Szerencsés beszólások 2

Waldenburg, 1981
NDK szakmai gyakorlat

Akkor jöjjön a második eset.

Itt egy kicsit hosszabban kell írnom az előzményekről.
Középsuliba Kazincbarcikára jártam. Mintha ez nem lett volna éppen elég istencsapása, a mi évfolyamunk, pontosabban a két vegyész osztály volt az első a vegyipari szakközépiskolában, amelyiknél kitalálták, hogy a hét hat napjából kettőt üzemben kell töltenünk. (A két üzemi nap később, az ötnapos iskolahét bevezetésekor is megmaradt.) A mi osztályunknak Sajóbábony, az Egyesült Északmagyarországi Vegyiművek (ÉVM) jutott.
Mit mondjak, imádtuk. Reggel ötkor keltünk, zsúfolt buszozás a durván 20 kilométerre lévő gyárba, utána egész nap vagy kókadtan ültünk egy kinti tanteremben vagy a melósok között tanultuk, mi is a dörgés egy vegyigyárban. (A TNT részleg akkori felrobbanásáért _nem_ mi voltunk a felelősek.)
Teltek a napok, hónapok, évek… végül a gyár is észrevette, hogy ott vagyunk. 1981-ben felajánlották, hogy az általuk szervezett nemzetközi szakmai gyakorlatra 1 fő férfiember jelentkezhet tőlünk is. Heten voltunk fiúk, akiknek a tanulmányi eredménye megütötte az általuk kért szintet. Hosszú történet lenne most elmondani, de végül rám esett a választás.
Ez egy kéthetes turné volt, 1 hét Merseburgban, 1 hét Waldenburgban – míg a többiek a gyárban szenvedtek szakmai gyakorlaton. Jó bulinak nézett ki – és az is lett.

Vonattal mentünk ki. Amikor felszálltam, rögtön dilemmába ütköztem. Hová üljek? Nem ismertem senkit, de abszolút. A társaság eleve két rétegből állt össze: voltak egyfelől a cég saját szakmunkásképzőjének 14-15 éves diákjai, illetve voltak másfelől melósok, persze a fiatalabb korosztályból. Végül döntöttem: nekem, 17 éves fejjel már snassz volt beülni a 15 éves taknyosok közé, így kihasználtam, hogy termetem miatt (már általános iskolásként 180 centi magas és 82 kiló voltam) úgyis idősebbnek néztem ki a koromnál – és beültem a felnőttekhez, egy harsány ‘sziasztok’ köszönés mellett. Nem is volt gond, semmi. Olvasgattam. Egy ideig. Aztán bejött cuccostól a kupéba egy nagydarab, üres tekintetű, lakatarcú harmincas hapi. Látszott rajta, hogy nem a szavak embere… és érződött rajta valami vadállati mentalitás. Egyből csend lett a kupéban, az ultizók is elhalkultak. Üres hely már csak mellettem volt. A hapi megpróbálta felrakni a cuccát a poggyásztartóra, de az enyémtől nem tudta.
– Wkjgngkl werhgrh – vakkantott oda nekem valamit.
– Természetesen, azonnal – morogtam vissza.
És itt történt valami érdekes. A kupéban ugyanis mindenki, beleértve a durva hapit is, azt értette, hogy “fogd be a pofád, hülye köcsög”. Szó bennakadt, hang fennakadt, lehelet megszegődött. A kártyázók sápadtan tették le lapjaikat. A hapi szótlanul rakta le a földre a táskáját, miközben folyamatosan méregetett. Én érdeklődve néztem vissza rá. Így néztük egymást majdnem egy percig, majd felálltam és megigazítottam a sporttáskámat. Erre ő is felrakta a táskáját és mellémült.
Így kezdődött az aranyélet számomra.
Később sokmindent megtudtam. A hapi tényleg nem volt egy nagy lumen, és akkor még igen finom voltam. Ezzel szemben iszonyú erős volt és vad, mint a pampák bikája. Az egész gyárban rettegték a nevét. Senki nem mert még csak csúnyán ránézni sem.
Mi történhetett? (Hangsúlyozom, ez csak feltételezés.) A hapi nem szokhatta meg, hogy ilyen aggresszíven beszólnak neki és utána még állják is vele a szempárbajt. A magabiztosság elgondolkodtatta – és nem mert támadni. Utána a részemről jött barátságos reakció pedig lenyugtatta. Olyan volt, mint egy nagy gyerek.
Akkora respektem lett az eset után, hogy ihaj. Természetesen a körbejáratott pálinkásüveg nálam is töltött pár értékes másodpercet, illetve a vége felé már a két kísérő tanárral ultiztunk egy csomót, filléres alapon.

Aztán megérkeztünk. Én természetesen a kupéban utazókkal kerültem egy szobába. A lecuccolás után jött az újabb probléma: néhányan ki akartak menni a városba sört venni, de senki nem tudott németül. No, itt biztosítottam be véglegesen a pozíciómat, amikor közöltem velük, hogy én tulajdonképpen egész jól beszélek németül. Nem foghatta senki ránk, hogy vesztegettük volna az időt – ebédkor, azaz a megérkezés után két órával, a szoba egyik fele már tisztában volt a hely geofizikai adottságaival, konkrétabban, hogy hol vannak a boltok, hol vannak a kocsmák, és milyen söröket mérnek – míg a szoba másik fele már azt vitatta, hogy Heidi vagy Ramona melyik pozíciót szereti jobban. Ja, elfelejtettem mondani, hogy lánykollégiumba szállásoltak el minket. A német lányok pedig már akkor sem voltak túlzottan szégyenlősek. Kopogás, ‘schnaps ist?’ majd fűrészelés – ez volt a menetrend. A szerencséseknek. Engem itt elhagyott a jószerencse – ugyanis egy Petra nevű roppant dagadt nőstényördög szemelt ki magának. Ronda volt, erőszakos és iszonyú sötét. Egyik kedves tréfája volt, hogy cigijét a hapsik póló alól kivillanó pucér hasán nyomta el. Na, ez a nőstény egyszerűen minden próbálkozást gyökerében blokkolt irányomban. Az alatt az egy hét alatt iszonyú orgiáktól volt hangos a lánykolesz. A magyar hapik legendásan állták a sarat. Egy, csak egy hapsi dühöngött magányosan – ez én voltam. (Most nem számítva a külön szobában lévő tacskókat.) Azóta a Petra enyhén szólva sem tartozik a kedvenc neveim közé.

Letelt az egy hét. Mondanom sem kell, hogy vegyigyárat csak a helyijárati buszról láttunk. Ott volt mellettünk a Leuna vegyikombinát, de a németek nem merték megkockáztatni, hogy ellesünk valami technológiai fogást tőlük. Elláttak mindennel (gondolok itt a kajára, a sörre meg a lánykoleszre), oszt jól van.
A következő szálláshelynél már álcázás sem volt. Waldenburg egy apró kisváros a déli hegyekben. Vegyiüzem közel-távol sehol, ellentétben végeláthatatlan erdők, hegyek mindenfelé. Ráadásul éppen akkor volt a városkában Waldfest. Mindemellett a fesztiválhoz legközelebb fekvő erdőmenti fogadóban szállásoltak el minket. Volt, akinek a szobaajtaja egyből a söntésbe nyílt.
Újabb egy hét aranyélet. Petra hálistennek lekopott – viszont a hely jellegéből kifolyólag itt már nem a nőzés ment. Sör. Meg tojáslikőr. Tudom, így egymás mellett borzasztóan hangzik, de nagyon gusztusosan szervírozták: ostyapohár, belülről csokival bevonva és ebbe mérték bele a féldeci tojáslikőrt. Egy korsó sör egy ilyen édességgel nem volt két márka. (1.10 volt a likőr, 80 pfenning a sör. A márka olyan 4-5 forint körül lehetett.)
Itt kerültem váratlanul közel a vad muksóhoz. Addig sem volt probléma, a hapi beilleszkedett, igyekezett mindenkihez kedves lenni… de itt szerelmes lett. A lánykoliban annyira összejött egy csajjal, hogy az vállalta a kirúgatást is, eljött velünk együtt. És a fazon szeretett volna beszélgetni is vele. Mivel a szomszéd szobában laktak, így nem egyszer előfordult, hogy hármasban kiültünk a padra (a szobák kertkapcsolatosak voltak), ők enyelegtek, én meg fordítottam. Roppant hangulatos volt.

A nőkkel kapcsolatos balszerencsém azért ide is elkísért. Napközben konstans program volt a szobatársammal, Lajossal (akit a képen éppen fojtogatok), hogy kimentünk a forgatagba, nézegettük a műsort és próbáltunk csajokkal ismerkedni. Az egyik ilyen alkalommal hozzánkcsapódott Tádé is. A figura valamivel idősebb volt nálam, jóindulatú, barátságos lélek, a végtelenségig naív – és enyhén szellemi fogyatékos. Ő gyakorlatilag a fiatalokhoz csapódott, egyfajta óvóbácsi szerepet vett fel. (A képen bal szélen.)
Azt hiszem, írtam már ezen a blogon, hogy én általában jóban vagyok az ilyen extrém emberekkel. Sajnálom őket és átkozottul unfairnek tartom, hogy bárkik – kihasználva az illető agyi/szellemi gyengeségét – mindenféle hülyeséggel szívassák őket. Tádéval is így volt, a többiekkel ellentétben időnként leültem vele beszélgetni, játszani ezt-azt. (Például vett magának egy játékíjat; a fogadó csűrje mellett volt egy nagy placc, oda mentünk ki nyilazgatni.)
No, szóval sétáltunk hármasban, amikor az egyik sátornál megláttam egy iszonyúan gyönyörű lányt. Valami hülyeséget osztogattak, valami felhívást valami játékra. Messziről kiszúrtam – és jobbra-balra lökdösve az embereket, megbabonázva mentem felé. Lajos udvariasan lemaradt, de Tádé ott csörtetett mögöttem. A csajszi is kiszúrt, mert már messziről vigyorgott rám. Beszéltünk pár szót – és az ilyet az ember megérzi – a vonzódás kölcsönös volt. Gyorsan meg is beszéltünk másnapra egy randit. Közben Tádé böködött hátulról, én meg automatikusan fordítottam neki. Amikor kapcsoltam, már csak annyit tudtam tenni, hogy egy órával korábbi időpontot fordítottam neki. Meg se fordult a fejemben, hogy Tádé úgy érzi, hogy a csaj _mindkettőnkkel_ akar találkozni – márpedig ez történt.
Az időpont előtt 10 perccel jött is a fiú, hogy akkor menjünk. Baromi szarul éreztem magam. Most hogyan mondjam el neki, hogy a csajszi velem beszélt, őrá nem kíváncsi? Mindezt úgy, hogy azért ne bántsam meg. Végül egy kockázatos módszert választottam: közöltem vele, hogy engem nem érdekel a nő, menjen egyedül. Ki is robogott, majd félóra múlva visszajött, hogy a csaj nem jött el. Naná. Az igazi időpont ugye egy órával később volt. Amikor eljött az ideje, én is kimentem. Előrelátóan egy terepszínű anorák volt rajtam – és jól döntöttem. Tádé ugyanis a randi helye környékén csavargott fel-alá. Most már bántam, hogy nem az egyenes utat választottam, de nem vitt rá a szívem, hogy megbántsam. Végül az lett, hogy odamentem hozzá, elcsavarogtunk az erdőbe, jó messzire elvezettem, majd közöltem vele, hogy szeretnék egy kicsit egyedül maradni. Szerencsére nem ugyanazon az úton ment vissza – én pedig fától-fáig osonva mentem nem messze tőle, hogy ellenőrizzem. Majd percre pontosan értem a randi helyére, a lánnyal épp egyidőben. Gyorsan el is mentünk csavarogni az erdőbe, biztos, ami biztos. Sétáltunk, beszélgettünk, megcsókoltam… és úgy éreztem, én vagyok a legszerencsésebb hapsi a világon. Elvitt a kedvenc lovához, bemutatkoztunk egymásnak. Estefelé visszaértünk a városba. Itt derült ki, hogy gáz van – nincs kéró. Ez az utolsó napon történt, a fogadóban hatalmas ünnepséggel búcsúztattak minket. Ha ott meglátnak, akkor biztos nem tudunk félrevonulni. Hozzájuk nem mehettünk, ugye szülők. Elmentünk egy barátnőhöz, de az valami ordenáré veszekedés után kidobott minket. Végül megkaptam a mattot: az egyik szűk utcában egy Trabant hangos ordítással falhoz szorított, kipattant belőle egy hapsi és irtózatosan elkezdett ordítozni. Engem egyből a falnak lökött, majd nekiugrott a csajnak. Ekkor megfogtam a kezét, hogy ezt ne csinálja. Egy ideig dulakodtunk, végül lehiggadt annyira, hogy maradt az ordibálás. Ebből sajnálatosan egy büdös kukkot sem értettem. Nyilván a helyzet nem volt bonyolult, azt értettem – de fogalmam sem volt, most mit csináljak. Bántott, hogy a csajszi ilyen szituációba kevert, de féltem is: ha itt tettlegességig fajul a helyzet, akkor jól nézek ki. Már láttam a helyi lap első oldalán, hogy a magyar delegáció egyik tagja 8 napon belül gyógyuló sérüléseket okozott. Az meg aztán különösen hiányzott, hogy a visszaindulás előtti este berángassanak a rendőrségre. Végül megvártam, amíg a veszekedés ereje lecsitul, ekkor búcsút intettem mindkettőnek és elsétáltam.
A krónikához tartozik, hogy ezzel még nem lett vége az estének. Visszaértem a fogadóba, ahol vagy tíz ember esett nekem ordítva. Hogy hogyan merészeltem nem megjelenni a búcsúesten. Én azzal kalkuláltam, hogy úgysem veszi észre senki, hogy nem vagyok ott. Azzal viszont nem számoltam, hogy ezen az estén adják át a különböző díjakat. Én meg megnyertem egy csomó sportversenyt (asztalitenisz, foci), néhány másban dobogós lettem, így összesítésben is nyertem, enyém lett a legjobb Németország teszt, meg én lettem a legnépszerűbb ember. Gyakorlatilag hatszor kellett volna díjátadáson megjelennem. Nem kis égés volt. A magyar kísérő tanárok nem győztek mentegetőzni a német kísérő tanároknak.
Végül beestem, meglehetősen zavarodottan – és rögtön nekemugrott Achim, a durvább német kísérő. Volt már rendesen a fejében. Na, ott aztán voltam minden, csak jó ember nem.
– Te büdös magyar disznó, te mocskos huligán! Az ilyeneket útálom a legjobban! Megkap mindent és semmi hála! – ordította közelről a képembe németül.
– Áchim neheztel, amiért nem voltál itt – fordította Peter, a hivatalos tolmács.
Ha nem lett volna ilyen hülye a helyzet, istenbizony élveztem volna a duettet. Végül Áchim eldűlöngélt, én pedig rákacsintottam Peterre.
– Kösz, haver. A jószándék legalább megvolt… csak sajnos értettem én is, amit mondott.
– Nem tesz semmit – vigyorodott el ő is.
Ekkor tanultam meg, mekkora vad indulatokat tud kiváltani a látványosan visszautasított ajándék.

Ja, nem is mondtam, két nappal a vége előtt is buktam egyet. Berlinben kirándultunk, csavargás fel-alá. Két szimpatikus őrült minden tereptárgynál lefényképeztette magát, mintha védenék a várost az oroszok ellen. Jókat röhögtünk.
Ebéd a tévétoronyban. Fantasztikus hely, oda érdemes egyszer felmenni. Éppen kanalaztuk a levest, amikor Günter, a másik kísérőtanár felállt, csendet kért, majd elkezdett beszélni. Peter fordított.
Pillanatokon belül fülig pirultam. Valamelyik német őrült kinyomozta az útlevelek alapján, hogy nekem pont aznap volt a születésnapom. A tizenhetedik.
Méltatták az érdemeimet, majd átadtak egy pingpongszettet. (Előttevaló nap nyomtam le mindenkit.) Nem is ez volt a baj, kedves gesztus a részükről, igazán. A botrány akkor következett be, amikor a teljes csoport előtt kitudódott az életkorom. A felnőttek egy pillanatra elsápadtak, élükön a magyar kísérő tanárokkal. Az összes buliban benne voltam. Hajnalokig tartó durva kocsmázások. A beszólás a vad muksónak. Az orgiák, melyek kezdetén még én is a szobában tartózkodtam, legalábbis amíg Petra akcióba nem lépett. Minden vad dologból kivettem a részem… aztán nesze, még kiskorú vagyok.
Határozottan mákom volt, hogy a túra vége felé esett a szülinapom.

No, még egy sztori a végére. Gond nélkül visszaérkeztünk Magyarországra, én pedig csatlakoztam az osztálytársaimhoz a szakmai gyakorlat maradék részére. Továbbra is a koleszben laktunk. Mint itt is írtam, a koli mellett volt egy munkásszálló. Egészen különös véletlen folytán ide szállásolták el az ellencsapatot – azokat a németeket, akik a mi cseréink voltak. Mit ád az ég, ők főleg nők voltak. A német nőknek pedig a szocialista táborban különleges hírük volt. (A kinti tapasztalatok alapján nem is alaptalanul.) Csakhogy Magyarországon az erkölcsök azért sokkal szigorúbbak voltak, mint odakint. A munkásszálló lezárt részére ember be nem mehetett.
És basszus, szemtanúja voltam, éjszaka… ahogy Cseh Tamás is megénekelte…, a fiúk bizony “néhány lepedőt összekötve” rohamozták meg a munkásszállót. Ott álltunk az ablakban és vigyorogva néztük, ahogy a hapik ostromolnak, odafent a nők segítenek rögzíteni a lepedőket, a portás meg odalent óbégat, majd segítséget hív. Ezután a többiek el se hitték nekem, hogy mi viszont egy működő lánykoleszban laktunk egy hétig, mindenféle mozgáskorlátozás nélkül.
Igaz, Petrával.

Calvin and Hobbes ritkaságok

Egy újabb érdekes oldalra hívta fel figyelmemet a Drawn. Egy lelkes őrült a ritka, illetve meg nem jelent Bloom County karikatúrák oldala után összeállította a ‘Bill Watterson’ ritka rajzai oldalt is. Bill Wattersonról annyit kell tudni, hogy ő rajzolja a Calvin and Hobbes sorozatot.

ps: Az illető összes gyűjteményes oldala innen érhető el.

[Update]

Itt van egy sokkal gazdagabb, hasonló oldal.