxáltam. (Tudod, a szokásos: behunyod a szemed, majd csukott szemhéj mögött mereven az orrod hegyére fókuszálsz mindkét szemeddel.)

Amíg hallgattam a többiek vitáját, beugrott egy régi kommunikációs tréning. Egyáltalán nem véletlenül.

Arról volt szó, hogy a cég szervezett egy ilyen programot: néhányan elmentünk egy előadóterembe, ahol mindenféle dolgokban kellett résztvennünk. Az egyik szituáció az volt, hogy csapatokra osztottak minket, majd felolvastak egy történetet. Jó kis zűrös sztori volt, bankok kevertek pénzzel, átutalásokkal aztán félrement egy helyen a művelet és a végén meg kellett állapítani, ki volt a hibás, kinek jár kártérítés. Minden csoport kialakította a maga álláspontját, majd a két legmarkánsabban eltérő véleményt képviselő csoportok képviselőjét kihívták a színpadra, hogy vitassák meg az álláspontjukat. Az egyik személy én voltam, a másik a már korábban említett kollégám. Öt percen keresztül gyűrtük egymást a szinpadon, végül kialakítottunk egy feltételes konszenzust: megállapítottuk, hogy milyen lépéseket kell tisztáznunk a probléma megoldásához és rögzítettük, hogy a tisztázás eredményétől függően, mikor, melyikünknek lesz automatikusan igaza.
A vita után jött az elemzés. Először mi mondtunk el a véleményünket a másik személyről(1), majd a többiek rólunk. Végül a szeánszot levezető hölgy mondta meg a frankót.
Itt bújt ki a szög a zsákból: kiderült, hogy a sztori erősen kitalált történet. Szándékosan úgy konstruálták meg, hogy ne legyen senkinek sem igaza. Vagy – ami ugyanazt jelenti – mindenkinek, aki eltérő véleményt képvisel, egyaránt igaza legyen. Az egész bemutatónak az volt a célja, hogy kihozza a vitakultúrát az emberekből. Megmutassa, mennyire tud racionális lenni az ember, mennyire vált át emocionálisba, mennyire kooperetatív, mennyire konfrontatív. Csupa jó dolgot mutat be a szerepjáték – csak éppen a vitának nincs egy hangyafasznyi értelme sem.
Na, ez jutott eszembe, amikor hallgattam, hogy többre érdemes barátaim hogyan agyalják egymást olyan dolgokkal kapcsolatban, melyekre minimális rálátásuk van, mely dolgok ezerféleképpen lehetnek – és ráadásul mely dolgok számtalan, egymással nem összehasonlítható szempontokból közelíthetőek meg.
Értelmetlen. Vita, a vita kedvéért.
Szvsz marha fontos, hogy az ilyen szituációkat időben felismerd – így majd nem pazarlod értékes kognitív energiádat felesleges veszekedésre. Rájössz, hogy használhatod a ‘mindegy’ varázsszót. (Ráadásul ha csupa férfiember van a társaságban, az alfa-hím státuszért sincs túl sok értelme harcolni.)

De ha már itt járunk, ennél a kommunikációs tréningnél, elmesélek egy másik szerepjátékot is a programból.
Röviden úgy foglalhatnám össze, hogy a ‘mikromenedzsment csődje’.
3-4 fős csapatokat kellett alakítanunk. A feladat az volt, hogy egy személynek bekötötték a szemét, és az illetőnek ilyen állapotban Balaton szeleteket kellett egymásra raknia, minél magasabb tornyot építve. A torony szerkezete rá volt bízva. A többiek szóban irányíthatták, mit hová tegyen.
Mindenki kidolgozta a nyerő stratégiáját, aztán egymás után kivonultunk az asztalhoz és megtettük, amit követelt a haza. Mindenki egy – és szigorúan csak egy – irányítót jelölt ki, egy másik személy az időt mérte, a többiek szurkoltak. A bekötött szemű hapi úgy mozgatta a kezét, ahogy az irányító mondta: jobbra, balra, előre, hátra, fel, le, most jó. Eltérés maximum ott volt, hogy ki milyen szerkezetben rakatta fel a csokikat. A legügyesebb csoport két perc alatt egymásra tudott helyezni durván 10-12 Balaton szeletet.
Eddig semmi extra. Csakhogy a végén a kísérletet vezénylő hölgy saját csoportot alakított. Kihívott egy személyt, bekötötte a szemét, majd leültette az asztalhoz. Közölte vele, hogy úgy fog segíteni neki, hogy _nem_segít_. Minden, amit megtesz, annyiban merül ki, hogy 10 másodpercenként bemondja az időt.
Belevágtak. Ezzel a technikával majdnem húsz csokit tudott egymásra pakolni a hapi.
Szerencse? Pont egy olyan kollégát fogott ki az oktató, aki extrém módon ügyes volt?
Nem. A hölgy a végén közölte, hogy a kísérlet eredménye 100%-ban megjósolható. Bárkit választ is ki, az majdnem dupla hatékony munkát tud végezni, ha nem ugatnak bele minden pillanatban, hogy mit csináljon. Ha bízhat a saját eszében, a saját érzékeiben – pontosabban, ha nincs más esélye, csak az, hogy ezekben bízzon, akkor olyan mechanizmusok – nevezhetjük ösztönnek vagy akár erőnek is – aktivizálódhatnak az illetőben, hogy simán jobban teljesít, mint ha aprólékosan irányítják.
Tanulság: a főnök akkor jár el a legjobban, ha semmi mást nem csinál, csak rendszeresen figyelmeztet a határidőkre – de nem akarja megmondani, hogyan tedd a dolgodat.

Megjegyzés:
(1) – Én itt szembesültem először azzal, hogy kollégám nem akármilyen figura. Rögtön strukturálta a vitát: közölte, hogy az öt percből másfél az enyém, másfél az övé, majd a maradék két percben megvitatjuk egymás véleményét. A másfél perceket majd a mobilján fogja mérni.
Aztán a vita után derült ki, hogy a mobiltelefonja nem is tudott másodperceket mérni. A srác az egész időmérés dolgot beblöffölte. Szemrebbenés nélkül.
Le voltam nyűgözve.

6 thoughts on “Kommunikáció

  1. Igen, olvastam én is. El is gondolkodtam, hogy leírjam-e valami durva szatíra formájában, mi történne Pesten, ha itt is bevezetnék.
    Aztán mégsem írtam meg, mert ezeregy más dolgom volt.

  2. A linkelt iras magyarorszagi megvalositasatol mentsen meg minket a jo isten/az eg/felsobb hatalom/az ufok vagy barki (kinek izlese szerint). Tomegverekedes lenne a vege, efelol nincsenek ketsegeim.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *