A rendőrség bársonyos kézzel közbelép

Érdekesen működik az ember. Én például sokkal jobban el tudok felejtkezni a bajaimról, ha nekiállok mesélni – míg másoknál ez pont fordítva történik: az emberek nagy része inkább olvasással, filmnézéssel tud kikapcsolódni.
Most betettem két Leningrad Cowboys lemezt a lejátszóba – és elmesélem milyen volt Magyarországon az első világszínvonalú rockzenekari koncert.

Iron Maiden, 1984, Budapest

Ez bizony még bőven a pártállami időkben volt.
Kezdjük egy idézettel:

A Maiden az elmúlt két évtizedben fél tucatszor járt Magyarországon. Két fellépésük különösen emlékezetes: 1984-ben csak a Budapest Sportcsarnok parkolójában játszhattak, mert az akkori szervek féltek, hogy a megvaduló közönség esetleg komoly kárt tesz az alig két éve átadott épületben.

Nos, igen. Rögtön itt van két olyan momentum, mely erősen vissza fog köszönni az írásomban is. Az egyik, hogy parkolóban rendezték a koncertet, a másik meg a szerv hozzáállása.
Én akkoriban iszonyú csóró egyetemista voltam Veszprémben – és úgy gondoltam, nehogy már egy nyitott parkolóban rendezett koncertre ne tudjak valahogy besurranni. Korán felutaztam, a cuccomat leraktam unokatestvéreméknél, majd kitekertem a koncert helyszínére. Itt jött az első pofáraesés. A parkolót egyik oldalról a Sportcsarnok, a másikról egy többszintes szálloda, a harmadikról a metróállomás szegélyezte – ahol egyáltalán meg lehetett közelíteni, ott acélkerítés és hihetetlen mennyiségű rendőr volt beverve a földbe. A rendőrökön rettenetesen látszott a feszültség. Végülis az első komoly rockkoncert volt nemcsak Magyarországon, hanem a szocialista blokkban is: egy olyan botrányhős világsztár rockzenekar jött el Budapestre, mely fölött állandóan ott lebegett a sátánizmus vádja. Egy olyan rockzenekar, melynek hírénél csak rajongótábora volt rosszabb. Mindez egy olyan helyzetben, mely különösen összezavarta a rendőröket. Hivatalosan még proletárdiktatúra volt, de gyakorlatilag már igencsak felpuhult az egész. Én ekkor már látványosan nem voltam KISz tag (szüleim őszinte rémületére), az egyetemen is egyre bátrabban lehetett iróniával emlegetni jelenlegi berendezkedésünket… de azért még csak a gálya volt az úr.
A magyar rendőrség – finoman szólva – nem igen volt ráhangolódva az estére. Nem szoktak hozzá ekkora tömegben deviáns úriemberekhez. Nem szoktak hozzá a finom módszerekhez. A gumibot, az igen. Azt ismerték, abban bíztak. De nem lehetett használni. Legalábbis nem egyből.
No, mindegy. Körbejártam többször is a terepet, de nem találtam sehol rést a falon. Magasabbra emeltem a fejem, körbenéztem úgy is – és megakadt a szemem egy Kerepesi úton lévő épületen. A ház majdnem a templomtorony mellett volt, teljesen fel volt állványozva és a tetejéről gyönyörű rálátás nyílt a parkolóra. Én akkoriban már túl voltam néhány veszprémi közintézmény külső megmászásán, egy felállványozott épület nem okozhatott problémát. Felmentem és láttam, hogy nem én voltam az első, aki rátalált erre a remek helyre. Körülbelül harmincan lehettünk. Mivel felújításra készültek, így a tető is be volt deszkázva, állványozva – az emberek kényelmesen el tudtak helyezkedni a tereptárgyakon. (Egyébként is a tető nagy része sík volt.)
Szóval békésen üldögéltünk, néztük az előzenekart. (P. Box?) Aztán megtörtént a katasztrófa. A műsorvezető (Cintula?) kiszúrta a mozgást a tetőn és úgy gondolta, ez remek alkalom egy jópofa megjegyzésre. Valami olyasmit mondhatott, hogy óvatosan ott a tetőn, le ne essen senki. Nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy rendőrségünk egyből rástartolt az információra. Perceken belül körbevették a házat.
Most egy kicsit elhagyom a szálat, leírom, hogy is nézett ki az épület. Kereszteződésben volt, a kisebb utca felőli fronton volt a bejárata, ott is állványozták fel. Volt egy belső udvara, a körfolyosók az udvar felé néztek. Maga az udvar annyira azért nem volt belső, a házfalak nem takarták el az egészet: a Kerepesi út felől egy jó húsz méteres szakaszon magas kerítésben folytatódott az épület.
A rendőrség fő erőit a kis utcába vonta össze, onnan is kiabáltak fel hangosbeszélővel. Azt mondták, menjünk le, senkinek nem esik bántódása. Néhányan elindultak lefelé, a többiek árgus szemekkel figyelték, mi lesz. Mi lett volna? Ahogy leértek az első fecskék, a rendőrök őrült módon elkezdték gumibottal verni a delikvenseket, majd rendőrautóba tuszkolták őket. A faszfejek. Persze odafönt kitört a pánik. Az eddig békésen üldőgélő emberek elkezdtek fel-alá rohangálni, keresték a menekülési lehetőségeket. A rendőrök odalent elunták, hogy több ember nem jön, elindultak felfelé. Néhányan nekiálltak őket cserepekkel dobálni. Félelmetes látvány volt. Ekkorra már teljesen besötétedett, de a rendőrök bevilágították az épületet. Potyogtak a cserepek, porzott a levegő és a tetőig felhangzott a rendőrök káromkodással kevert ordítozása. Én már akkor is a csendes, de hatékony megoldások kedvelője voltam, két sráccal elindultunk a sötét hátsó régiókba, hátha találunk valami kiutat. Én akkoriban meglehetősen ön- és közveszélyes őrült voltam; de amit az egyik társam csinált, az előtt csak a láthatatlan kalapomat bírtam meglengetni. A hapi tök sötétben lecsúszott a ferde tetőn, pusztán csak remélve, hogy meg tud majd kapaszkodni valamiben, amikor vége a tetőnek. Az őrülteknek őrült védangyala is van, mert bejött az elképzelés. Valami csatornatartó konzolt sikerült elkapnia, egy kicsit még traverzált a levegőben, majd amikor a körfolyosó felé ért, akkor elengedte a konzolt és pár méter esés után a folyosón volt. Hangsúlyozom, mindezt tök sötétben, olyan 3-4 emelet magasságban. Nekünk már sokkal könyebb dolgunk volt, egy részét láttuk a mutatványnak, a többit meg elkiabálta a srác. Mindketten utánacsináltuk a kunsztot, majd a világ legegyszerűbb módján lesétáltunk a lépcsőházban.
Persze ezzel még nem oldódott meg a helyzet. Az épület körbe volt véve és a Kerepesi út felőli kerítés mellett is rendőrök posztoltak. Ugyan várhattunk volna, bízva abban, hogy a tetőháború után a rendőrök már nem néznek be az udvarba… de ez meglehetősen kétesélyes volt. Abban mondjuk bízhattunk, hogy fentről senki nem jön utánunk – más nem látott minket ott leugrani, annak meg elég kicsi volt a valószínűsége, hogy még egy ekkora őrült legyen fent, aki megtalálja ezt az utat.
De fiatalok voltunk, akikre nem volt jellemző a várakozás. Ráadásul ekkor még volt előnyünk: a rendőrök nem számítottak kitörésre az udvar felől. Mi tök sötétben álltunk bent, minket nem láthattak, mi viszont jól láttuk, hogy két rendőr unatkozott a kerítés előtt. Megbeszéltük, hogy megpróbálunk egyszerre kitörni.
Itt jött ki a remek gyerekkori szocializálódás: körülbelül ötven méterre nőttem fel az egri strandtól. Nyáron nem volt olyan nap, hogy legalább egyszer ne ugrottam volna át a kerítésen. Volt olyan, hogy csak palacsintát enni lógtam be, aztán már jöttem is ki. Na, itt megtanulta az ember, hogyan kell nekirohanni a kerítésnek, majd ugyanezzel a lendülettel berohanni a tömegbe.
Hogy a többiek hol tanultak kerítést ugrani, azt nem tudom… de felmértük a kerítést, megvártuk, amíg csend lesz és elstartoltunk.
A csendre azért volt szükség, mert a túloldalon nem tömegbe kellett beszaladnunk, hanem a Kerepesi út forgalmába. Ész nélkül. Nyilván úgy próbáltuk maximalizálni az esélyeinket, hogy akkor szaladtunk, amikor lámpa fogta az autókat.
Nos, a kitörés remekül sikerült, dacára, hogy ez azért elég magas kerítés volt, remekül kihegyezett karókkal. Ugyan én pont egy ilyen hegybe tenyereltem bele és fordultam át rajta, de akkor nem foglalkoztam vele, rohantam mint a hülye, az út túloldalán lévő tömegbe. Elvegyülés után kerestük meg egymást, leültünk a gyepre, majd elővettem a végig a zsebemben őrzött fél liter vodkát és levezettük a feszültséget, szidva az ökör rendőröket. Ha hagytak volna mindenkit békén elmenni, akkor nem lett volna semmi gond. Szépen lemászik mindenki, ők körbeállják az épületet, hogy ne tudjon senki visszamászni, oszt jól van. Így meg… sajnos, fogalmam sincs, mekkora károk keletkeztek mind a tetőben, mind emberéletben. Kiindulva abból, ahogy a felmászó rendőröket cseréppel hajigálták… nem hiszem, hogy odafent kávé mellett beszélték volna meg az ügyet a felek.
Szerencsére a zene kihallatszott, így a fűben üldögélve, vodka mellett végighallgattam a műsort. Majd leporoltam magam és elsétáltam unokatesóékhoz, egy érdekes élménnyel gazdagabban.

This entry was posted in Sztori.

3 thoughts on “A rendőrség bársonyos kézzel közbelép

  1. Hányingerem van, amikor látom a TV-ben, hogy egy békés tüntetés során a rendőrök üldözőbe vesznek egy szerencsétlen menekülőt, aztán 4-en, 5-en elkezdik ütni.
    Sunyi, gyáva, alamuszi, geci alakok, rettentően utálom őket.

    Tizenéves koromban, ha egy cigány elkezdett verni valakit (nem, tudom, soha nem tettek ilyet, és nem is fognak, alávaló rágalom amit írok, jöhet az ombucman), akkor a rendőrök mindig megvárták, míg a verekedésben a legtöbb ember kihull, aztán mentek oda segíteni. Addigra persze már eszméletlenre verték a szerencsétlent.
    Biztos ő kezdte, ugye, provokált? Nekem is elkapták 15 évesen a torkom, pedig egyszerűen csak táncoltam a discoban. Szerencsére csak leszedtem a kezét a torkomról, és odébbáltam, nem hagytam magam provokálni, így nem lett nagyobb baj.
    Na, jól elkanyarodtam a témától, de a lényeg az, hogy én viszolygok az erőszaktól, teljesen mindegy, hogy azt egy civil vagy egy rendőr követi el.

  2. Szia Pepe

    Nekem volt szerencsém a parkolóban végignézni a koncertet.
    Gondolom emlékszel, hogy abban az évben volt az ominózus pusztavacsi fesztivál, ahol szintén a karhatalom idézte az “Eper és vér” momentumait.
    Erről a megmozdulásról osztottak “röplapot” a koncerten, amiből jómagam is terítettem a veszprémi szakközépiskolás társaknak.
    Eredmény: 2 hét múlva az iskolából elvezettek politikai bűncselekmény gyanújával, államellenes tevékenység címén…
    Sajnos a röplap elkallódott az évek során, az eljárást megúsztam, de az emlék azért marad a rezsimről.
    Üdv,
    Hufcsi

  3. Soczi,

    Ez egy jó trükk, nálam is sokszor bejött. Elég erős csuklóval áldott meg a sors, fénykoromban a mérlegen 110 kilót tudtam szorítani. A legtöbbször egy szolíd kézfogás és angyali szemek mellett egy kegyetlen erős szorítás elég is volt. Egy túlságosan lendületbe jött havernak egyszer sikerült el is roppantani a csontját. Azóta is ég miatta a pofám. (Hufcsi, te lehet, hogy ott is voltál.:)

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *