MVP Open Days ’06, Moszkva

Előkészületek

Kicsit későn tudtam meg, hogy MVP meeting lesz Moszkvában. Ebbe egyfelől szerepet játszott az, hogy augusztusban nyaraltunk, illetve a műtétemre koncentráltam – másfelől becsúszott egy adminisztratív baki: nem kerültem fel az mvp levlistára, így csak szóbeszéd formájában jutott el hozzám a hír. Mondjuk nem igazán aggódtam, hiszen így is volt valamivel több, mint 3 hetem. (Az egy pillanatig sem volt kétséges, hogy megyek-e: az mvp lét egyik előnyének pont azt tartom, hogy kinyílik az infomunkás jóember előt a világ.)
Aggódni akkor kezdtem, amikor megtudtam, hogy Oroszországba vízum kell.
Pánikolni pedig akkor, amikor elkezdtem utánajárni, hogyan is lehet hozzájutni.
Nos, valahogy így nézett ki a koreográfia:

  • Ahhoz, hogy regisztrálni tudjam magam, meg kellett adnom a pontos érkezést, visszaindulást és egyéb repülési adatokat. Azaz meg kellett vennem a jegyet.
  • Ahhoz, hogy vízumot kapjak, be kellett mutatnom a vócsert, a vízumot ugyanis pont annyi napra adják, amennyit a vendéglátód visszaigazol.
  • Ahhoz, hogy vócsert kapjak, regisztrálnom kell.

Tehát: először megveszem a repülőjegyet oda-vissza. Tulajdonképpen blindre, mert semmi garancia nincs arra, hogy 3 hét alatt megjön a vócser és megkapom a vízumot. De bátraké a szerencse. Egy nap elment azzal, hogy megkerestem a legolcsóbb, időben illeszkedő járatot. Természetesen jól el is böktem, de erre az egész szervezésre jellemző volt, hogy először cselekedtem és csak utána gondolkodtam. (Visszafelé volt reggel gép meg este. Én a reggelt választottam, így viszont izgulhattam, hogy Szentpétervártól indulva odaérek-e reggel fél kilencre Seremetyevóra.) És akkor még nem beszéltem arról, hogy a végén derült ki, mekkorát is bakiztunk valójában.
Gaba ezzel szemben az esti gépet választotta, így egész biztosan kényelmesen el fogja érni, ráadásul van egy plusz napja Moszkvában. A jegy átrakatása viszont 20 rongy.
Mi is kell a vízumhoz? Az ember először tájékozódik a netről. Jól rá is farag, mert két helyen vannak adatok, mindkettő mást állít. Nyilván ilyenkor az ember végül beszerez mindent: igazolványkép, fénymásolatok, vócser, repülőjegy, meg ilyenek. Aztán Gaba szólt, hogy igazolványképből négy kell, meg legyen utazási biztosítás is… Mire odaértem, alig bírtam el a dossziét. Mondanom sem kell, a felsoroltak jó része abszolút nem kellett. Ezek közül biztos vagyok abban, hogy utazási biztosítás és négy fénykép biztosan nem kell, a többi meg… vagy kérik, vagy sem. Végül kaptunk egy csekket, befizettük, újból sorbaálltunk, kaptunk egy papírt, azzal kellett visszamenni a vízumért. Ha péntekre kértük, akkor még felárat sem kellett érte fizetni, mert pont belefértünk az időbe. A repülőgép szombat reggel indult…
A nagy kapkodásban vettem észre, hogy rendesen benéztem a Szentpétervár-Moszkva távolságot, emiatt gyakorlatilag az utolsó pillanatban kellett átkavarnom a regisztrációmat. Aztán még kavartam egy kicsit a vonatjegyekkel is… Valószínűleg Oleg már nem szeret annyira. Remélem, nem vesztette el a fonalat, mert akkor én se fogom szeretni.
Mondjuk egy kicsit durva baki, hogy pontos menetrend, előadások, időbeosztás, azaz olyan infók, hogy ki mikor hol lesz és meddig, szóval ez a papír csak az utolsó napon érkezett. Kicsit kevesebbet szerencsétlenkedtünk volna.

09.23. Szombat

Hajnali ébredés, konyhában basszushangon beleüvöltve az el-eltűnedező szürkületbe: “puszty vszigdá búgyet szolnce, puszty vszigdá búgyet Nyéva!”. Hülyeségszint beállítva.
Karambol a ferihegyi gyorsforgalmi úton. Mikor máskor. Szerencsére nem vészes, az adrenalinom meg egyébként sem volt még megfelelően magas.
A repülőgépen orditó gyerek két sorral előrébb – tudtam, hogy ordító gyerek mindenhol van… Na de repülőn? Mindenesetre a porszívó hatás működött. Egy ideig. (Állítólag a kisgyerek az anyaméhben olyan zúgó hangot hall, mint amilyet a porszívó ad ki magából. Ezzel a hanggal le lehet csitítani a büdös kölyköt, ha nagyon sír.)
A felhők… mint megannyi karfiol.
Kaja, ital, kávé, ital… Meglepően jó az ellátás. A kései fekvés miatt kávéhegyek jönnek. Varsó környékén már a harmadik.
Szent István Korona vörösbor, szentkirályi ásványvíz – ebből egy fröccs kapásból felér egy boldoggá avatással.
A kisgyerek egész jól bírja. Valószínűleg kevesen mondhatják el magukról, hogy ilyen fiatalon már végigordították a térképet Kassától Moszkváig. A szülők szemlátomást torokerősítésre gyúrnak. A mögöttem ülőt mindez nem zavarja, szolídan horkol. Jó lenne nekem is hunynom egy kicsit, de a kávé már a fülemen folyik kifelé.

Meg kell dolgoznunk a belépésért. Ki kell tölteni egy ún migration card nevű valamit. Ez egy űrlap, csak és kizárólag cirill nyelven.
Technikák:

  • Puszta kézzel szögbeverős: elővettem a magammal hozott orosz kéziszótárat és lefordítottam a rubrikaneveket.
  • Rutinos: kért a stewardesstől egy mintát.
  • Szemfüles: észrevette, hogy a szintén cirill betűkkel írt vizumokon ugyanazok a jelsorozatok vannak.

Első impresszió még a levegőből: a táj egyáltalán nem annyira Mordor, mint ahogy elképzeltem.
Hoztam a GPS-t, de minek. Az iGO nem ismeri Oroszországot.
Gyors felkészülés társalgási témákra – milyen is jelenleg a magyar helyzet. Megfelelő kifejezés keresése: bloody stupid bollocks, angolul kevésbé értőknek: átkozottul hülye heregolyó. Talán elég lesz.
Útlevél ellenőrzés az orosz reptéren. Csajszi belenéz az útlevélbe, rámnéz, visszanéz az útlevélbe, röhög. Szimpatikus. Aztán elkomorodik az arca, valami nem stimmel a papírjaimmal. Szól a mellette ülő főhadnagy csajszinak. Ez már vérbeli profi, ékszerész nagyítót csippent a szeme elé, milliméterről milliméterre átpásztázza az igazolványt, majd visszadja az előző csajszinak. De az nem bír magával, még mindig nem tetszik neki az útlevél. Szól a többieknek, így most már a bódéban ülő mind a négy ember az én útlevelemet nézi. Gabát, velem szemben teljesen hanyagolják. Aztán meggyőzik egymást, beengednek. A túloldalon már várnak. Többen is. Taxisok bősz csoportjai ajánlkoznak fel, hogy bárhová elvisznek, csak messze legyen.
Végül megtaláljuk az MVP Open days táblát markolászó csajszit és innentől már sínen vagyunk. Illetve négy keréken.
Leningradszkij proszpekt… 16 sávos sugárút. Bedugulva. Szombaton.
Végre megvan, miért hívják ezt az autókategóriát városi terepjárónak.
Rengeteg húszemeletes. Vakolatlan téglából. Türelem bőven akad errefelé.
Szálloda, adminisztráció, este nyolcig szabad program. Gabával bevettük magunkat a belvárosba.
Első pofáraesés: a metróállomások. Oké, a neten van egy csomó fénykép… De teljesen más élőben befutni egy-egy ilyen állomásra, látni, hogy ezekben a csodás terekben emberek nyüzsögnek, teljes természetességgel használják.
Dinamo stadion mellett mentünk le a föld alá. Az egész környéket katonák biztosítják. Itt most vagy focimeccs lesz vagy Gyurcsány jön a masszív híveinek szónokolni.
Kijöttünk a besaccolt állomáson és nem találtuk a Vörös teret. Valahogy úgy képzeltük, hogy a tornyok majd kimagaslanak messziről. Elindultunk erre, aztán arra, de egyik irány sem tetszett igazán. Végül odamentem egy forgalomírányító rendőrszerűséghez, hogy ggye krasznaja plosagy? Erre nézett hülyén, majd bizonytalanul körbemutatott.
És tényleg, pár méter gyaloglás után meg is találtuk a bejáratot. Innentől nem volt nehéz, gyakorlatilag körbemászkáltuk a komplexumot, kicsit bő ráhagyással, átkeveredtünk a szemben lévő sziget túloldalára is – ez külön jó ötlet volt, ide a többiek nem jutottak el. Összességében szép volt, de más, mint amilyet vártunk. Én arra tippeltem, hogy ódon, ütött-kopott lesz, ahol a lepusztultságon átragyog a régi szépség. Ehelyett tiptop volt minden, felújítva, újraépítve, ahogy kell. De nem tudtunk felhőtlenül eltelni a látvánnyal, mert lépten-nyomon toronydaruba ütköztünk és építkezéseket lezáró alumínium falakba. Mintha egész Moszkva egy nagy építési terület lenne. Viszont azt is hozzá kell tenni, hogy szemmel láthatóan izgalmas épületek bújnak ki a föld alól. Az orosz építészek bátran kísérleteznek, használják a ferde és görbe vonalakat… de ezekről többet mesélnek a fényképek. Nézzétek át, érdemes.
A Moszkva-folyó egyik hídjáról megpillantottam a Moszkvai Egyetemet. (Leánykori neve Lomonoszov.) Aznap már másodszor… de hamar kiderült, hogy egyik sem az. Remélem, időben szólok, hogy bárki, aki esetleg arra alapozza a városjárást, hogy a bazi magas, jellegzetes épülettömb majd segíti a tájékozódásban, felejtse el, mert egyébként soha nem talál ki a városból. A taxiból láttam meg először az ismerős kontúrt. Ah, Lomonosov University – fordultam a kísérőhöz. No – csóválta a fejét – It is only a house.
Aztán a most megpillantott épületről derült ki, hogy ez az egykor volt KGST székház. Majd nem sokkal arrébb találtunk egy újabb csúcsos felhőkarcoló komplexust, az meg a a Leningrád szálló volt. Már nem is nagyon reagáltam rá, amikor egyszer tényleg eljutottunk az egyetemhez. Az ember előbb-utóbb elunja a gigászokat is.
De vissza a mászkáláshoz. Szinte mindegyik utcai árusnál lehet venni érdekes Matrjoska babákat. Pl. a legkülső burok Putyin, alatta Jelcin, Gorbacsov, Brezsnyev, Hruscsov, Sztálin, Lenin, Miklós cár… és az alsó kettőt már nem tudtam beazonosítani. Volt Harry Potterben is, de azt már nem szedettük szét az árussal.
Nyolc körül indult a közös program, addigra értünk vissza. Amíg vártunk, lementem a bárba, inni egy pohár sört. Helyi sört csapoltak, mondja a hapi az árat: 16 rubel. Ah, de jó ár… aztán kiderült, hogy elbökte, 60. Így már kevésbé. (Az arányok: 15 euróért adnak 510 rubelt. Ez olyan 8 forint/rubel körül jön ki.)
Gaba szúrta ki, hogy a hotelparkoló őrének géppisztolya van. Ember, hogyan őriznek akkor ezek katonai objektumokat?
Vacsora a Yolki Palki étteremben. Kellemes környezet, hagyományos orosz ételek, népviselet, meg ilyenek.
Ülök az asztalnál és hallgatom… amikor egy cseh meg egy litván vetélkednek, ki tud több orosz szót… melletük egy osztrák meg egy magyar csak vigyorog, mint a tejbetök… És időnként kijavítja őket.
Azt hiszed, ez már elég cifra? No, képzeld el a következöt: Észtországnak, Lettországnak, Litvániának egy mvp leadje van. A lettek, litvánok úgy-ahogy értik egymást, az észtek más nyelvet beszélnek. Oroszul mindannyian tudnak, de… Tehát, a litván mvp lead az észt mvp-vel angolul társalog. Igenám, de ekkor odaül az asztalhoz az orosz mvp lead, aki miatt mindannyian átváltanak oroszra. Kész bábel.
Azért egy szót velem is megtanítottak: prieka. Ezt kell harsányan a levegőbe kurjantani, ha egy litván illetővel bedobtok egy vodkát. A nyelvtudásért mindent… gyakoroltam is rendesen.
Cserébe elmagyaráztam a különbséget az ‘egészségedre’ és az ‘egész seggedre’ között. (Magát a szót a szorgalmas lead már ismerte.)
No, szóval jó buli volt. Ahogy néztem, Gaba nem annyira élvezte, legalábbis az, hogy ötpercenként lefejelte az asztalt az álmosságtól, finoman erre próbált utalni.
Mi, többi gyarló ember, ettünk, ahogy kell. (Ilyeneket voltak: svédasztalos rendszerben valami halból készült húsgombóc, sült nyúldarabok, mindenféle nyers hal, azonosíthatatlan saláták, pirog, kvasz… Ne tudd meg, milyen görcsösen kapaszkodtam a főtt virsli, krumplipüré kombóba… de azért megkóstoltam mindent.) És természetesen vodka, ásványvíz helyett. Végül este 11-kor lett vége, busz vissza a szállodába, Gaba liftben szundított egy kicsit, aztán mindenki más is, a szobájában. A sajátjában.

09.24; vasárnap

A természet mintha nem venne tudomást az időeltolásról. Reggel hétkor még sötét van és köd. Tíz óra felé kezd felszállni. Mivel még nem állítottam át a mobilt, ez nálam 5, illetve 8 órát jelent, azaz a természeti jelenségek ebben a koordinátarendszerben teljesen rendben vannak.
Bőséges reggeli után busszal vittek minket a Microsofthoz. Elég messze van, az út önmagában is egy városnézés. Mit is mondjak… Érdekes város. Gombamódra nőnek a felhőkarcolók, a húszemeletesek törpének tűnnek mellettük. És még mindig nem ritka a kistégla falazóelem.

Regisztrációkor csomag: benne ajándék esőkabát. De jó, két nappal ezelőtt vettem éppen. Gaba viszont nem győzött vigyorogni: nem hozott esőkabátot, a meteorológia meg keddre szeles, esős napot jósolt.
Bevezető előadások: az orosz mvp főnök, Szasa, utána globális mvp főnökhelyettes, Karen (Liverpool fc sálban, mert úgy jobban érzi magát), aztán egy lelkesítő szózat a helyi Microsoft egyik emberétől (Vlagyimír), végül a very lelkes emberek kitámolyogtak és rátapadtak a kávéstermoszra.
Volt automata is, mégpedig a darálós fajtából. Na, ezzel nem volt könnyű barátságot kötni. Megnyomtam a gombot… Rövid gondolkodás után kiszórta a cukrot. Igen, jól figyeltél, pohár nem volt. Odavetődtem a vízautomatához, kitéptem belőle egy műanyag poharat és bedobtam a kávéautomatába, reménykedve, hogy valamennyire azért hőálló. Az utánam jövő nem volt ennyire találékony, döbbenten nézte végig, hogyan csorognak ki egymás után a capuccinójának komponensei. Természetesen a következő ember már képben volt, hozott egy porcelán poharat és azt tette be a gépbe. Na, ő volt az, aki kapott a géptől műanyag poharat is. Apró szépséghiba, hogy a műanyag pohár a porcelántól nem tudott a helyére csúszni, így a nemes kávé az oldalán csorgott végig.
A legyőzött emberiség visszavonult az előadóterembe.
Megjött az első szakmai előadás. Egy építész (architect :-) srác ment végig egy fejlesztésen: linq adatbázis kapcsolat, virtualearth sdk, ajax programozási technikák – azaz ingatlan adatbázis összekapcsolása műholdtérképes rendszerrel. Természetesen a google maps kifejezést kerülték, mint a tüzet.
A következő szünetben győződhettünk meg róla, hogy az emberiséget nem szabad leírni. Az előző szünetbéli vereség után meglett a módszer: a porcelánpoharat neki kell szorítani az érzékelőnek. Non passarant!
Ebédre nagyon finom: görögsaláta, héjastól főtt/sült krumpli, mindenféle saslikkal. Utána egyenlítettem: felzárkóztattam a kávékat a zöld teák mellé, most 2:2 az állás. Talán most már tovább fogok látni egy méternél.
Ebéd után félórás előadás moszkva történelméről, majd az elmélet után jött a laborgyakorlat: városnézés.
Kezd városforma kialakulni a ködből. Szombaton láttuk a Kreml környékét, a szállodánál és az utazásoknál látjuk a szellős részét a városnak… De eddig klasszikus város formát nem láttunk. Most már igen. Talán még szeretni is lehet. Az látszik, hogy baromi nagy… És az is, hogy sűrűn változtatja hangulatait.
Azért furcsa ott mászkálni, ahol valamikor a szovjet hadsereg színe-java vonult fel… de akkor még nem volt meg az az épület, amelyik észak felé elzárta az utat. Az idegenvezető megmutatta Sztálin sírját is… Ide lehet menni köpködni, feltéve, hogy az ember képes száz méteres produkcióra.
Megnéztük még az ’emberi nagyság győzelme az emberi butaság felett’ templomát. Van rendes neve is, de ez a jellemző rá. Valamikor itt állt a világ legnagyobb ortodox temploma. Sztálinnak jobb ötletei voltak a telek hasznosítására, egy Szovjetek Háza nevű komplexumot tervezett a helyére. A tervrajzot láttam, egy bazi monumentális épületegyüttest képzelj el, melynek a tetején, már majdnem a felhők között egy ötvenméteres(!) Lenin szobor koronázta volna meg a hatást. A templomot lebontották, az új épületet el is kezdték, de ekkor halkan beszólt a természet, hogy ehhez talán neki is lenne egy-két szava. Úgy indított, hogy talán közvetlenül a folyópartra, alapvetően ingoványos talajra nem kéne ekkora hatalmas épületet felhúzni. De azért az orosz fiúk néhányszor nekiálltak… de amit felhúztak estélig, le is dőlt reggelig. Végül Sztálinnak elege lett az egészből, a gödröt kinevezte uszodának, oszt jól van. Ez tartott 1995-ig, amikoris a világ összes ortodoxa adományokat gyűjtött és összekaparták a pénzt, hogy pontosan rekonstruálni tudják a templomot. Ez nemrég zárult le, eredetiben láthatjuk az épületet. Nagyon impozáns… és a történet is hordoz némi optimizmust.

Vannak tanulságai az útnak. Az, hogy Magyarországról csak ketten mentünk ki, paradox módon nem sült el rosszul. Ahelyett, hogy magyar majomszigetet képeztünk volna, bele kellett illeszkednünk a nemzetközi zűrzavarba. Már most biztos, hogy a legközelebbi mvp találkozón biztosan lesz három ember, akik örülni fognak nekem és elbeszélgethetünk arról, mi is van velünk. Egy újabb élmény: bátran oda kell ülni ismeretlenhez: ez a státusz innentől könnyen eliminálódik.
Aztán maga a nyelv. Eddig nem sok sikerélményem volt, mert akár a horvátoknál, akár a cseheknél, akár a szlovákonál vagy az osztrákoknál kellett beszélgetni, mindig szerencsétlenkedés lett belőle: az angolt nem értették annyira, a németet meg e helyit én nem, szóval kínlódtunk. Itt nem: mindenki szigorúan angolul beszél. Nincs kavarás, nyelvválogatás. És néha már azt hiszem, kezdek megtanulni kommunikálni.
Tegnap hagyományos – műparaszt – étteremben voltunk, ma a hivatalos rendezvények után egy modernebb helyre mentünk: egy műmetróba. Egy kicsit zavaró lehet a sok ‘mű’ előtag, de ilyen helyeken nem finomkodni kell, hanem lazítani, időt múlatni jó kedvvel.
Az első vodka után megkóstoltam a bort és rögtön javasoltam is a körülöttem ülőknek, hogy váltsunk arra. A vodka most nem volt olyan selymes, a bor ellenben egy nagyon kellemes argentín Cabernet Sauvignon volt. (Igaz, egy cseppet agyonbarrikolták, de most pont jól esett az erős tölgy/vanília kombináció.)
Egy újabb szóval gyarapodott a szókincsem: megkérdeztem néhány körülöttem ülőt, hogy mit vigyek ajándékba a gyereknek. Erre mondták, hogy ‘tuljskij prjanjik’. A kifejtése erősen zűrös volt, lehetett mézeskalács, törökméz… végül amikor sikerült vennem, akkor derült ki, hogy töltött mézeskalács.
Maga a vacsora igen lightosra sikerült… aztán kiderült, hogy ezek csak az előételek voltak. (Kaviár, félig nyers marhahús, hideg saláták.) Mire jöttek az igazi cubákok, mindenki kidurrant. Eat to die. És ha valakinek kiürült a pohara, egyből utánatöltötték. Ha kiürült egy tányér, hoztak egy telit. Púposat. Valami ránézésre másfél infarktusnyit. A bort háttérből felbukkanó csajok töltötték mindig újra. Végül megjelentek a tortaszeletek. Nagy halál.
Az est fő attrakciója a zenészcsapat volt. Népviseletbe öltözött két fiú, három lány próbált jó hangulatot teremteni – és sikerült is nekik. Igaz, a beszélgetést megnehezítette a hangos zene, de az élmény bőven megérte. (Mint kiderült, az egy igen ismert orosz együttes volt, jóval nagyobb annál, hogy kocsmában zenéljenek… de a mi kedvünkért – meg gondolom, nem kevés zséért – most mégis eljöttek.) Egy nótára rá is ismertem: anno valamikor tudtam gitáron egy ukrán dalt, azt most itt is játszották, de szöveg nélkül. (Maga a dal arról szól, hogy a fiú a hét minden napján hívja a lányt menjen el vele szórakozni – mozi, koncert -, de a lány minden nap elhajtja. (Ja prisú tjibé njémá, pidmannú i pidmellá.) Aztán utolsó nap, amikor már a lány is hajlana rá, akkor a fiú népi egyszerűséggel közli, hogy hová menjen mostantól a kisasszony. (Ezt inkább nem írnám le.))
A tegnapi észt-litván dominancia után ma román nap, legalábbis a számomra. Aktuális dolgokat boncolgattunk Gyurival. (Romániában security mvp… van egy kis áthallás a kifejezésben.)
Arról beszélgettünk, hogy mekkora nagy ember volt, aki ezt az MVP programot kitalálta. Félreértés ne essék, nem a mi szempontunkból. A legnagyobbat a kapcsolatban a Microsoft kaszálja. Alapvetően nem sok pénzért, elviselhető befektetett munkáért cserébe kap egy nagy, külsős csapatot, akik valamilyen szinten motiváltak, mindannyian jók a szakmájukban és hajlandóak együttdolgozni velük: hajlandóak megosztani a tudásukat, hajlandóak részt venni fejlesztések tesztelésében… és még sorolhatnám. Persze az egyén is nyer… és itt nem feltétlenül a szarvasgombát (na, azt egyébként most nem láttam kint) meg a kaviárt értem (azt viszont annál inkább) – vannak ennél fontosabb dolgok. Aki MVP, az többé-kevésbé Microsoft technológiákra specializálódott. Ez a szűken vett szakmai mozgásterülete, még akkor is, ha időnként néha kirándul jobbra-balra. Márpedig ennél a specializálódásnál maga a gyártó cég ismeri el, hogy igen, te a legjobbak között vagy (a kiválasztási módszert most hagyjuk) – és ez mindenképpen egy megtiszteltetés. Mi több, szakmai hírnév is, mely anyagiakban (oktató cég, outsourcing cég) illetve szakmai fennmaradásban (igen jól tud mutatni ez a három betű a cv-ben) is megmutatkozik. A többi már krém a tortán, hiszen sok múlik azon, ki hogy dolgozza fel ezt az egészet. Ismerek olyan embert, aki leblokkolt a kinevezéstől… azóta azt érzi, hogy elvárásoknak kell eleget tenni és így már nincs is sok kedve hozzá. És van a másik véglet, aki megvonja a vállát és csinálja, amit eddig is. Van akit a forráskód elérhetősége izgat, van akit az utazgatások, a személyes kapcsolatok kiépítése és van, akit a lehetőség, hogy kiélheti a kreativitását. Bejátszik még a tanulási lehetőséggel kiegészített tanulási kényszer is, mely csak első ránézésre ordító marhaság, jobban belegondolva, nagyon is fontos. (Én vagyok XY, msmouse mvp. Basszus, ezek állandóan fejlesztgetik a terméket, az emberek meg engem kérdezgetnek, mit tudok róla. Hogy nézne már az ki, ha nem tudnék nekik válaszolni?)
Szóval ilyesmikről beszélgettünk a sráccal, meg arról, hogyan lehet, hogy más cégek még nem léptek meg hasonlót: sem az IBM, sem az Oracle, sem a Cisco nem próbált még meg közösséget építeni termékeik expertjeiből – pedig, mint látszik, megérné. Már csak a kapcsolati háló megléte is óriási lehetőség.
Ezen az estén már Gaba is éledezett, elővette a Macbook-ját és a kocsmaasztalon próbált fényképkezelő szoftvert telepíteni. A román hapi nem is bírta ki szó nélkül:
– He is an Apple MVP?
– No, only evangelist – jött a válasz.

Szokás szerint este tizenegykor volt vége, kajával jelig töltve, szesztől elbódulva, a sok társalgástól berekedve, jókedvűen értem a hotelbe. Szokásos esti program, fényképek áttöltése Vosonicra, elemek, pda, telefon töltőre rakása, napi események leblogolása.
Már-már lecsukódó szemmel.

09.25; hétfő

Reggel automatikusan benyomtam a tévét. (Már első nap beállítottam egy orosz zenei adót.)
Éppen Top10 van. Az egyes hit-ek közti átvezetés: bejön egy tank és szembelövi a nézőt.
Érdekes egy világ. Sajnos nincs róla fényképem, de metrón láttam egy plakátot: “Gyere pajtás metrórendőrnek!” A képen egy égő tekintetű fiatalember, ordít róla az elhivatottság. Itt egy másik, ez meg a katona szakmát propagálja. Az utcákon mindenfelé rendőröket látni, figyelik az utakat, járdákat. Ahol kicsit nagyobb tömeg van, rendszeresen átporoszkál egy-egy lovasrendőr járőr. A hotelportásnak géppisztolya van.
Szóval, azért itt egy kicsit jobban figyel magára az ember, nem úgy tűnik, mintha sokat viccelnének.

De pl itt egy érdekes plakát: “Mi is az Európai Únióhoz tartozunk!” Az értelmezése még várat magára…

Nej már kapott hűtőmatricát, még gyerekeknek kellene csoki meg ez a hülye mézeskalács. Van valami éjjelnappali itt szemben. Hát, az, csak éppen autóbuszpályaudvar. De van büféje. Az összes rubelt elvásároltam… Majd váltok úgyis. Aha. A pénzváltó kilenckor nyit – csakhogy akkor indul a busz is. Izgalmas lesz. De végül sikerült egy időben több helyen lennem.
Ma akartam még fényképezgetni, de a buszablak meglehetősen koszos/párás.
Meglátjuk.
Nem láttuk meg. A nap csillapítás nélkül sütött végig szembe, nemhogy fényképezni nem tudtam, de kis híján ropogósra sültem. Emellett megtapasztaltuk, mekkora dugók vannak Moszkvában hétköznap reggel.
Nagyok. Amikor egy 16 sávos út keresztez egy másik 16 sávosat, ott azért már van forgalom. (Oké, nem szintben – de a rengeteg autó egyszer csak lejön róla és be akar menni a szűkebb, négysávos utcákba.)
Kurva nagy késés, gyors kávé, betuszkolás az előadó terembe. (A kávéautómatát megfenyíthették este, most tökéletesen működött.)
Infra szekció, egy hapi lelkesen beszél az Office Communication szerverről. Vagyunk vagy tucatnyian, heten interneteznek a notebookjukon, a többi úgy csinál, mintha figyelne. Nehéz kordában tartani egy geeket, ha van szabad wifi a levegőben. Én is alig várom a szünetet, hogy felkeressem a tegnap szabadon hagyott munkaállomást a hátsó büfé mellett. (guest, jelszó nélkül. Nyitólap: www.yandex.ru) (Megjegyzés: időközben kiderült, ezek szabad terminálok.)
Most látom, hogy az egyik hapi nem internetezik… Videót néz.
Viszont van egy másik, aki állandóan belekérdez. Helyes. Ha már mindenki kókadozik a székekben, legalább az előadó hajtson. Később változik a helyzet, ketten elmennek, egy újabb hapi szed elő notebook-ot – így most már tízből nyolcan neteznek. A többi továbbra is figyel. Néha kínzó szükségét érzem, hogy ne lógjak ki a sorból és legalább a palmtopot elővegyem hogy nyomkodhassak rajta valamit.
Az előadás végi taps körülbelül öt és fél másodpercig tartott.

Dacára az eddigi próbálkozásoknak, azért úgy érzem, sokat dobna az önbizalmamon, ha találnék valakit, aki rosszabbul beszél angolul, mint én. Az állandóan csendben ülőkben reménykedek. (Nekem valahogy darabosan megy az angol… a többieknek meg folyékonyan. Kicsit frusztráló.) Mindesetre a szünetben elkaptam Gyurit, hogy pár abszolút érdektelen dologról eszmét cseréljünk. Jelenleg úgysem a csere tárgya a lényeg, sokkal inkább a csere átviteli közege, a nyelv.

No, eddig tartott a jóvilág a pocakommal. Ma már több időt töltöttem klotyin, mint előadáson. Erre mondják egy friss epeműtétesnél, hogy calculated risk.

Délután Vista/longhorn security előadás. Látszik, hogy ez sokkal forróbb téma, immár 13-an vagyunk. Jó duma: demó nem lesz, mert a biztonság akkor jó, ha láthatatlan. Ergo nincs rajta semmi látnivaló. Aztán persze mégis lett egy kis bemutató.

Így teljesüljön minden vágyam: az ebédnél egy idősebb orosz mvp-vel ültem egy asztalhoz – akinek már a good appetit is túl magasra helyezte a lécet.

Mivel ebédszünetben adtam le az nda-mat, így az előadásról – délután – már túl sokat nem mondanék. (Különben is, félig szunyókálva nehéz pengeélesnek lenni.) USB kulcsok letiltásáról pl. volt szó. (Igen, ebédszünetben, 3 nappal a végső határidő előtt adtam le. Ezek szerint Jenőnek mégsem volt elég a félév. Vagy elkapták a cápák.)
Velem a helyzet egyre szarabb. Alig bírom nyitvatartani a szemem, ötpercenként rohannék klotyira és az álmosság sem csak úgy jött, valószínűleg hőemelkedésem is van. Ugyan hoztam öt kiló gyógyszert, de B6 vagy hasfogó, az nincs köztük. Hogy fokozzam az élvezeteket, az előadás után bankett, utána hangos vodkás vacsora, majd leghamarabb éjfél körül leszek ágyhoz közel, a vonaton. Pedig most iszonyúan nagy szükségem lenne egy kiadós alvásra, az ilyen hülye betegségekre az a legjobb gyógyszer.
Szünetben meg is próbáltam, de… a mögöttem ülő hapi hangos vitába keveredett az előadóval. Mivel az egyik az egyik sarokban volt, másik a másikban, nem nagyon használtak hangfogót. Ja, mindezt oroszul. Aztán az előadó unta meg hamarabb, közelebb jött. Így az egyik hapi közvetlenül mögöttem hőbörgött, a másik közvetlenül előttem. Én meg próbáltam szunyókálni. Nem sokáig, mert bejött egy csajszi, hogy tényleg én vagyok-e én, és ez egyezik-e azzal, aki leadta az nda-t. Nem sokkal később megkeresett Szasa, hogy tényleg leadtam-e az nda-t. Aztán vége is lett a szünetnek. Lassan nekem is. Fél négy… És hol van még az éjfél?

Az össznépi záróbulira gyökeres változás állt be: a hasmenés és bágyadtság mellé belépett a fejfájás, hányinger és láz. Ez már kész. Gyógyszer a táskában, táska a buszban, sofőr jó ég tudja, hol. Megpróbáltam elmagyarázni Olgának, mire lenne szükségem. Végül mellémadtak egy lányt, hogy segítsen a gyógyszertárban. Enyhe gond volt, hogy a csajszi nem tudott annyira angolul, legalábbis a tünetek nevét nem tudta – de ez a probléma hamar megoldódott, mert a gyógyszertár már zárva volt. Olga megígérte, hogy útközben megállunk, de ennyire már nem akartam igénybe venni a szervezőket. Így is szerintem messze én vagyok a legzűrösebb ember. (Mint kiderült, vehettem volna: csak azért mentünk bele egy húszperces dugóba, hogy valakit pár méterrel arrébb tegyünk ki.)
A bankett előtt még levetítettek egy filmet. Mintha hallgatóztak volna, miről beszélgettünk tegnap este. Egy amerikai film volt, az adott környezetben végigröhögtük az egészet, de a nyilvánosság valószínűleg fanyalogna. Az a baj az iróniával, hogy nem mindenkinél működik. Ugyan nem tudom, hogy ez is nda alatt van-e, pár szóval azért vázolom a sztorit. Hapi megkapja az értesítést, hogy mvp lett. Átront a kollégájához, aki elájul és rögtön szövetséget is kötnek életre-halálra. Ezután a hapi átront a cég legjobb nőjéhez:
– We are going to married!
– I’ll married only with an mvp!
– Yes, I’m!
– Oh, my hero!
Nagy, nedves csók.
Az innentől háromfős csapat még megküzd a vállalati intrikussal – egy öreg banya, aki végül szintén beáll a csapatba – majd a történet végén hőseink elérik a végső célt, összefutnak Sean-nel a Microsoftnál. Üde kis szösszenet volt.

A banketten ledőltem szunyókálni egy fotelbe, sikerült is valamennyit aludnom, aztán amint visszajött a sofőr, kikaptam az Algopiryn tablettámat – más hasonló szerem nem volt. Azt hittem, ezzel vége is lesz a történetnek. Ittam almasavlét és az végre bentmaradt.
Az egyik kereszteződésben egy olyan plakátot nézegettem percekig, melyen Szent György ledug egy hosszú lándzsát a sárkány torkába. Nem mondanám, hogy nem kezdett el tőle ugrálni gyomrom.
Vizslatgattam az utcán lófráló nőket: meglepően mások, mint otthon. Sok jó nő van és természetesek, vidámak. Nem nagyon látom a plázacica generációt – és sajnálnám, ha náluk is átalakulnának olyanokká.

Mindenesetre az este már nem az én estém volt. Ugyanabba a Yolki Palkiba mentünk, ahol első este voltunk, ugyanolyan terülj-terülj asztalkák voltak, de én csak beültem egy sarokba és szó nélkül gubbasztottam. Gaba ezzel szemben teljesen feléledt, közölte, hogy mi ketten váltásban dolgozunk, mostantól én vagyok az álmos és szótlan. Igyekeztem is hozni a figurát.
Aztán amikor már teljesen szarul voltam, inkább elmentem sétálni egyet. Ott legalább hűvös, friss levegőn voltam és nem láttam a jókedvűen falatozó, italozó embereket.
Nem volt ez olyan rossz ötlet. Egy kicsit úgy érezhettem, moszkvaivá váltam. Elvegyültem az emberek között, ha meglöktek, visszalöktem. A legtöbb dologhoz egy városban nem kell beszélni. Találtam egy boltot, ahol vettem még néhány csokit, vettem magamnak fehér teát (őrület… a boltban szinte csak angol meg kínai teák voltak… erre találok egy dobozzal a világ legritkább és legdrágább teájából, bagóért), aztán levadásztam ezt a tuljskij prjanjik süteményt is, szóval mindenkinek van már valami. El is költöttem az összes pénzemet, durván ötven rubel maradt a zsebemben. Persze hülye fejjel nem vittem kártyát, így amikor találtam egy éjszakai gyógyszertárat és letisztáztuk, mi is az a béseszty, kiderült, hogy tablettára már pont nincs pénzem. Ugye, mindent a családért. Iszonyatos kézzel-lábbal mutogatás után megtaláltuk a legnagyobb közös osztót: ukrán ampullás B6. Vagyok annyira bevállalós, hogy be is vettem. Hazafelé még becsalingáztam sötétebb utcákba is, az egyik helyen volt egy tér, ahol egy csomó részeg ember vett körbe egy gitáros embert. A hangulat igen emelkedett volt, nem győzték földhöz csapkodni a sörösüvegeket. Valahogy nem volt kedvem lefényképezni őket.
A csavargás után megint visszatért a nyelvi zavar. Egy órán keresztül egyedül mászkáltam oroszok között, vásároltam, kérdezgettem, válaszoltak. Eszméletlen dolgok jutottak eszembe… ezek szerint orosztanárom, Szergej, mégsem jártatta a száját hiába.
Viszont baromira nehéz volt visszaváltani angolra.
A következő mvp találkozó előtt istenbizony csinálni fogok egy pólót: “Yes, I have communication problems. Man, I am a geek!”
Az étteremben még eszembe jutott, hogy tkp. a vodka fertőtlenít, így gyorsan ittam kettőt. Rá egy félórára kapott el vasmarokkal a nyavalya. Először jött egy durva hányinger, akkor kimentem sétálni. Pár méter után olyan hidegrázás tört rám, hogy a fogcsattogás miatt beszélni sem tudtam. Visszamentem az étterembe és megpróbáltam magamra rántani mindent. Kezdtem Gaba esőkabátjával, aztán elkértem az átmeneti kabátját is – így már csak annyira fáztam, hogy éppen tudtam beszélni. Hogy csak én hallucináltam a magas láz miatt lovat az étterem ajtójába, vagy tényleg volt ott egy, azt ma sem tudom.
Így értünk ki a pályaudvarra. A vonaton magamra rántottam minden ruhát a bőröndből és a fűtés ellenére végigvacogtam az éjszakát. De szerencsére olyan gyorsan elaludtam, hogy azt sem vettem észre, mi lett a csajszival, akivel meg kellett volna osztanom a luxuskupét.

09.26; kedd

Ébredés Szentpéterváron. Talán ma jobb napom lesz. Mondjuk baromi kellemetlen, hogy itt vagyok egy vírusos hasmenéses nyavalyával egy olyan helyen, ahol nem győzik tolni belénk a kaját meg innivalót. (Megnéztem, a tegnapi étteremben francia borokat szolgáltak fel.) A pályaudvarnál be kellett várnunk egy másik vonatot, addig szabad séta. Elindultunk térkép szerint a legizgalmasabb irányba, aztán kiderült, hogy 90 fokkal elnéztük – így csak remek útfelújításokat láttunk.
És megint kaja. Már a vonaton is kaptunk ennivalós csomagot, de megérkezés után reggeli egy hotelben. (Hmm, mahagóni-fehér színkombináció, mesterséges madárfüttyel… kicsit stílustalan.)
Kicsit azért már bennem van a mehetnék: egy napunk van erre a többek szerint gyönyörű városra – és ebből már két órát elpazaroltunk. (Vártuk a másik vonatot, mely nem jött meg, beültünk reggelizni, pedig nem igazán voltunk éhesek… No, menjünk már.)
Alighogy beírtam, elindultunk.
Ez a Gyuri félelmetesen tud vigyorogni: felhúzza az ínyét, hogy kilátszik a szemfoga, füle liffen egyet, kopasz feje felragyog.
Harmadszor szállunk fel buszra, miközben géperővel kb. 50 métert tettünk meg. Nem túl hatékony.
Aztán a Péter Pál erőd jött. Ravasz módon nem szóltak a déli ágyúlövésről, így pont pár másodperccel előtte kapcsoltam ki a videót. Amilyen állapotban a gyomrom volt, nem sok kellett hozzá, hogy a mellettünk eldördülő lövésnek komolyabb hatásai is legyenek.
Utána majd két és fél óránk volt az Ermitázsra. Mivel elbambultam az előzetes ismertetőn, így elmulasztottam azt a figyelmeztetést, hogy nem szabad táskát bevinni, fényképezni meg csak pénzért lehet. Ebből kifolyólag én táskával jártam és végigfényképeztem az egészet – ugyanis a kutya se nézte, ki mit csinál.
Egyébként maga az épület gyönyörű. A tartalmáról sokar nem tudok mondani, mivel ez a két és fél óra ez gyakorlatilag versenytempó. Tudom, hogy Rembrandtok és mindenféle kincsek között rohantunk át… de nem néztünk meg semmit sem igazán alaposan.
Délután hajóút a Néván, zabálással egybekötve. Azt hiszem, elfelejtették közölni, hogy az mvp-ség alapkövetelménye a bádoggyomor. Hullámzó hajón már megint degeszre enni magunkat… Aztán kiértünk a delta hullámosabb részére… nagyjából akkor, amikor kirakták a húst.
Ilyet se láttam még itt: mire leértem elfogyott a husi. De nem jöttem zavarba, rábuktam a böszme nagy grillezett zöldség tálra – az én pocimnak pont ezt írta fel a doktor. Hogy a vörösbor is belefért volna… Nem tudom, nem kérdeztem.
Szolíd gitárdzsessz – élőzene -, és minden remek lenne, mindenki jókedvűen beszélget – én viszont pont annyira vagyok vacakul, hogy ne ugorjam meg azt a szintet, mely a könnyed angol társalgáshoz kellene. Mászkáltam fel-alá, üldögéltem a sarokban, hallgattam a többieket. Igaz, vörösbort kortyolgattam, de az alkohol arról híres, hogy alapvetően felnagyítja a fogyasztójának hangulatát: nekem ez alapból vacak volt, a bortól még keserűbb lett. Pedig ez egy könnyű francia cuvee volt, határozottan kellemes, itatós.
Kihajóztunk Peterhofba, a nyári cári rezidenciára. Szép volt, bár ha nem töketlenkednek annyit hajósaink a kikötésnél, akkor még a szökőkutakat is látjuk. (Ötkor zárták el a csapot, mi öt után pár perccel érkeztünk.) Így csak a szereplőket vehettük szemügyre – de ez is elég szép volt.
A parkról csak annyit, hogy az idegenvezető szerint egész napos program. Nekünk volt rá 50 percünk. Így jár az, aki egy nap akarja bejárni Szentpétervárt. És a várost igazából nem is láttuk, csak buszból.
A visszaút nagyon kellemes volt. Egy kerekasztalhoz kerültünk az oroszokkal meg a baltiakkal. Egy ideig oroszul nyomták, majd angolra váltottak. Ahogy fogytak a vodkák, indultak a sztorik.

Nekem Henn arab windowsos telepítése tetszett a legjobban. Fel kellett telepíteniük egy arab nyelvű programot. Hogy tudják, mi történik éppen az install során, egy mellette álló gépen elindították ugyanennek a programnak az angol telepítőjét is. Aztán amikor odaértek, hogy menetközben a gép megkérdezte, hogy OK/Cancel, akkor megnyomták a bal oldali gombot. És senkinek nem jutott eszébe, hogy az arabok jobbról balra írnak.

A sztorizás végül viccmesélésbe torkollott. Meggyőzedhettünk, hogy a vicckészlet globális, mindegyik vicc szerepel minden náció készletében, legfeljebb más súlyozással. Itt pl. a kétsapkás Lenin sokkal ismertebb poén, mint nálunk. (Egy Lenin szobornak letörik a feje, felavatás előtt gyorsan csináltatnak új fejet egy helyi szobrásszal és csak az avatáson derül ki, hogy Leninnek a kezében is van egy sapka, meg a fején is.)
No, szép volt, jó volt. Természetesen a hazautat jól elszerveztük. Most, hogy már tiszta volt a program, ismertek a távolságok, látszott, hogy jobban jártunk volna, ha Péterváron alszunk és onnan repülünk haza. Mi ehelyett a sokkal kényelmetlenebb és valamivel drágább utat választottuk: vonattal vissza Moszkvába, taxival a reptérre, repcsivel haza.
Julia, a gyönyörű fiatal hercegnő kivitt minket a vasúthoz, kaptam egy számot – 965 – hogy ezzel fognak várni Moszkvában… Aztán magunkra maradtunk. Egy nem túl bizalomgerjesztő vonattal.
Egyik komoly sikeremnek tartom, hogy meg tudtam győzni Gabát arról, hogy szálljunk fel.

09.27; szerda

Éjszaka fullasztó meleg volt a kupéban. Tekintve, hogy két napja nincs lehetőségem zuhanyozni, nem tudom, mások hogyan bírják a szagomat, én mindenesetre nehezen.
A vonat klasszikus volt. Öreg, kopott és egy egyenruhás, széle-hossza egyforma bárizsnya gyakorolta a vagon felett a hatalmat. Ha állomás környékén jártunk, lezárta a klotyit. Én hajnalban kitámolyogtam a folyosóra, egyből harciasan rám is szólt, hogy mittudoménmi otkrítno. Oké – hagytam rá.
A kupéban rajtunk kívül volt egy orosz nő, meg egy hapi. Ez utóbbi beszélt valamennyire angolul, neki szóltunk, hogy állítassa már lejjebb a fűtést. Kiment, pár perc harc után visszajött, hogy no way. A felső ágyon néha tényleg azt hittem, hogy megfulladok.
Aztán a vágány mellett nem várt semmilyen 965 tábla. Egyáltalán, mi lehet ez… lehet, hogy rendszám? Néhányszor végigmentem a lehetséges útvonalon, de sehol senki.
Oké, B terv. Korábban már kaptunk egy telefonszámot, egy megbízható taxis cég számát. (Moszkvában reális veszély, hogy az egyedülálló külföldit kiviszik a francba, cuccát elszedik, majd kilökik a kocsiból.) Ment is a hajnali telefon a korábban megadott számra. Döbbenet: orosz IVR jelentkezik be, alternatív angol, az nincs. Megvártam a végét, jött a kezelő.
– Good morning, I’m here, at the Leningradszkij Vokzal and I want to travel to the Seremetyevo2. I want to pay with credit card. Please, be urgent, I have only a few time.
Hosszú csend, majd: – Szicsássz.
Kattanás, újabb IVR, de ennek a végén már nincs kezelő. Vártam egy ideig, aztán lezárt a telefon.
Újabb próbálkozás. Valahogy kiderítettem, hogy a második IVR-nél 3-ast kellett nyomni. Újabb kezelő. Elkezdtünk beszélgetni, de megszakadt a vonal.
Újabb próbálkozás. Elhadartam. Erre kérdőív. Honnan hová. Repülőgép indulás ideje. Vonatszám. Hány ember. Pontosan hol állok. A főbejáratnál, b+. De hol állok? Tudom, hogy ez akkora pályaudvar, mint fél Budapest, de főbejárat csak egy van. Végül Gaba meglátott egy 3-as táblát az ajtó felett. Nevem. Telefonszámom. Végül kérdezett még valamit, de abból már egy kukkot sem értettem. (Mintha az lett volna, hogy melyik városban vagyok?) Kétségbeesetten sikoltottam bele a telefonba, hogy küldje már azt a kurva taxit, nekem nemsokára indul a repülőgépem.
Ennyiben maradtunk. Közben félszemmel láttam, hogy Gaba a saját zsemléjéért harcol egy koldussal. Én meg félkézzel az erőszakos taxisokat hesegettem el, mindezt egy sötét, hajnali utcán.
Mivel a vonat vécéjét taktikusan lezárták megérkezés előtt egy órával (ebben az a buli, hogy az éjszakát mindenki végigalussza, ébredés után meg nincs klotyi), így ekkor már igen erősen kellett volna. Gaba nem is bírta, bement az állomásra. Közben odajött egy pacák, nagy táblán egy telefonszám, első három karakter: 965.
Akkor hol a picsába voltál, amikor kerestelek? – tolult az agyamba.
Gondolkodtam, lemondom a rendelt taxit, de aztán eszembe jutott az ivr, meg hogy hányan kérdeznék még meg a cipőméretemet… Hagytam a fenébe. Remélem, mire kiadják rám a fatvát a moszkvai taxisok, már kint leszek a reptéren.
A repülőgép terminálnál kezdett gyanús lenni, hogy valami nem stimmel: a hapi kezdte előkészíteni a kártyaolvasót – márpedig orosz vendéglátóink szerint ez ki van fizetve. Próbáltam alaposabban körbenézni, taxióra sehol. Megálltunk. Szkólko? Ezerötszáz. Azannya.
Aztán megnéztem, milyen számot hívtam: és az is 965-tel kezdődött. Azaz a pétervári fiúk intéztek nekem egy taxit a moszkvai állomásra, mely taxi cseszett eljönni. Én viszont hívtam egy taxit ugyanattól a cégtől, az meg is jött, de ugyanolyan táblát hozott, mint amilyet eredetileg vártam – de ezt nyilván már ki kellett fizetnem.
Mindegy, de legalább a repülőtéren vagyok. Amíg sorban álltam, volt időm számolgatni: ez akkor annyi, mint 45 euró. Több, mint amennyibe a vonatjegy került Pétervártól, ha leszámítom a kajás csomagot. Sebaj, egyszer élünk. Bár amennyire feszít a gyomrom, nem biztos, hogy ez sokág tart.
Nem is bírtam ki a bőrönd leadásig, a böszme nagy döggel vonultam be a klotyira. Így is futva kellett megtennem az utolsó métereket. Enyhe tájjelleget kölcsönzött, hogy amíg én ügyködtem, a takarítónő valami orosz népdalt dúdolva sikálta a helyiséget meg az idegrendszeremet.
De már sokkal nyugodtabban indultam neki az orosz bürokráciának. Rögtön az első kapunál magához intett egy egyenruhás nő. Ez valami szúrópróbás ellenőrzés lehetett, mert nem mindenkit hívott magához. Én valószínűleg ott rontottam el, hogy köszöntem neki – ő pedig úgy tarthatta illőnek, ha visszaköszön, a maga módján. Először oroszul adta elő a mondókáját, amikor látta, hogy nem értem, akkor angolra váltott. Innentől már értettem a szavakat, csak a kérdést nem. Ugyanis azt kérdezte, mennyi pénz van nálam. Először is, mi köze hozzá? Másodszor, nem mindegy? Harmadszor meg, ki a fene tudja? Van nálam valamennyi euró, valamennyi rubel és valamennyi forint, egy bankkártya meg egy hitelkártya. Mondtam neki, hogy hagyjon békén, haza akarok meni, egyébként meg van nálam some money. Erre ideges lett és emelt hangon szólt rám, hogy mennyi az a some. Ekkor azt a módszert választottam, mely Nejnél is be szokott jönni hasonló eseteben: odaadtam neki a pénztárcámat, hogy számold meg, Gizi, ha annyira kíváncsi vagy. Erre lehiggadt, továbbengedett, sőt, Nejtől eltérően, nem is vett ki belőle semmit.
A beszálló kártya kiadása és az útlevél ellenőrzés váratlanul sima volt, de aztán hátul olyat láttam, amitől többször is meg kellett dörzsölnöm a szememet. Az üvegfal mögött normálisnak tűnő utasok álltak sorba, mezítláb, kissé letolt nadrágokkal. Annyira zavarba jöttem, hogy még a duty free shopba sem néztem be. Megkerestem a beszállóhelyemet és tényleg: le kellett venni a cipőmet, a derékszíjamat (a nadrág egyből el is indult lefelé, nemhiába, amikor vettem, még más volt a méretem), ezeket mind külön küldték át egy automatán, amely mellett én is átsétáltam az aznapi sokadik fémdetektoron.
Utána lehetett visszaöltözni. Kicsit aggódtam, merre lesz az a rész, ahol a segglyukamba is benéznek… de nem, itt már közvetlenül repülőgépnél voltam. Most lehetett volna inni egy kávét a nálam maradt pár rubelből, de ebben a térben már nem volt semmi, csak székek.
A továbbiakban nem sok minden történt. Az út unalmas volt, a ferihegyi repülőtéren semmi fakszni, viszonylag gyorsan túlestem mindenen, egyből jött is a 200-as busz és bevitt Kőbánya-Kispestig, szóval tényleg semmi extra. Itthon voltam.

Értékelés:
Úgy elgondolkodtam, hogyan jellemezném pár nap után Moszkvát. Leginkább egy jó arányú süteményhez tudnám hasonlítani: alapvetően nagy testű, de pont elég mazsola van benne ahhoz, hogy még finom legyen, de ne túl édes. Van egy bazi nagy város és egyenletesen elszórva benne szép, hangulatos részek – közöttük meg jellegtelen városmassza. De összességében finom.
Maga az MVP Open Day… nem akarok senkit sem megbántani, de azt hiszem tökönszúrtam volna magam, ha ezt az utat kihagyom. Az embert az élményei formálják…, márpedig itt igen mélyen beívódó élményeket kaptunk.

ps:
Mire is jó az NDA? Ma például egy akkora mezei poloskát csaptam vele agyon, amekkorát még sose láttam. Na, az már biztosan nem fog beszélni.

Linkek:

Újra itthon

No, megérkeztünk. Szép volt, jó volt, de erről úgyis írok majd sokkal többet, ahogy felérnek a fényképek. (Valamiért nagyon tetű ma este a flickr.)
No, amíg a képek vánszorognak, átfutottam, mi változott kis országunkban az utóbbi napokban. Szinte semmi. Továbbra is kint acsarkodik pár tucat reménytelen agyhalott és ontják magukból a hülyeséget… az emberek meg kijárkálnak, hátha lesz valami balhé… a sajtó is csak írogat valamit, mert jó a téma, az emberek veszik, mint a cukrot, mert ők is kíváncsiak, mit csinálnak debilék a téren… és még én is róluk blogolok, ahelyett, hogy valami értelmes dologgal foglalkoznék.

Csak szólok, hogy azért ez nem teljesen veszélytelen dolog: ezek a múltból előmászó, többször leírt alakok most sokkal nagyobb médiahírverést kapnak, mint amekkora a valós súlyuk a közéletben. És azt jó tudni, hogy a média – pusztán az eladási példányszám vonzásának engedelmeskedve – képes az ilyen macskajancsikból sztárokat csinálni, elhitetni az emberekkel, hogy ezek a baromságok, melyeket itt szajkóznak, valós igények.

Ja, emberek: Moszkvában mosolyognak a lányok. Nyoma sincs annak a nyomott hangulatnak, mint amilyet ebben a városban érzek.

Micsoda nap!

  1. Kezdődött ezzel. Jól ki is zökkentett a normális menetből, még a munkahelyem környékén is ezen agyaltam. Jópofa: tekintve, hogy egyedül útlevelem maradt, így csak külföldön tartózkodhatok legálisan. Kész szerencse, hogy most pár napig ott is leszek. (Ez a ‘legális tartózkodás’ dolog régi beidegződés nálam. Én még olyan légkörben nőttem fel, melyben a cimborámat meg akarta büntetni a motorcsónakos vízirendőr a Balaton közepén, amiért úszáshoz nem vitt magával személyi igazolványt.)
  2. De hamar más vágányra terelődtek a gondolataim: nem sokkal kilenc előtt értem be és meglepődve láttam, hogy mindenki kint piknikezik az udvaron. Mivel nekem 9.30-kor megbeszélésem volt, bementem az épületbe.
    A bazi erős rothadthagyma szagról először a konyhára asszociáltam, de aztán beugrott, hogy ez bizony etil-merkaptán, a javából. (Ez az az anyag, amelyből iszonyú keveset kevernek a pb gázhoz, hogy jelezze a szivárgást. Elméletileg a világ legbüdösebb anyaga. Én anno sajóbábonyi vegyészinas koromban futottam bele merkaptán lefújásba, úgy, hogy elcsavarogtam és nem tudták, hogy ember van a környéken. Addig soha nem hittem, hogy van olyan szag, amelytől az ember képes elájulni. Hangsúlyozom, az anyag nem mérgező – csak büdös. Megváltás volt a hányás, attól jöttem rendbe.)
    No, mindegy, kiderült, hogy a konyhában elpukkant egy gázpalack és az terítette be az épületet. Persze a megbeszélést megtartottuk.
  3. Csakhogy nélkülem. Ugyanis 9.29-kor ránéztem a privát postafiókomra és láttam, hogy Gaba azt kérdezi, mikor megyek a konzulátusra a vízumomért. Basszus. Ez olyannyira kiment a fejemből, hogy még a bülétát is otthon felejtettem. Gyors fejszámolás: ha fél tízkor elindulok, akkor háromnegyed tizenkettő körül érek a konzulátusra. Délig vannak nyitva. A repülőgép holnap reggel indul.
    Már rohantam is, búcsút intve a biztosan roppant érdekfeszítő megbeszélésnek.
  4. Menetközben kiszámoltam, hány jegyre lesz szükségem. (Bérlet ugye nyema.) 11 jegy – az egy tízes gyűjtő és egy potyázás. Majdnem meg is vettem, amikor visszakérdezett a pénztáros, hogy ez mára lesz? Naná, háborodtam fel. Mi köze hozzá? Aztán elmagyarázta, hogy ma autómentes nap van, egész nap ingyen lehet utazni a BKV-n. Hirtelen fülig szaladt a szám. Jó érzés időnként rendes emberrel is találkozni.
  5. A konzulátusra úgy értem, ahogy gondoltam. Az utolsó percekben estem be, szerencsére nem kellett sorbaállnom, egyből megkaptam mindent. Ekkor már csak a pénzváltás maradt hátra. Habár megkérdeztem Oleget, hogy mit vigyünk, de nem válaszolt. Végülis nem gond, váltok rubelt, abból baj nem lehet.
    Aha. Gondoltam én. A Westendben próbálkoztam, de nem sok sikerrel. A pénzváltók elhajtottak. Végül egy bankban világosítottak fel, hogy rubelre még csak átváltási arány sincs náluk, így ha lenne pénzük, akkor sem tudná, mennyit adjon.
    Oké, akkor legyen euró. (Azért az, mert nyaralásból maradt vagy 30 eurónk, és nem akartam kétféle valutával menni.)
    Váltás után hívtam Gabát, hogy figyelmeztessem. Tőle tudtam meg, hogy írt Oleg és azt javasolta, dollárt vigyünk.
    Ja. A szokásos tempó. Az egész utazásszervezés ilyen volt, miért pont ez a momentum lett volna más?
  6. Irány vissza a munkahelyre, mert egykor már egy másik megbeszélésem volt. Meg egyébként dolgozni is kellett, mivel utazás előtt volt még némi sürgősen letudandó munka. El is vacakoltam vele este hétig. Alig dühöngtem… ma délutánra ugyanis ez volt betervezve. Dehát minden nem jöhet össze.
    Délután Jani még megvígasztalt, hogy ha nem teszek feljelentést ismeretlen tettes ellen, akkor simán megtehetik, hogy a személyimmel felvesznek egy valag kezdőrészlet nélküli kölcsönt. Mivel legközelebb csütörtök reggel leszek olyan állapotban, hogy ügyet intézhessek, lehet, hogy addigra már én fogom jegyezni a magyar államadósságot.
  7. Ebéd közben jött egy telefon Budai Petitől, hogy valamelyik októberi számítástechnikai lapban meg fog jelenni egy írásom. Amennyire összeszedett akkor voltam, arra is lelkesen bólogattam volna, hogyha valamelyik balatoni topless szépségversenyen indítottak volna.
  8. Szerencsére az utolsó pillanatban megjött Olegtől a részletes menetrend. Átolvastam, láttam, hogy holnapra semmi program sincs estig. Azaz szabad csavargás. Internet, Google, aztán gyorsan kinyomtattam némi térképet, meg egyéb hasznos anyagot.
    Apropó, ki tudja, mit érdemes hozni Moszkvából? Úgy értem, kedves ajándékként az ittmaradóknak. Csokoládé? Annyira azért nem bízok az orosz ízlésben. Vodka? Gyereknek…? Egy pici darab Lenin? Úgy tudom, már elfogyott; legalábbis a mauzóleum zárva.
    Nehéz ügy…
  9. Na ja, a hazaút sem volt sima. A buszt Újpesten elterelték, forgalmi akadály miatt. Igen érdekes akadály lehetett, mert a sofőr folyamatosan mondta a mikrofonba, hogy milyen útvonalakon fogunk menni. Hátha valaki le akar szállni valahol. Elég kicsi volt a sansz, mert az útvonalterv folyamatosan változott. Végül becsavarogtuk a környéket és valahogy kilyukadtunk a metrónál.
    A szerelvényen viszont rosszul lett valaki, így a Klinikáknál meg kellett várni, mire a vészjelzőt megnyomó ember és a sofőr ki tudták építeni a kommunikációs kapcsolatot, majd kicipelték az ájult embert a peronra.
  10. És eljött az este tíz és már más dolgom nem is volt, mint végiggondolni mi kell (a vödör.jahó.kom szerint eleinte nyár lesz, a végén meg tél), összepakolni a cuccot és megpróbálni ellazítani. Kellemest a hasznossal… gondoltam, letesztelem, emésztőrendszerem hogyan bírkózik meg a tömény itallal. Moszkvába mennénk, vagy mifene? Nos, az unicumot simán vettem. Gondoltam, jó lenne kipróbálni valami keményebb anyaggal is, de mit… és honnan? Aztán eszembe jutott. Jó négy évvel ezelőtt spájztakarítás közben lemondó sóhajjal bedobozoltam egy csomó reménytelen anyagot: whiskey-k, likőrök, pálinkák… ezeket berekkentettem egy faládába, majd azt berúgtam a legalsó polc alá. Az a doboz négy éve nem volt bántva. Kihúztam. Bevallom, kicsit párás volt a szemem. Eszembe jutott, hogy ezt a ládát úgy raktam össze, hogy valószínűleg ebben az életben én már egyik üveghez sem nyúlok hozzá… de talán… hátha. Nos, ez a hátha megtörtént. Letakarítottam a pókhálót, előástam egy üveg vilmoskörtét, megbontottam… és most nagyon jól érzem magam. Az élet szép.

Költői kérdés

Nem is tudom, hanyadik leminősítésünket kapjuk meg a héten. Ha jól emlékszem, mindegyik nagyjából arról szól, hogy az adott hitelminősítő szervezet attól tart, amennyiben megbuktatják Gyurcsányt illetve a koalíciót, akkor lőttek a reformoknak és az ország szarban marad.
Kedves Fidesz fiúk… nem kellene ezt legalább enyhe célzásnak venni?

Üde reggel

Ígérem, legközelebb óvatosabban gondolkodom.
Rendszeresen eszembe szokott jutni ugyanis reggelente, hogy zsebtolvajék miért csak a 4/6-os villamosokat kedvelik – hiszen mifelénk is olyan pofátlanul tömött buszok járnak ilyenkor, hogy néha el is kell engedni egyet-egyet, mert fizikai képtelenség felférni. (Sűríteni a járatokat reggelente? Ne hülyéskedj már.)
No, a metrón tűnt fel, amikor elő akartam venni a palmtopot olvasgatni, hogy már nyitva van a zippzár – pedig mindig be szoktam húzni. Gyors körbenézés: pénztárca, pda megvan, irattárca nincs. Fejben leltár: személyi igazolvány, jogosítvány, bérlet, vállalkozói igazolvány, Metro kártya, könyvtári olvasójegy, névjegyek, egészségügyi igazolások, TAJ kártya. A rohadt életbe. Matraccal fogok menni az okmányirodába.
De még szerencsésnek is tarthatom magam: ma akartam valutát váltani, ezért durván hetvenezer forint volt a pénztárcámban, plusz az összes bankkártyám. A pda elvesztése legalább annyira szíven ütött volna. De megúsztam, mert az igazolványtárca volt a legdekoratívabb darab.
Így csak időt vesztettem, de azt nem keveset.

Mai groteszk5

Élmény manapság sajtót tallózni.

  • Az Asztmás és Allergiás Betegek Országos Szövetsége közleményt adott ki, mely szerint Gyurcsány elmebeteg.
    Na, basszus. Pedig nem akartam belekeveredni. De mostantól a parlagfűallergiám kötelez.
  • Forradalmi Intézőbizottság alakult Egerben. A forradalom tömegbázisa durván 100 fő.
    Majd megkérdezem az öcsémet, tud-e róla, hogy egy kemény forradalom közepén él.
  • Ezt a kazah-kun petíciót már nem vagyok hajlandó kommentálni. Túlságosan magas labda.
    Vagy hogy középiskolai technológiatanáromat idézzem: “Mi franc van itt? Kimenő a diliházból?”

Mai groteszk4

Azért még olvasgatok.

  • Szlovák politikusok – megelőzendő a bajt – bejelentették, hogy náluk senki sem hazudik.
  • Valami román politikus bejelentette, hogy Magyarországon a napokban szervezett románellenes rendbontások folynak.

[Update]
Csak a pontosítás kedvéért: idióták mindenhol vannak. Néha elborzadok, hogy egy helyi futóbolond megnyilatkozásait mennyire érthetik félre a külvilágban. Szóval, a fenti szövegben nem a ‘szlovák’ és nem a ‘román’ kifejezés a lényeges – hanem a ‘politikus’.

Mai groteszk3

A legmerészebb becslés szerint körülbelül 20 huligán oszlik meg egy fél kerületnyi körzetben. Mindenesetre a kamera, bármennyire is erőlködik, nem tud elkapni egyet sem. Az utcák, terek riporterekkel, fotósokkal vannak tele. A sajtó embereit vagy száz rendőr terelgeti előre-hátra.
Itt most vagy egy átkozottul hatékony proaktív tömegoszlatást láthattunk vagy egy orbitális rendőrszívatást.

Én mindenesetre elmegyek végre aludni.

Just recording

Egyvalamire jó ez a blog. Az ember firkál bele mindenfélét, amikor eszébe jut… aztán egyszer csak feltűnik valami szabályosság.
Tegnap éjfél körül már kurvára álmos voltam és határozottan örültem, hogy sehol semmilyen balhé, mehetek aludni.(1)
Erre 0.30-kor ott a beírás, hogy feltűnt a csőcselék kommandó, indul az éjszakai vandál zúzás.
Most teljesen hasonlóan érzem magam. Lezuhanyoztam, és mivel a két éjszaka aludtam talán 4 órát összesen, már kis híján bekonyultam az ágyba, amikor jött a hír, hogy faszfejék ismét előbújtak az odujukból, most az Oktogonnál. Szinte percre ugyanakkor.

Ne mondja már senki, hogy ez nem szervezett műsor. Megjelenik néhány profi rendbontó, elterjed, hogy hol van a cirkusz, mire a tömeg odamegy bámészkodni – és máris kész van a többezres tömeg-rendőr összecsapás.

(1) Nem azért nézem, mert élvezem. Azért nézem, hogy lássam mivé fajul… hogy elengedhetem-e reggel arra a környékre a gyereket egyedül iskolába vagy sem.

Mai groteszk2

Basszus, elkapkodtam az előző cikket. Jöjjön a többi.

  • Most olvasom, hogy Toroczkai szerint a jövőben fejezzük ki úgy Gyurcsány iránti megvetésünket, hogy nem veszünk jegyet a BKV járatokon.
    A kis hamis… mekkora tömegbázist akar már egyből maga alá.
  • És még nincs vége a napnak. A rendzavarók – két rombolással áttombolt éjszaka után – végre megkapták méltó büntetésüket: Vaszlavik Gazi elénekelte nekik direkt erre a célra írt nótáját.
    (Csak a pontosság kedvéért: amíg Gazi csak zenélt, addig imádtam. Aztán amikor megszólalt, azóta kiábrándultam belőle – de a dalai már beépültek az egyéniségembe. Meg kell hagyni, voltak köztük olyanok, melyekkel rekord sebességgel tudtam kiüríteni a kollégiumi szobát.)

Mai groteszk

Épp nemrég írtam egy privát emailben, hogy én már nem lepődöm meg semmin.
Aztán mégis.

  • Olvastam, hogy olyannyira tömegesen vásárolták fel Budapesten a baseball ütőket, hogy a sportboltok teljesen kifogytak ebből a sporteszközből. Harsányan felkacagtam, fiam megkérdezte, min nevetek, felolvastam neki a hírt… mire megjegyezte, hogy nem is gondolta volna, hogy ennyire népszerű nálunk a méta. Aha – bólogattam.
  • Erre nemrég látom, hogy Petrétei elgondolkodott a kijárási tilalmon. Tudom, azóta próbálták mosdatni, hogy csak elméleti lehetőség, meg ilyenek… de emberek… ilyen szituációban ekkora marhaságot mégcsak megemlíteni sem szabad.
    Habár… ha hozzáveszem, hogy a parlament előtt ma délután a Judeai Nemzeti Front az Aranybullára hivatkozva tartotta legálisnak ezt az össznemzeti tiltakozást… akkor még egy szavam sem lehet. Érdeklődve várom, milyen anakronizmust rángatnak még elő a résztvevők igazuk bizonygatására. Hátha előkeveredik valahogy az első éjszaka joga is.

Gapingvoid

Egyszer már írtam róla, sőt, a szerző – Hugh McLeod – többször is említésre került már ebben a blogban. Most mégis előrángatom. Egyrészt, mert ebben az idióta helyzetben jobb karikatúrákkal foglalkozni, mint a tévé előtt görcsölni – másrészt, mert most fedeztem fel, hogy Hugh zseniális névjegykarikatúráihoz összedobott egy widget-et, melynek segítségével bárki befűzheti ‘rajzait’ a saját blogjába/weblapjába, illetve feliratkozhat a napi frissítésű karikatúrákra.

Ha nem tudod eldönteni, hogy kell-e ilyesmi neked, akkor pár napig nézegesd itt jobb oldalt a hapi rajzait.

Matek

Számolgatok.
Úgy emlékszem, a MIÉP-Jobbik olyan 2-3 % körül kaphatott szavazatot tavasszal. Ha figyelembe vesszük, hogy Budapesten az arányuk jóval magasabb, mint vidéken és hozzácsapjuk még a többi apró szélsőjobb párt támogatóit, olyan hatvanezerre saccolom a budapesti holdudvart.
Nézzük másfelől. A tüntetők számát olyan 3-10000 közé rakták az utóbbi eseményeken. Saccra azt mondom, ebből 20% lehet kíváncsi katasztrófatúrista. Ez azt jelenti, hogy simán belefér a 2-8 ezer tűntető ember a hatvanezres létszámba.
A maradék egymillió-kilencszázezer ember pedig otthon ül.
Arányait nézve úgy néz ki, hogy itt egy iszonyúan marginális csoport szeretné radikális eszközökkel ráerőszakolni nézeteit a nála jóval nagyobb, normálisabb tömegre. (És ebbe a normálisba belefér, hogy az adott illető mérsékelt jobb vagy baloldali.)
Alaphelyzetben nem kellene tőlük semmit sem tartanunk. Csakhogy vegyük észre, jelenleg ők az előzenekar. Ők alapozzák meg azt, hogy amikor a fő együttes színre lép, a közönség már arra legyen hangolódva, amit ők szeretnének.
És ez a közönség már jóval nagyobb létszámú.

Pest megér egy estet

Tudja-e hogy éjszaka
Egy árkád mélye mily sötét ?
Mit tud Pestről
Aki mindezt nem próbálta még.

Kóboroljon vélem át egy éjszakát,
Pest megér egy estet!
Ránk kacsintja minden ház az ablakát,
Pest megér egy estet!

Dögöljek meg, ha értem. Kezdődött úgy, hogy a Köztársaság téren szembenálltak egymással: a kemény mag (50-100 ember) meg a rohamrendőrök. Aztán az utóbbi elkezdte terelgetni az előbbit. Tettek egy kört a Népszinház utca felé, majd visszakanyarodtak az Erkel szinházhoz, bementek egy kis utcába, végül kiértek a Rákóczi útra. Ugyan elindultak a Keleti felé, de aztán jobbnak látták, ha a Blaha felé mennek. A téren megpihentek egy kicsit, majd a rendőrök tovább terelték őket a Rákóczi tér felé. Itt a tömeg kettévált, egy részük az Üllői úton indult el kifelé, a másik részük inkább az Oktogonon keresztül célozta be a Nyugati pályaudvart – mindkét esetben rohamrendőrök taszigálták őket maguk előtt.

Most mi az isten van itt? Városnézés?
Annak egy kicsit drága mulatság, tekintve, hogy ezek mindenfelé törnek-zúznak.

Bár igazából azt sem értem, hogy ha tényleg 50-100 ember(?) csinálja a balhét, akkor miért nem lehet kiküldeni ezer rendőrt, beszorítani őket egy térre, minden irányból összezárni, aztán már csak rá kell tolatni a rabszállítóval és bezsuppolni ezeket az alakokat oda, ahová valók.

Mindenesetre remek lesz, a gyerek pont ezen a környéken keresztül megy reggel iskolába. Most agyalhatok megint, hogy elengedjem-e.

Viszont egyvalami biztosnak tűnik: ennek az egésznek immár semmi köze ahhoz, hogy mit mondott Gyurcsány tavasszal. Itt perifériára jutott szélsőjobboldaliak részegültek meg attól, hogy úgy tűnik, hatalmuk van. Úgy tűnik, kormányválságot idézhetnek elő a balhéikkal. Végre visszavághatnak minden megaláztatásért, minden 0.1-2.0%-os választási értékért. Végre úgy érzik, rá tudják kényszeríteni akaratukat a szótlan többségre.

Kurvára remélem, hogy nem.

Impresszió

Tegnap este sem voltam nyugodt, de ma este kifejezetten ideges vagyok. Olyan érzésem van, mintha be lennék zárva egy szobába egy nyáladzó elmebeteggel, akinek valahogy töltött revolver került a kezébe.
Azt hisszük, hogy velünk, az országgal, sohasem történhet semmi baj, hiszen eddig is megúsztunk mindent. Hőzöngünk, röhögünk, jól megszívatjuk azt a másikat, aztán majd lesz valahogy.
Pedig ez nem igaz. Ha nem figyelünk, pár év múlva mi fogunk átjárni Ukrajnába koldulni.

ps: Most olvasom, hogy ma sem ússzuk meg balhé nélkül. Csak tudnám, miért reménykedtem.