Meghallgattam Gazi legújabb kompozícióját. Szomorú vagyok.

Pedig megszokhattam volna. Eddigi életem során hányszor, de hányszor kellett vállrándítás nélkül kidobnom egykor fontosnak hitt dolgokat… embereket.

[Update]
Azért csak benyomtam a winampba a Waszlavik összest. Így, a 16. házassági évfordulónkon úgy is hajlamos az ember az emlékezésre.
Eszembe is jutott az eset, amikor annyira hosszúra nyúlott a legénybúcsú, hogy gyakorlatilag aznapos ittasan utaztam le Nejem családjához, ahol már nagyban készültek az eseményre. Indulás előtt bedobtam egy Gazi kazettát a zsebembe, végletekig elszánva magam, hogy ezt a zsenit feltétlenül megismertetem apóssal, aki alapvetően egy tök jó fazon. Végül is, tényleg az, de szikár parasztember lévén valószínűleg nemes egyszerűséggel vasvillára nyársalva ebrudalt volna ki a házból már a második számnál. Szerencsére Nej gyors akciója elejét vette a jelenetnek.
Aztán amikor 94-ben sógornőmmel és öcsémmel négyesben Olaszországban csavarogtunk, és már mindenki hulla volt, különösen én, a sofőr – végül azzal sikerült becsempésznem egy Waszlavik kazettát a magnóba, hogy csak ez tud engem ébrentartani. Öcsém valószínűleg azóta sem tudja megbocsátani nekem ezt az akusztikus merényletet.
És még számtalan emlék. Hallgattam begőzölt bulikon. Hallgattam programozás közben. Hallgattam Trabantban, Ladában. Hallgattam unalmas vasárnapi délutánokon, mint gyerekekkel játszó családapa. Hallgattam, amikor az ablak előtt hangoskodó alakokat akartam elűzni. (Igaz, ilyenkor egy kicsit hangosabban.) Szóval hallgattam. Ez az, ami egy kicsit nehezebb lesz mostantól.