Kerék páros


Lányom a közeljövőben megy háromnapos kerékpártúrára. A Bükkbe. Megnéztem az útitervet és sziszegtem néhányat. Nem azért, mert túlnyomás uralkodott a fejemben… sokkal inkább a tanerő bátorsága indukálta a meglepetés hangjait. Kezdő tinikkel belevágni egy olyan kirándulásba, melyben 60-80 kilométer van betervezve naponta… hegyi terepen… nem kispálya.
Nem tudom, a többiek hogyan állnak ezen a téren, lányom eddig max 2*20 kilométert ment egy nap és nemhogy hegyhez, de dombhoz sem volt sok köze eddig. Épp ideje volt felkészíteni.
Először volt a fizikaóra: mentünk egy kicsit, majd lerajzoltam sematikusan a lánckerekeket, elmagyaráztam, miért jó a láncot ide-oda dobálni a lánckerekek között, felállítottuk az erősségi sorrendet, végül beszéltem a keresztváltás veszélyeiről. (Itt vettem észre, hogy Nej elsápadt egy pillanatra. Tehát eddig ő is simán keresztváltott.)
Utána jött a tornaóra. Tekintve, hogy nagyon kevés az idő, péntektől én meg már nem leszek harcrafogható, így nem gatyáztunk: irány Solymár. Előtte sima úton gyakorolta a fel-leváltásokat az első lánckerekekkel, aztán ugyanezt időre. Egy ideig a kerékpárúton mentünk Hűvösvölgy felé, aztán letértünk róla, mert az autóútnak sokkal határozottabban emelkedő karakterisztikája van. Na, itt lehetett váltogatnia a leányzónak, bele is zavarodott rendesen. Ráadásul rossz fokozatban próbálta tartani az iramot, így egy idő után a hörgéséből itélve valószínűleg jól esett volna neki egy ajándék vastüdő is. Azaz minden terv szerint alakult, a rossz váltásoknak már kezdte érezni a hatását. Nincs is annál nagyobb pedagógiai erő, mint amikor a delikvens egyből érzi a bőrén döntéseinek következményét.
Utána legurultunk Hűvösvölgyig és beültünk egy cukrászdába ásványvíz mellett megbeszélni a tapasztalatokat. Szükség is volt rá, mert rögtön Hidegkúton jött egy igen brutális emelkedő. Ezen már nem nagyon lehetett hibázni, mert ha elvész a lendület, utána váltogatni se nagyon lehet. Itt már egész jól feljött a csajszi, látszott, hogy kezdi fogni a lényeget. Messze nem csinált olyan hülyeségeket, mint az első emelkedőn. Aztán megsértettük néhányszor a Kreszt (30-as táblánál 32, 40-es táblánál 47), majd jött néhány kisebb domb – de itt már teljesen magára hagytam. Jöjjön, ahogy tud. Jött is. Nem kérdeztem meg, milyen fokozatokat használt, az a lényeg, hogy nem szállt le és végigjött.
Solymár után Üröm felé jöttünk haza, itt leckét kapott, hogyan kell nagy forgalomban kerékpároznia. A rakparti kerékpárúton meg abból, hogyan kell átverekednie magát a figyelmetlen embertömegen.
Innen már csak egy kérdés volt, mennyire fog kipukkadni az út végére. Végülis 56 kilométer volt a táv, két nagy és több kisebb emelkedővel. Ehhez képest jól bírta. Bár amikor felhívtam Nejt a Margit-híd környékén…
– Szia – szóltam a telefonba – lenne egy nagy kérésem.
– Gyere értünk kocsival! – szólt bele félhangosan Dóra.
– Izé… ez nem volt autentikus – vigyorodtam el – inkább tedd fel melegedni a kaját, mindjárt otthon vagyunk.

Végül azt mondom, átment a vizsgán. Tőlem mehet a Bükkbe.
Még az is lehet, hogy végig tudja csinálni a túrát. :)
Bár az izomlázát nem szívesen vállalnám át.