MVP Open Days ’06, Moszkva

Előkészületek

Kicsit későn tudtam meg, hogy MVP meeting lesz Moszkvában. Ebbe egyfelől szerepet játszott az, hogy augusztusban nyaraltunk, illetve a műtétemre koncentráltam – másfelől becsúszott egy adminisztratív baki: nem kerültem fel az mvp levlistára, így csak szóbeszéd formájában jutott el hozzám a hír. Mondjuk nem igazán aggódtam, hiszen így is volt valamivel több, mint 3 hetem. (Az egy pillanatig sem volt kétséges, hogy megyek-e: az mvp lét egyik előnyének pont azt tartom, hogy kinyílik az infomunkás jóember előt a világ.)
Aggódni akkor kezdtem, amikor megtudtam, hogy Oroszországba vízum kell.
Pánikolni pedig akkor, amikor elkezdtem utánajárni, hogyan is lehet hozzájutni.
Nos, valahogy így nézett ki a koreográfia:

  • Ahhoz, hogy regisztrálni tudjam magam, meg kellett adnom a pontos érkezést, visszaindulást és egyéb repülési adatokat. Azaz meg kellett vennem a jegyet.
  • Ahhoz, hogy vízumot kapjak, be kellett mutatnom a vócsert, a vízumot ugyanis pont annyi napra adják, amennyit a vendéglátód visszaigazol.
  • Ahhoz, hogy vócsert kapjak, regisztrálnom kell.

Tehát: először megveszem a repülőjegyet oda-vissza. Tulajdonképpen blindre, mert semmi garancia nincs arra, hogy 3 hét alatt megjön a vócser és megkapom a vízumot. De bátraké a szerencse. Egy nap elment azzal, hogy megkerestem a legolcsóbb, időben illeszkedő járatot. Természetesen jól el is böktem, de erre az egész szervezésre jellemző volt, hogy először cselekedtem és csak utána gondolkodtam. (Visszafelé volt reggel gép meg este. Én a reggelt választottam, így viszont izgulhattam, hogy Szentpétervártól indulva odaérek-e reggel fél kilencre Seremetyevóra.) És akkor még nem beszéltem arról, hogy a végén derült ki, mekkorát is bakiztunk valójában.
Gaba ezzel szemben az esti gépet választotta, így egész biztosan kényelmesen el fogja érni, ráadásul van egy plusz napja Moszkvában. A jegy átrakatása viszont 20 rongy.
Mi is kell a vízumhoz? Az ember először tájékozódik a netről. Jól rá is farag, mert két helyen vannak adatok, mindkettő mást állít. Nyilván ilyenkor az ember végül beszerez mindent: igazolványkép, fénymásolatok, vócser, repülőjegy, meg ilyenek. Aztán Gaba szólt, hogy igazolványképből négy kell, meg legyen utazási biztosítás is… Mire odaértem, alig bírtam el a dossziét. Mondanom sem kell, a felsoroltak jó része abszolút nem kellett. Ezek közül biztos vagyok abban, hogy utazási biztosítás és négy fénykép biztosan nem kell, a többi meg… vagy kérik, vagy sem. Végül kaptunk egy csekket, befizettük, újból sorbaálltunk, kaptunk egy papírt, azzal kellett visszamenni a vízumért. Ha péntekre kértük, akkor még felárat sem kellett érte fizetni, mert pont belefértünk az időbe. A repülőgép szombat reggel indult…
A nagy kapkodásban vettem észre, hogy rendesen benéztem a Szentpétervár-Moszkva távolságot, emiatt gyakorlatilag az utolsó pillanatban kellett átkavarnom a regisztrációmat. Aztán még kavartam egy kicsit a vonatjegyekkel is… Valószínűleg Oleg már nem szeret annyira. Remélem, nem vesztette el a fonalat, mert akkor én se fogom szeretni.
Mondjuk egy kicsit durva baki, hogy pontos menetrend, előadások, időbeosztás, azaz olyan infók, hogy ki mikor hol lesz és meddig, szóval ez a papír csak az utolsó napon érkezett. Kicsit kevesebbet szerencsétlenkedtünk volna.

09.23. Szombat

Hajnali ébredés, konyhában basszushangon beleüvöltve az el-eltűnedező szürkületbe: “puszty vszigdá búgyet szolnce, puszty vszigdá búgyet Nyéva!”. Hülyeségszint beállítva.
Karambol a ferihegyi gyorsforgalmi úton. Mikor máskor. Szerencsére nem vészes, az adrenalinom meg egyébként sem volt még megfelelően magas.
A repülőgépen orditó gyerek két sorral előrébb – tudtam, hogy ordító gyerek mindenhol van… Na de repülőn? Mindenesetre a porszívó hatás működött. Egy ideig. (Állítólag a kisgyerek az anyaméhben olyan zúgó hangot hall, mint amilyet a porszívó ad ki magából. Ezzel a hanggal le lehet csitítani a büdös kölyköt, ha nagyon sír.)
A felhők… mint megannyi karfiol.
Kaja, ital, kávé, ital… Meglepően jó az ellátás. A kései fekvés miatt kávéhegyek jönnek. Varsó környékén már a harmadik.
Szent István Korona vörösbor, szentkirályi ásványvíz – ebből egy fröccs kapásból felér egy boldoggá avatással.
A kisgyerek egész jól bírja. Valószínűleg kevesen mondhatják el magukról, hogy ilyen fiatalon már végigordították a térképet Kassától Moszkváig. A szülők szemlátomást torokerősítésre gyúrnak. A mögöttem ülőt mindez nem zavarja, szolídan horkol. Jó lenne nekem is hunynom egy kicsit, de a kávé már a fülemen folyik kifelé.

Meg kell dolgoznunk a belépésért. Ki kell tölteni egy ún migration card nevű valamit. Ez egy űrlap, csak és kizárólag cirill nyelven.
Technikák:

  • Puszta kézzel szögbeverős: elővettem a magammal hozott orosz kéziszótárat és lefordítottam a rubrikaneveket.
  • Rutinos: kért a stewardesstől egy mintát.
  • Szemfüles: észrevette, hogy a szintén cirill betűkkel írt vizumokon ugyanazok a jelsorozatok vannak.

Első impresszió még a levegőből: a táj egyáltalán nem annyira Mordor, mint ahogy elképzeltem.
Hoztam a GPS-t, de minek. Az iGO nem ismeri Oroszországot.
Gyors felkészülés társalgási témákra – milyen is jelenleg a magyar helyzet. Megfelelő kifejezés keresése: bloody stupid bollocks, angolul kevésbé értőknek: átkozottul hülye heregolyó. Talán elég lesz.
Útlevél ellenőrzés az orosz reptéren. Csajszi belenéz az útlevélbe, rámnéz, visszanéz az útlevélbe, röhög. Szimpatikus. Aztán elkomorodik az arca, valami nem stimmel a papírjaimmal. Szól a mellette ülő főhadnagy csajszinak. Ez már vérbeli profi, ékszerész nagyítót csippent a szeme elé, milliméterről milliméterre átpásztázza az igazolványt, majd visszadja az előző csajszinak. De az nem bír magával, még mindig nem tetszik neki az útlevél. Szól a többieknek, így most már a bódéban ülő mind a négy ember az én útlevelemet nézi. Gabát, velem szemben teljesen hanyagolják. Aztán meggyőzik egymást, beengednek. A túloldalon már várnak. Többen is. Taxisok bősz csoportjai ajánlkoznak fel, hogy bárhová elvisznek, csak messze legyen.
Végül megtaláljuk az MVP Open days táblát markolászó csajszit és innentől már sínen vagyunk. Illetve négy keréken.
Leningradszkij proszpekt… 16 sávos sugárút. Bedugulva. Szombaton.
Végre megvan, miért hívják ezt az autókategóriát városi terepjárónak.
Rengeteg húszemeletes. Vakolatlan téglából. Türelem bőven akad errefelé.
Szálloda, adminisztráció, este nyolcig szabad program. Gabával bevettük magunkat a belvárosba.
Első pofáraesés: a metróállomások. Oké, a neten van egy csomó fénykép… De teljesen más élőben befutni egy-egy ilyen állomásra, látni, hogy ezekben a csodás terekben emberek nyüzsögnek, teljes természetességgel használják.
Dinamo stadion mellett mentünk le a föld alá. Az egész környéket katonák biztosítják. Itt most vagy focimeccs lesz vagy Gyurcsány jön a masszív híveinek szónokolni.
Kijöttünk a besaccolt állomáson és nem találtuk a Vörös teret. Valahogy úgy képzeltük, hogy a tornyok majd kimagaslanak messziről. Elindultunk erre, aztán arra, de egyik irány sem tetszett igazán. Végül odamentem egy forgalomírányító rendőrszerűséghez, hogy ggye krasznaja plosagy? Erre nézett hülyén, majd bizonytalanul körbemutatott.
És tényleg, pár méter gyaloglás után meg is találtuk a bejáratot. Innentől nem volt nehéz, gyakorlatilag körbemászkáltuk a komplexumot, kicsit bő ráhagyással, átkeveredtünk a szemben lévő sziget túloldalára is – ez külön jó ötlet volt, ide a többiek nem jutottak el. Összességében szép volt, de más, mint amilyet vártunk. Én arra tippeltem, hogy ódon, ütött-kopott lesz, ahol a lepusztultságon átragyog a régi szépség. Ehelyett tiptop volt minden, felújítva, újraépítve, ahogy kell. De nem tudtunk felhőtlenül eltelni a látvánnyal, mert lépten-nyomon toronydaruba ütköztünk és építkezéseket lezáró alumínium falakba. Mintha egész Moszkva egy nagy építési terület lenne. Viszont azt is hozzá kell tenni, hogy szemmel láthatóan izgalmas épületek bújnak ki a föld alól. Az orosz építészek bátran kísérleteznek, használják a ferde és görbe vonalakat… de ezekről többet mesélnek a fényképek. Nézzétek át, érdemes.
A Moszkva-folyó egyik hídjáról megpillantottam a Moszkvai Egyetemet. (Leánykori neve Lomonoszov.) Aznap már másodszor… de hamar kiderült, hogy egyik sem az. Remélem, időben szólok, hogy bárki, aki esetleg arra alapozza a városjárást, hogy a bazi magas, jellegzetes épülettömb majd segíti a tájékozódásban, felejtse el, mert egyébként soha nem talál ki a városból. A taxiból láttam meg először az ismerős kontúrt. Ah, Lomonosov University – fordultam a kísérőhöz. No – csóválta a fejét – It is only a house.
Aztán a most megpillantott épületről derült ki, hogy ez az egykor volt KGST székház. Majd nem sokkal arrébb találtunk egy újabb csúcsos felhőkarcoló komplexust, az meg a a Leningrád szálló volt. Már nem is nagyon reagáltam rá, amikor egyszer tényleg eljutottunk az egyetemhez. Az ember előbb-utóbb elunja a gigászokat is.
De vissza a mászkáláshoz. Szinte mindegyik utcai árusnál lehet venni érdekes Matrjoska babákat. Pl. a legkülső burok Putyin, alatta Jelcin, Gorbacsov, Brezsnyev, Hruscsov, Sztálin, Lenin, Miklós cár… és az alsó kettőt már nem tudtam beazonosítani. Volt Harry Potterben is, de azt már nem szedettük szét az árussal.
Nyolc körül indult a közös program, addigra értünk vissza. Amíg vártunk, lementem a bárba, inni egy pohár sört. Helyi sört csapoltak, mondja a hapi az árat: 16 rubel. Ah, de jó ár… aztán kiderült, hogy elbökte, 60. Így már kevésbé. (Az arányok: 15 euróért adnak 510 rubelt. Ez olyan 8 forint/rubel körül jön ki.)
Gaba szúrta ki, hogy a hotelparkoló őrének géppisztolya van. Ember, hogyan őriznek akkor ezek katonai objektumokat?
Vacsora a Yolki Palki étteremben. Kellemes környezet, hagyományos orosz ételek, népviselet, meg ilyenek.
Ülök az asztalnál és hallgatom… amikor egy cseh meg egy litván vetélkednek, ki tud több orosz szót… melletük egy osztrák meg egy magyar csak vigyorog, mint a tejbetök… És időnként kijavítja őket.
Azt hiszed, ez már elég cifra? No, képzeld el a következöt: Észtországnak, Lettországnak, Litvániának egy mvp leadje van. A lettek, litvánok úgy-ahogy értik egymást, az észtek más nyelvet beszélnek. Oroszul mindannyian tudnak, de… Tehát, a litván mvp lead az észt mvp-vel angolul társalog. Igenám, de ekkor odaül az asztalhoz az orosz mvp lead, aki miatt mindannyian átváltanak oroszra. Kész bábel.
Azért egy szót velem is megtanítottak: prieka. Ezt kell harsányan a levegőbe kurjantani, ha egy litván illetővel bedobtok egy vodkát. A nyelvtudásért mindent… gyakoroltam is rendesen.
Cserébe elmagyaráztam a különbséget az ‘egészségedre’ és az ‘egész seggedre’ között. (Magát a szót a szorgalmas lead már ismerte.)
No, szóval jó buli volt. Ahogy néztem, Gaba nem annyira élvezte, legalábbis az, hogy ötpercenként lefejelte az asztalt az álmosságtól, finoman erre próbált utalni.
Mi, többi gyarló ember, ettünk, ahogy kell. (Ilyeneket voltak: svédasztalos rendszerben valami halból készült húsgombóc, sült nyúldarabok, mindenféle nyers hal, azonosíthatatlan saláták, pirog, kvasz… Ne tudd meg, milyen görcsösen kapaszkodtam a főtt virsli, krumplipüré kombóba… de azért megkóstoltam mindent.) És természetesen vodka, ásványvíz helyett. Végül este 11-kor lett vége, busz vissza a szállodába, Gaba liftben szundított egy kicsit, aztán mindenki más is, a szobájában. A sajátjában.

09.24; vasárnap

A természet mintha nem venne tudomást az időeltolásról. Reggel hétkor még sötét van és köd. Tíz óra felé kezd felszállni. Mivel még nem állítottam át a mobilt, ez nálam 5, illetve 8 órát jelent, azaz a természeti jelenségek ebben a koordinátarendszerben teljesen rendben vannak.
Bőséges reggeli után busszal vittek minket a Microsofthoz. Elég messze van, az út önmagában is egy városnézés. Mit is mondjak… Érdekes város. Gombamódra nőnek a felhőkarcolók, a húszemeletesek törpének tűnnek mellettük. És még mindig nem ritka a kistégla falazóelem.

Regisztrációkor csomag: benne ajándék esőkabát. De jó, két nappal ezelőtt vettem éppen. Gaba viszont nem győzött vigyorogni: nem hozott esőkabátot, a meteorológia meg keddre szeles, esős napot jósolt.
Bevezető előadások: az orosz mvp főnök, Szasa, utána globális mvp főnökhelyettes, Karen (Liverpool fc sálban, mert úgy jobban érzi magát), aztán egy lelkesítő szózat a helyi Microsoft egyik emberétől (Vlagyimír), végül a very lelkes emberek kitámolyogtak és rátapadtak a kávéstermoszra.
Volt automata is, mégpedig a darálós fajtából. Na, ezzel nem volt könnyű barátságot kötni. Megnyomtam a gombot… Rövid gondolkodás után kiszórta a cukrot. Igen, jól figyeltél, pohár nem volt. Odavetődtem a vízautomatához, kitéptem belőle egy műanyag poharat és bedobtam a kávéautomatába, reménykedve, hogy valamennyire azért hőálló. Az utánam jövő nem volt ennyire találékony, döbbenten nézte végig, hogyan csorognak ki egymás után a capuccinójának komponensei. Természetesen a következő ember már képben volt, hozott egy porcelán poharat és azt tette be a gépbe. Na, ő volt az, aki kapott a géptől műanyag poharat is. Apró szépséghiba, hogy a műanyag pohár a porcelántól nem tudott a helyére csúszni, így a nemes kávé az oldalán csorgott végig.
A legyőzött emberiség visszavonult az előadóterembe.
Megjött az első szakmai előadás. Egy építész (architect :-) srác ment végig egy fejlesztésen: linq adatbázis kapcsolat, virtualearth sdk, ajax programozási technikák – azaz ingatlan adatbázis összekapcsolása műholdtérképes rendszerrel. Természetesen a google maps kifejezést kerülték, mint a tüzet.
A következő szünetben győződhettünk meg róla, hogy az emberiséget nem szabad leírni. Az előző szünetbéli vereség után meglett a módszer: a porcelánpoharat neki kell szorítani az érzékelőnek. Non passarant!
Ebédre nagyon finom: görögsaláta, héjastól főtt/sült krumpli, mindenféle saslikkal. Utána egyenlítettem: felzárkóztattam a kávékat a zöld teák mellé, most 2:2 az állás. Talán most már tovább fogok látni egy méternél.
Ebéd után félórás előadás moszkva történelméről, majd az elmélet után jött a laborgyakorlat: városnézés.
Kezd városforma kialakulni a ködből. Szombaton láttuk a Kreml környékét, a szállodánál és az utazásoknál látjuk a szellős részét a városnak… De eddig klasszikus város formát nem láttunk. Most már igen. Talán még szeretni is lehet. Az látszik, hogy baromi nagy… És az is, hogy sűrűn változtatja hangulatait.
Azért furcsa ott mászkálni, ahol valamikor a szovjet hadsereg színe-java vonult fel… de akkor még nem volt meg az az épület, amelyik észak felé elzárta az utat. Az idegenvezető megmutatta Sztálin sírját is… Ide lehet menni köpködni, feltéve, hogy az ember képes száz méteres produkcióra.
Megnéztük még az ’emberi nagyság győzelme az emberi butaság felett’ templomát. Van rendes neve is, de ez a jellemző rá. Valamikor itt állt a világ legnagyobb ortodox temploma. Sztálinnak jobb ötletei voltak a telek hasznosítására, egy Szovjetek Háza nevű komplexumot tervezett a helyére. A tervrajzot láttam, egy bazi monumentális épületegyüttest képzelj el, melynek a tetején, már majdnem a felhők között egy ötvenméteres(!) Lenin szobor koronázta volna meg a hatást. A templomot lebontották, az új épületet el is kezdték, de ekkor halkan beszólt a természet, hogy ehhez talán neki is lenne egy-két szava. Úgy indított, hogy talán közvetlenül a folyópartra, alapvetően ingoványos talajra nem kéne ekkora hatalmas épületet felhúzni. De azért az orosz fiúk néhányszor nekiálltak… de amit felhúztak estélig, le is dőlt reggelig. Végül Sztálinnak elege lett az egészből, a gödröt kinevezte uszodának, oszt jól van. Ez tartott 1995-ig, amikoris a világ összes ortodoxa adományokat gyűjtött és összekaparták a pénzt, hogy pontosan rekonstruálni tudják a templomot. Ez nemrég zárult le, eredetiben láthatjuk az épületet. Nagyon impozáns… és a történet is hordoz némi optimizmust.

Vannak tanulságai az útnak. Az, hogy Magyarországról csak ketten mentünk ki, paradox módon nem sült el rosszul. Ahelyett, hogy magyar majomszigetet képeztünk volna, bele kellett illeszkednünk a nemzetközi zűrzavarba. Már most biztos, hogy a legközelebbi mvp találkozón biztosan lesz három ember, akik örülni fognak nekem és elbeszélgethetünk arról, mi is van velünk. Egy újabb élmény: bátran oda kell ülni ismeretlenhez: ez a státusz innentől könnyen eliminálódik.
Aztán maga a nyelv. Eddig nem sok sikerélményem volt, mert akár a horvátoknál, akár a cseheknél, akár a szlovákonál vagy az osztrákoknál kellett beszélgetni, mindig szerencsétlenkedés lett belőle: az angolt nem értették annyira, a németet meg e helyit én nem, szóval kínlódtunk. Itt nem: mindenki szigorúan angolul beszél. Nincs kavarás, nyelvválogatás. És néha már azt hiszem, kezdek megtanulni kommunikálni.
Tegnap hagyományos – műparaszt – étteremben voltunk, ma a hivatalos rendezvények után egy modernebb helyre mentünk: egy műmetróba. Egy kicsit zavaró lehet a sok ‘mű’ előtag, de ilyen helyeken nem finomkodni kell, hanem lazítani, időt múlatni jó kedvvel.
Az első vodka után megkóstoltam a bort és rögtön javasoltam is a körülöttem ülőknek, hogy váltsunk arra. A vodka most nem volt olyan selymes, a bor ellenben egy nagyon kellemes argentín Cabernet Sauvignon volt. (Igaz, egy cseppet agyonbarrikolták, de most pont jól esett az erős tölgy/vanília kombináció.)
Egy újabb szóval gyarapodott a szókincsem: megkérdeztem néhány körülöttem ülőt, hogy mit vigyek ajándékba a gyereknek. Erre mondták, hogy ‘tuljskij prjanjik’. A kifejtése erősen zűrös volt, lehetett mézeskalács, törökméz… végül amikor sikerült vennem, akkor derült ki, hogy töltött mézeskalács.
Maga a vacsora igen lightosra sikerült… aztán kiderült, hogy ezek csak az előételek voltak. (Kaviár, félig nyers marhahús, hideg saláták.) Mire jöttek az igazi cubákok, mindenki kidurrant. Eat to die. És ha valakinek kiürült a pohara, egyből utánatöltötték. Ha kiürült egy tányér, hoztak egy telit. Púposat. Valami ránézésre másfél infarktusnyit. A bort háttérből felbukkanó csajok töltötték mindig újra. Végül megjelentek a tortaszeletek. Nagy halál.
Az est fő attrakciója a zenészcsapat volt. Népviseletbe öltözött két fiú, három lány próbált jó hangulatot teremteni – és sikerült is nekik. Igaz, a beszélgetést megnehezítette a hangos zene, de az élmény bőven megérte. (Mint kiderült, az egy igen ismert orosz együttes volt, jóval nagyobb annál, hogy kocsmában zenéljenek… de a mi kedvünkért – meg gondolom, nem kevés zséért – most mégis eljöttek.) Egy nótára rá is ismertem: anno valamikor tudtam gitáron egy ukrán dalt, azt most itt is játszották, de szöveg nélkül. (Maga a dal arról szól, hogy a fiú a hét minden napján hívja a lányt menjen el vele szórakozni – mozi, koncert -, de a lány minden nap elhajtja. (Ja prisú tjibé njémá, pidmannú i pidmellá.) Aztán utolsó nap, amikor már a lány is hajlana rá, akkor a fiú népi egyszerűséggel közli, hogy hová menjen mostantól a kisasszony. (Ezt inkább nem írnám le.))
A tegnapi észt-litván dominancia után ma román nap, legalábbis a számomra. Aktuális dolgokat boncolgattunk Gyurival. (Romániában security mvp… van egy kis áthallás a kifejezésben.)
Arról beszélgettünk, hogy mekkora nagy ember volt, aki ezt az MVP programot kitalálta. Félreértés ne essék, nem a mi szempontunkból. A legnagyobbat a kapcsolatban a Microsoft kaszálja. Alapvetően nem sok pénzért, elviselhető befektetett munkáért cserébe kap egy nagy, külsős csapatot, akik valamilyen szinten motiváltak, mindannyian jók a szakmájukban és hajlandóak együttdolgozni velük: hajlandóak megosztani a tudásukat, hajlandóak részt venni fejlesztések tesztelésében… és még sorolhatnám. Persze az egyén is nyer… és itt nem feltétlenül a szarvasgombát (na, azt egyébként most nem láttam kint) meg a kaviárt értem (azt viszont annál inkább) – vannak ennél fontosabb dolgok. Aki MVP, az többé-kevésbé Microsoft technológiákra specializálódott. Ez a szűken vett szakmai mozgásterülete, még akkor is, ha időnként néha kirándul jobbra-balra. Márpedig ennél a specializálódásnál maga a gyártó cég ismeri el, hogy igen, te a legjobbak között vagy (a kiválasztási módszert most hagyjuk) – és ez mindenképpen egy megtiszteltetés. Mi több, szakmai hírnév is, mely anyagiakban (oktató cég, outsourcing cég) illetve szakmai fennmaradásban (igen jól tud mutatni ez a három betű a cv-ben) is megmutatkozik. A többi már krém a tortán, hiszen sok múlik azon, ki hogy dolgozza fel ezt az egészet. Ismerek olyan embert, aki leblokkolt a kinevezéstől… azóta azt érzi, hogy elvárásoknak kell eleget tenni és így már nincs is sok kedve hozzá. És van a másik véglet, aki megvonja a vállát és csinálja, amit eddig is. Van akit a forráskód elérhetősége izgat, van akit az utazgatások, a személyes kapcsolatok kiépítése és van, akit a lehetőség, hogy kiélheti a kreativitását. Bejátszik még a tanulási lehetőséggel kiegészített tanulási kényszer is, mely csak első ránézésre ordító marhaság, jobban belegondolva, nagyon is fontos. (Én vagyok XY, msmouse mvp. Basszus, ezek állandóan fejlesztgetik a terméket, az emberek meg engem kérdezgetnek, mit tudok róla. Hogy nézne már az ki, ha nem tudnék nekik válaszolni?)
Szóval ilyesmikről beszélgettünk a sráccal, meg arról, hogyan lehet, hogy más cégek még nem léptek meg hasonlót: sem az IBM, sem az Oracle, sem a Cisco nem próbált még meg közösséget építeni termékeik expertjeiből – pedig, mint látszik, megérné. Már csak a kapcsolati háló megléte is óriási lehetőség.
Ezen az estén már Gaba is éledezett, elővette a Macbook-ját és a kocsmaasztalon próbált fényképkezelő szoftvert telepíteni. A román hapi nem is bírta ki szó nélkül:
– He is an Apple MVP?
– No, only evangelist – jött a válasz.

Szokás szerint este tizenegykor volt vége, kajával jelig töltve, szesztől elbódulva, a sok társalgástól berekedve, jókedvűen értem a hotelbe. Szokásos esti program, fényképek áttöltése Vosonicra, elemek, pda, telefon töltőre rakása, napi események leblogolása.
Már-már lecsukódó szemmel.

09.25; hétfő

Reggel automatikusan benyomtam a tévét. (Már első nap beállítottam egy orosz zenei adót.)
Éppen Top10 van. Az egyes hit-ek közti átvezetés: bejön egy tank és szembelövi a nézőt.
Érdekes egy világ. Sajnos nincs róla fényképem, de metrón láttam egy plakátot: “Gyere pajtás metrórendőrnek!” A képen egy égő tekintetű fiatalember, ordít róla az elhivatottság. Itt egy másik, ez meg a katona szakmát propagálja. Az utcákon mindenfelé rendőröket látni, figyelik az utakat, járdákat. Ahol kicsit nagyobb tömeg van, rendszeresen átporoszkál egy-egy lovasrendőr járőr. A hotelportásnak géppisztolya van.
Szóval, azért itt egy kicsit jobban figyel magára az ember, nem úgy tűnik, mintha sokat viccelnének.

De pl itt egy érdekes plakát: “Mi is az Európai Únióhoz tartozunk!” Az értelmezése még várat magára…

Nej már kapott hűtőmatricát, még gyerekeknek kellene csoki meg ez a hülye mézeskalács. Van valami éjjelnappali itt szemben. Hát, az, csak éppen autóbuszpályaudvar. De van büféje. Az összes rubelt elvásároltam… Majd váltok úgyis. Aha. A pénzváltó kilenckor nyit – csakhogy akkor indul a busz is. Izgalmas lesz. De végül sikerült egy időben több helyen lennem.
Ma akartam még fényképezgetni, de a buszablak meglehetősen koszos/párás.
Meglátjuk.
Nem láttuk meg. A nap csillapítás nélkül sütött végig szembe, nemhogy fényképezni nem tudtam, de kis híján ropogósra sültem. Emellett megtapasztaltuk, mekkora dugók vannak Moszkvában hétköznap reggel.
Nagyok. Amikor egy 16 sávos út keresztez egy másik 16 sávosat, ott azért már van forgalom. (Oké, nem szintben – de a rengeteg autó egyszer csak lejön róla és be akar menni a szűkebb, négysávos utcákba.)
Kurva nagy késés, gyors kávé, betuszkolás az előadó terembe. (A kávéautómatát megfenyíthették este, most tökéletesen működött.)
Infra szekció, egy hapi lelkesen beszél az Office Communication szerverről. Vagyunk vagy tucatnyian, heten interneteznek a notebookjukon, a többi úgy csinál, mintha figyelne. Nehéz kordában tartani egy geeket, ha van szabad wifi a levegőben. Én is alig várom a szünetet, hogy felkeressem a tegnap szabadon hagyott munkaállomást a hátsó büfé mellett. (guest, jelszó nélkül. Nyitólap: www.yandex.ru) (Megjegyzés: időközben kiderült, ezek szabad terminálok.)
Most látom, hogy az egyik hapi nem internetezik… Videót néz.
Viszont van egy másik, aki állandóan belekérdez. Helyes. Ha már mindenki kókadozik a székekben, legalább az előadó hajtson. Később változik a helyzet, ketten elmennek, egy újabb hapi szed elő notebook-ot – így most már tízből nyolcan neteznek. A többi továbbra is figyel. Néha kínzó szükségét érzem, hogy ne lógjak ki a sorból és legalább a palmtopot elővegyem hogy nyomkodhassak rajta valamit.
Az előadás végi taps körülbelül öt és fél másodpercig tartott.

Dacára az eddigi próbálkozásoknak, azért úgy érzem, sokat dobna az önbizalmamon, ha találnék valakit, aki rosszabbul beszél angolul, mint én. Az állandóan csendben ülőkben reménykedek. (Nekem valahogy darabosan megy az angol… a többieknek meg folyékonyan. Kicsit frusztráló.) Mindesetre a szünetben elkaptam Gyurit, hogy pár abszolút érdektelen dologról eszmét cseréljünk. Jelenleg úgysem a csere tárgya a lényeg, sokkal inkább a csere átviteli közege, a nyelv.

No, eddig tartott a jóvilág a pocakommal. Ma már több időt töltöttem klotyin, mint előadáson. Erre mondják egy friss epeműtétesnél, hogy calculated risk.

Délután Vista/longhorn security előadás. Látszik, hogy ez sokkal forróbb téma, immár 13-an vagyunk. Jó duma: demó nem lesz, mert a biztonság akkor jó, ha láthatatlan. Ergo nincs rajta semmi látnivaló. Aztán persze mégis lett egy kis bemutató.

Így teljesüljön minden vágyam: az ebédnél egy idősebb orosz mvp-vel ültem egy asztalhoz – akinek már a good appetit is túl magasra helyezte a lécet.

Mivel ebédszünetben adtam le az nda-mat, így az előadásról – délután – már túl sokat nem mondanék. (Különben is, félig szunyókálva nehéz pengeélesnek lenni.) USB kulcsok letiltásáról pl. volt szó. (Igen, ebédszünetben, 3 nappal a végső határidő előtt adtam le. Ezek szerint Jenőnek mégsem volt elég a félév. Vagy elkapták a cápák.)
Velem a helyzet egyre szarabb. Alig bírom nyitvatartani a szemem, ötpercenként rohannék klotyira és az álmosság sem csak úgy jött, valószínűleg hőemelkedésem is van. Ugyan hoztam öt kiló gyógyszert, de B6 vagy hasfogó, az nincs köztük. Hogy fokozzam az élvezeteket, az előadás után bankett, utána hangos vodkás vacsora, majd leghamarabb éjfél körül leszek ágyhoz közel, a vonaton. Pedig most iszonyúan nagy szükségem lenne egy kiadós alvásra, az ilyen hülye betegségekre az a legjobb gyógyszer.
Szünetben meg is próbáltam, de… a mögöttem ülő hapi hangos vitába keveredett az előadóval. Mivel az egyik az egyik sarokban volt, másik a másikban, nem nagyon használtak hangfogót. Ja, mindezt oroszul. Aztán az előadó unta meg hamarabb, közelebb jött. Így az egyik hapi közvetlenül mögöttem hőbörgött, a másik közvetlenül előttem. Én meg próbáltam szunyókálni. Nem sokáig, mert bejött egy csajszi, hogy tényleg én vagyok-e én, és ez egyezik-e azzal, aki leadta az nda-t. Nem sokkal később megkeresett Szasa, hogy tényleg leadtam-e az nda-t. Aztán vége is lett a szünetnek. Lassan nekem is. Fél négy… És hol van még az éjfél?

Az össznépi záróbulira gyökeres változás állt be: a hasmenés és bágyadtság mellé belépett a fejfájás, hányinger és láz. Ez már kész. Gyógyszer a táskában, táska a buszban, sofőr jó ég tudja, hol. Megpróbáltam elmagyarázni Olgának, mire lenne szükségem. Végül mellémadtak egy lányt, hogy segítsen a gyógyszertárban. Enyhe gond volt, hogy a csajszi nem tudott annyira angolul, legalábbis a tünetek nevét nem tudta – de ez a probléma hamar megoldódott, mert a gyógyszertár már zárva volt. Olga megígérte, hogy útközben megállunk, de ennyire már nem akartam igénybe venni a szervezőket. Így is szerintem messze én vagyok a legzűrösebb ember. (Mint kiderült, vehettem volna: csak azért mentünk bele egy húszperces dugóba, hogy valakit pár méterrel arrébb tegyünk ki.)
A bankett előtt még levetítettek egy filmet. Mintha hallgatóztak volna, miről beszélgettünk tegnap este. Egy amerikai film volt, az adott környezetben végigröhögtük az egészet, de a nyilvánosság valószínűleg fanyalogna. Az a baj az iróniával, hogy nem mindenkinél működik. Ugyan nem tudom, hogy ez is nda alatt van-e, pár szóval azért vázolom a sztorit. Hapi megkapja az értesítést, hogy mvp lett. Átront a kollégájához, aki elájul és rögtön szövetséget is kötnek életre-halálra. Ezután a hapi átront a cég legjobb nőjéhez:
– We are going to married!
– I’ll married only with an mvp!
– Yes, I’m!
– Oh, my hero!
Nagy, nedves csók.
Az innentől háromfős csapat még megküzd a vállalati intrikussal – egy öreg banya, aki végül szintén beáll a csapatba – majd a történet végén hőseink elérik a végső célt, összefutnak Sean-nel a Microsoftnál. Üde kis szösszenet volt.

A banketten ledőltem szunyókálni egy fotelbe, sikerült is valamennyit aludnom, aztán amint visszajött a sofőr, kikaptam az Algopiryn tablettámat – más hasonló szerem nem volt. Azt hittem, ezzel vége is lesz a történetnek. Ittam almasavlét és az végre bentmaradt.
Az egyik kereszteződésben egy olyan plakátot nézegettem percekig, melyen Szent György ledug egy hosszú lándzsát a sárkány torkába. Nem mondanám, hogy nem kezdett el tőle ugrálni gyomrom.
Vizslatgattam az utcán lófráló nőket: meglepően mások, mint otthon. Sok jó nő van és természetesek, vidámak. Nem nagyon látom a plázacica generációt – és sajnálnám, ha náluk is átalakulnának olyanokká.

Mindenesetre az este már nem az én estém volt. Ugyanabba a Yolki Palkiba mentünk, ahol első este voltunk, ugyanolyan terülj-terülj asztalkák voltak, de én csak beültem egy sarokba és szó nélkül gubbasztottam. Gaba ezzel szemben teljesen feléledt, közölte, hogy mi ketten váltásban dolgozunk, mostantól én vagyok az álmos és szótlan. Igyekeztem is hozni a figurát.
Aztán amikor már teljesen szarul voltam, inkább elmentem sétálni egyet. Ott legalább hűvös, friss levegőn voltam és nem láttam a jókedvűen falatozó, italozó embereket.
Nem volt ez olyan rossz ötlet. Egy kicsit úgy érezhettem, moszkvaivá váltam. Elvegyültem az emberek között, ha meglöktek, visszalöktem. A legtöbb dologhoz egy városban nem kell beszélni. Találtam egy boltot, ahol vettem még néhány csokit, vettem magamnak fehér teát (őrület… a boltban szinte csak angol meg kínai teák voltak… erre találok egy dobozzal a világ legritkább és legdrágább teájából, bagóért), aztán levadásztam ezt a tuljskij prjanjik süteményt is, szóval mindenkinek van már valami. El is költöttem az összes pénzemet, durván ötven rubel maradt a zsebemben. Persze hülye fejjel nem vittem kártyát, így amikor találtam egy éjszakai gyógyszertárat és letisztáztuk, mi is az a béseszty, kiderült, hogy tablettára már pont nincs pénzem. Ugye, mindent a családért. Iszonyatos kézzel-lábbal mutogatás után megtaláltuk a legnagyobb közös osztót: ukrán ampullás B6. Vagyok annyira bevállalós, hogy be is vettem. Hazafelé még becsalingáztam sötétebb utcákba is, az egyik helyen volt egy tér, ahol egy csomó részeg ember vett körbe egy gitáros embert. A hangulat igen emelkedett volt, nem győzték földhöz csapkodni a sörösüvegeket. Valahogy nem volt kedvem lefényképezni őket.
A csavargás után megint visszatért a nyelvi zavar. Egy órán keresztül egyedül mászkáltam oroszok között, vásároltam, kérdezgettem, válaszoltak. Eszméletlen dolgok jutottak eszembe… ezek szerint orosztanárom, Szergej, mégsem jártatta a száját hiába.
Viszont baromira nehéz volt visszaváltani angolra.
A következő mvp találkozó előtt istenbizony csinálni fogok egy pólót: “Yes, I have communication problems. Man, I am a geek!”
Az étteremben még eszembe jutott, hogy tkp. a vodka fertőtlenít, így gyorsan ittam kettőt. Rá egy félórára kapott el vasmarokkal a nyavalya. Először jött egy durva hányinger, akkor kimentem sétálni. Pár méter után olyan hidegrázás tört rám, hogy a fogcsattogás miatt beszélni sem tudtam. Visszamentem az étterembe és megpróbáltam magamra rántani mindent. Kezdtem Gaba esőkabátjával, aztán elkértem az átmeneti kabátját is – így már csak annyira fáztam, hogy éppen tudtam beszélni. Hogy csak én hallucináltam a magas láz miatt lovat az étterem ajtójába, vagy tényleg volt ott egy, azt ma sem tudom.
Így értünk ki a pályaudvarra. A vonaton magamra rántottam minden ruhát a bőröndből és a fűtés ellenére végigvacogtam az éjszakát. De szerencsére olyan gyorsan elaludtam, hogy azt sem vettem észre, mi lett a csajszival, akivel meg kellett volna osztanom a luxuskupét.

09.26; kedd

Ébredés Szentpéterváron. Talán ma jobb napom lesz. Mondjuk baromi kellemetlen, hogy itt vagyok egy vírusos hasmenéses nyavalyával egy olyan helyen, ahol nem győzik tolni belénk a kaját meg innivalót. (Megnéztem, a tegnapi étteremben francia borokat szolgáltak fel.) A pályaudvarnál be kellett várnunk egy másik vonatot, addig szabad séta. Elindultunk térkép szerint a legizgalmasabb irányba, aztán kiderült, hogy 90 fokkal elnéztük – így csak remek útfelújításokat láttunk.
És megint kaja. Már a vonaton is kaptunk ennivalós csomagot, de megérkezés után reggeli egy hotelben. (Hmm, mahagóni-fehér színkombináció, mesterséges madárfüttyel… kicsit stílustalan.)
Kicsit azért már bennem van a mehetnék: egy napunk van erre a többek szerint gyönyörű városra – és ebből már két órát elpazaroltunk. (Vártuk a másik vonatot, mely nem jött meg, beültünk reggelizni, pedig nem igazán voltunk éhesek… No, menjünk már.)
Alighogy beírtam, elindultunk.
Ez a Gyuri félelmetesen tud vigyorogni: felhúzza az ínyét, hogy kilátszik a szemfoga, füle liffen egyet, kopasz feje felragyog.
Harmadszor szállunk fel buszra, miközben géperővel kb. 50 métert tettünk meg. Nem túl hatékony.
Aztán a Péter Pál erőd jött. Ravasz módon nem szóltak a déli ágyúlövésről, így pont pár másodperccel előtte kapcsoltam ki a videót. Amilyen állapotban a gyomrom volt, nem sok kellett hozzá, hogy a mellettünk eldördülő lövésnek komolyabb hatásai is legyenek.
Utána majd két és fél óránk volt az Ermitázsra. Mivel elbambultam az előzetes ismertetőn, így elmulasztottam azt a figyelmeztetést, hogy nem szabad táskát bevinni, fényképezni meg csak pénzért lehet. Ebből kifolyólag én táskával jártam és végigfényképeztem az egészet – ugyanis a kutya se nézte, ki mit csinál.
Egyébként maga az épület gyönyörű. A tartalmáról sokar nem tudok mondani, mivel ez a két és fél óra ez gyakorlatilag versenytempó. Tudom, hogy Rembrandtok és mindenféle kincsek között rohantunk át… de nem néztünk meg semmit sem igazán alaposan.
Délután hajóút a Néván, zabálással egybekötve. Azt hiszem, elfelejtették közölni, hogy az mvp-ség alapkövetelménye a bádoggyomor. Hullámzó hajón már megint degeszre enni magunkat… Aztán kiértünk a delta hullámosabb részére… nagyjából akkor, amikor kirakták a húst.
Ilyet se láttam még itt: mire leértem elfogyott a husi. De nem jöttem zavarba, rábuktam a böszme nagy grillezett zöldség tálra – az én pocimnak pont ezt írta fel a doktor. Hogy a vörösbor is belefért volna… Nem tudom, nem kérdeztem.
Szolíd gitárdzsessz – élőzene -, és minden remek lenne, mindenki jókedvűen beszélget – én viszont pont annyira vagyok vacakul, hogy ne ugorjam meg azt a szintet, mely a könnyed angol társalgáshoz kellene. Mászkáltam fel-alá, üldögéltem a sarokban, hallgattam a többieket. Igaz, vörösbort kortyolgattam, de az alkohol arról híres, hogy alapvetően felnagyítja a fogyasztójának hangulatát: nekem ez alapból vacak volt, a bortól még keserűbb lett. Pedig ez egy könnyű francia cuvee volt, határozottan kellemes, itatós.
Kihajóztunk Peterhofba, a nyári cári rezidenciára. Szép volt, bár ha nem töketlenkednek annyit hajósaink a kikötésnél, akkor még a szökőkutakat is látjuk. (Ötkor zárták el a csapot, mi öt után pár perccel érkeztünk.) Így csak a szereplőket vehettük szemügyre – de ez is elég szép volt.
A parkról csak annyit, hogy az idegenvezető szerint egész napos program. Nekünk volt rá 50 percünk. Így jár az, aki egy nap akarja bejárni Szentpétervárt. És a várost igazából nem is láttuk, csak buszból.
A visszaút nagyon kellemes volt. Egy kerekasztalhoz kerültünk az oroszokkal meg a baltiakkal. Egy ideig oroszul nyomták, majd angolra váltottak. Ahogy fogytak a vodkák, indultak a sztorik.

Nekem Henn arab windowsos telepítése tetszett a legjobban. Fel kellett telepíteniük egy arab nyelvű programot. Hogy tudják, mi történik éppen az install során, egy mellette álló gépen elindították ugyanennek a programnak az angol telepítőjét is. Aztán amikor odaértek, hogy menetközben a gép megkérdezte, hogy OK/Cancel, akkor megnyomták a bal oldali gombot. És senkinek nem jutott eszébe, hogy az arabok jobbról balra írnak.

A sztorizás végül viccmesélésbe torkollott. Meggyőzedhettünk, hogy a vicckészlet globális, mindegyik vicc szerepel minden náció készletében, legfeljebb más súlyozással. Itt pl. a kétsapkás Lenin sokkal ismertebb poén, mint nálunk. (Egy Lenin szobornak letörik a feje, felavatás előtt gyorsan csináltatnak új fejet egy helyi szobrásszal és csak az avatáson derül ki, hogy Leninnek a kezében is van egy sapka, meg a fején is.)
No, szép volt, jó volt. Természetesen a hazautat jól elszerveztük. Most, hogy már tiszta volt a program, ismertek a távolságok, látszott, hogy jobban jártunk volna, ha Péterváron alszunk és onnan repülünk haza. Mi ehelyett a sokkal kényelmetlenebb és valamivel drágább utat választottuk: vonattal vissza Moszkvába, taxival a reptérre, repcsivel haza.
Julia, a gyönyörű fiatal hercegnő kivitt minket a vasúthoz, kaptam egy számot – 965 – hogy ezzel fognak várni Moszkvában… Aztán magunkra maradtunk. Egy nem túl bizalomgerjesztő vonattal.
Egyik komoly sikeremnek tartom, hogy meg tudtam győzni Gabát arról, hogy szálljunk fel.

09.27; szerda

Éjszaka fullasztó meleg volt a kupéban. Tekintve, hogy két napja nincs lehetőségem zuhanyozni, nem tudom, mások hogyan bírják a szagomat, én mindenesetre nehezen.
A vonat klasszikus volt. Öreg, kopott és egy egyenruhás, széle-hossza egyforma bárizsnya gyakorolta a vagon felett a hatalmat. Ha állomás környékén jártunk, lezárta a klotyit. Én hajnalban kitámolyogtam a folyosóra, egyből harciasan rám is szólt, hogy mittudoménmi otkrítno. Oké – hagytam rá.
A kupéban rajtunk kívül volt egy orosz nő, meg egy hapi. Ez utóbbi beszélt valamennyire angolul, neki szóltunk, hogy állítassa már lejjebb a fűtést. Kiment, pár perc harc után visszajött, hogy no way. A felső ágyon néha tényleg azt hittem, hogy megfulladok.
Aztán a vágány mellett nem várt semmilyen 965 tábla. Egyáltalán, mi lehet ez… lehet, hogy rendszám? Néhányszor végigmentem a lehetséges útvonalon, de sehol senki.
Oké, B terv. Korábban már kaptunk egy telefonszámot, egy megbízható taxis cég számát. (Moszkvában reális veszély, hogy az egyedülálló külföldit kiviszik a francba, cuccát elszedik, majd kilökik a kocsiból.) Ment is a hajnali telefon a korábban megadott számra. Döbbenet: orosz IVR jelentkezik be, alternatív angol, az nincs. Megvártam a végét, jött a kezelő.
– Good morning, I’m here, at the Leningradszkij Vokzal and I want to travel to the Seremetyevo2. I want to pay with credit card. Please, be urgent, I have only a few time.
Hosszú csend, majd: – Szicsássz.
Kattanás, újabb IVR, de ennek a végén már nincs kezelő. Vártam egy ideig, aztán lezárt a telefon.
Újabb próbálkozás. Valahogy kiderítettem, hogy a második IVR-nél 3-ast kellett nyomni. Újabb kezelő. Elkezdtünk beszélgetni, de megszakadt a vonal.
Újabb próbálkozás. Elhadartam. Erre kérdőív. Honnan hová. Repülőgép indulás ideje. Vonatszám. Hány ember. Pontosan hol állok. A főbejáratnál, b+. De hol állok? Tudom, hogy ez akkora pályaudvar, mint fél Budapest, de főbejárat csak egy van. Végül Gaba meglátott egy 3-as táblát az ajtó felett. Nevem. Telefonszámom. Végül kérdezett még valamit, de abból már egy kukkot sem értettem. (Mintha az lett volna, hogy melyik városban vagyok?) Kétségbeesetten sikoltottam bele a telefonba, hogy küldje már azt a kurva taxit, nekem nemsokára indul a repülőgépem.
Ennyiben maradtunk. Közben félszemmel láttam, hogy Gaba a saját zsemléjéért harcol egy koldussal. Én meg félkézzel az erőszakos taxisokat hesegettem el, mindezt egy sötét, hajnali utcán.
Mivel a vonat vécéjét taktikusan lezárták megérkezés előtt egy órával (ebben az a buli, hogy az éjszakát mindenki végigalussza, ébredés után meg nincs klotyi), így ekkor már igen erősen kellett volna. Gaba nem is bírta, bement az állomásra. Közben odajött egy pacák, nagy táblán egy telefonszám, első három karakter: 965.
Akkor hol a picsába voltál, amikor kerestelek? – tolult az agyamba.
Gondolkodtam, lemondom a rendelt taxit, de aztán eszembe jutott az ivr, meg hogy hányan kérdeznék még meg a cipőméretemet… Hagytam a fenébe. Remélem, mire kiadják rám a fatvát a moszkvai taxisok, már kint leszek a reptéren.
A repülőgép terminálnál kezdett gyanús lenni, hogy valami nem stimmel: a hapi kezdte előkészíteni a kártyaolvasót – márpedig orosz vendéglátóink szerint ez ki van fizetve. Próbáltam alaposabban körbenézni, taxióra sehol. Megálltunk. Szkólko? Ezerötszáz. Azannya.
Aztán megnéztem, milyen számot hívtam: és az is 965-tel kezdődött. Azaz a pétervári fiúk intéztek nekem egy taxit a moszkvai állomásra, mely taxi cseszett eljönni. Én viszont hívtam egy taxit ugyanattól a cégtől, az meg is jött, de ugyanolyan táblát hozott, mint amilyet eredetileg vártam – de ezt nyilván már ki kellett fizetnem.
Mindegy, de legalább a repülőtéren vagyok. Amíg sorban álltam, volt időm számolgatni: ez akkor annyi, mint 45 euró. Több, mint amennyibe a vonatjegy került Pétervártól, ha leszámítom a kajás csomagot. Sebaj, egyszer élünk. Bár amennyire feszít a gyomrom, nem biztos, hogy ez sokág tart.
Nem is bírtam ki a bőrönd leadásig, a böszme nagy döggel vonultam be a klotyira. Így is futva kellett megtennem az utolsó métereket. Enyhe tájjelleget kölcsönzött, hogy amíg én ügyködtem, a takarítónő valami orosz népdalt dúdolva sikálta a helyiséget meg az idegrendszeremet.
De már sokkal nyugodtabban indultam neki az orosz bürokráciának. Rögtön az első kapunál magához intett egy egyenruhás nő. Ez valami szúrópróbás ellenőrzés lehetett, mert nem mindenkit hívott magához. Én valószínűleg ott rontottam el, hogy köszöntem neki – ő pedig úgy tarthatta illőnek, ha visszaköszön, a maga módján. Először oroszul adta elő a mondókáját, amikor látta, hogy nem értem, akkor angolra váltott. Innentől már értettem a szavakat, csak a kérdést nem. Ugyanis azt kérdezte, mennyi pénz van nálam. Először is, mi köze hozzá? Másodszor, nem mindegy? Harmadszor meg, ki a fene tudja? Van nálam valamennyi euró, valamennyi rubel és valamennyi forint, egy bankkártya meg egy hitelkártya. Mondtam neki, hogy hagyjon békén, haza akarok meni, egyébként meg van nálam some money. Erre ideges lett és emelt hangon szólt rám, hogy mennyi az a some. Ekkor azt a módszert választottam, mely Nejnél is be szokott jönni hasonló eseteben: odaadtam neki a pénztárcámat, hogy számold meg, Gizi, ha annyira kíváncsi vagy. Erre lehiggadt, továbbengedett, sőt, Nejtől eltérően, nem is vett ki belőle semmit.
A beszálló kártya kiadása és az útlevél ellenőrzés váratlanul sima volt, de aztán hátul olyat láttam, amitől többször is meg kellett dörzsölnöm a szememet. Az üvegfal mögött normálisnak tűnő utasok álltak sorba, mezítláb, kissé letolt nadrágokkal. Annyira zavarba jöttem, hogy még a duty free shopba sem néztem be. Megkerestem a beszállóhelyemet és tényleg: le kellett venni a cipőmet, a derékszíjamat (a nadrág egyből el is indult lefelé, nemhiába, amikor vettem, még más volt a méretem), ezeket mind külön küldték át egy automatán, amely mellett én is átsétáltam az aznapi sokadik fémdetektoron.
Utána lehetett visszaöltözni. Kicsit aggódtam, merre lesz az a rész, ahol a segglyukamba is benéznek… de nem, itt már közvetlenül repülőgépnél voltam. Most lehetett volna inni egy kávét a nálam maradt pár rubelből, de ebben a térben már nem volt semmi, csak székek.
A továbbiakban nem sok minden történt. Az út unalmas volt, a ferihegyi repülőtéren semmi fakszni, viszonylag gyorsan túlestem mindenen, egyből jött is a 200-as busz és bevitt Kőbánya-Kispestig, szóval tényleg semmi extra. Itthon voltam.

Értékelés:
Úgy elgondolkodtam, hogyan jellemezném pár nap után Moszkvát. Leginkább egy jó arányú süteményhez tudnám hasonlítani: alapvetően nagy testű, de pont elég mazsola van benne ahhoz, hogy még finom legyen, de ne túl édes. Van egy bazi nagy város és egyenletesen elszórva benne szép, hangulatos részek – közöttük meg jellegtelen városmassza. De összességében finom.
Maga az MVP Open Day… nem akarok senkit sem megbántani, de azt hiszem tökönszúrtam volna magam, ha ezt az utat kihagyom. Az embert az élményei formálják…, márpedig itt igen mélyen beívódó élményeket kaptunk.

ps:
Mire is jó az NDA? Ma például egy akkora mezei poloskát csaptam vele agyon, amekkorát még sose láttam. Na, az már biztosan nem fog beszélni.

Linkek:

This entry was posted in Utazás.

4 thoughts on “MVP Open Days ’06, Moszkva

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *