Mi, vizi emberek

Tegnap alulról szaglásztuk a vizet, ma felülről próbálkoztunk: elmentünk meghajtani a frissen vásárolt kajakot. Nos, nem volt olyan felhőtlen az ismerkedés, mint elképzeltük, de van benne fantázia.
Jobb, ha az elején letisztázom: egyikünknek sincs különösebb kajakos múltja. Persze, itt-ott, nyaralásokon bérelt kajakkal, szökőévenként az egyetemi csónakházban… szóval ilyenek. Együtt egyszer eveztünk, egy tisza-parti buliba valaki hozott egy kettes kajakot és kipróbáltuk. 16 éve. Jó ötven kilóval könyebben.
Először úgy szálltunk be, hogy én ültem előre, mondván, hogy elől ül az ész, hátul meg a motor. (Ugye az első szabja meg a tempót és kormányoz, a hátsó meg az első ütemére evez.) Teljes tragédia követte a felállást (felülést?), tempó nem volt, az egész út azzal telt, hogy jobbra-balra kormányoztunk – de így is legtöbbször irányíthatatlan volt a csónak. Hiába húztunk mindketten kizárólag ugyanazon az oldalon, az a dög nem volt hajlandó kanyarodni. Aztán amikor úgy döntött, hogy mégis, akkor meg úgy átfordult, hogy onnan nem bírtuk egyenesbe hozni. Gondolom, a horgászok jól szórakoztak. Mert halat, azt nem fogtak. Láttam.
Kikötöttünk, gondolkodtunk. Aztán Nej kipróbálta, milyen egyedül. Remekül ment neki, uralta a csónakot: ha kellett, egyenesen ment, ha kellett kanyargott. Kipróbáltam én is és dettó: egyedül tökéletesen ment. Közben elindult egy másik páros, de ők hagyományos kajakkal: nem kevés kárörömmel néztem, hogy ők is parttól-partig pattogtak a vízen. Tehát nem a kajakunkban van a hiba.
Ekkor megcseréltük a felállást: én ültem hátra, Nej előre.
– Akkor mostantól én leszek az ész? – kérdezte hátrafordulva.
– Nem, megpróbálok hátulról kormányozni.
– Akkor én diktálom a tempót?
– Milyen tempót? Eddig hármat nem tudtunk tempóban evezni, mert állandóan kormányozgatni kellett.
– De ha se nem kormányzok, se nem diktálom a tempót, akkor mi szükség van rám? Én leszek a súly?
– Izé… nem én mondtam.
Placcs. Ez már a víz volt. Nej véletlenül rossz mozdulattal húzta meg a lapátot.
De ez a felállás már jobban bevált. Én ott hátul mindentől függetlenül evezgettem, persze néztem, hogy ne akadjanak össze az evezőink. Nej hol evezett, hol korrigált. Így végül jobban haladtunk, de azért még mindig baromira kóvályogtunk. Nem tudom, mi a titok, de valami biztosan van. Míg mi középen szerencsétlenkedtünk, egy hapi ezerrel elhasított mellettünk.
– Könnyű neki, ő csak egyedül van – jegyeztem meg, egy újabb vízfröccsért cserébe.
De tényleg, később megállapítottuk, hogy egyedül mindketten gyorsabbak voltunk, mint együtt. Nyilván lenne mit csiszolni, de egyelőre ötletem sincs, hogy mit. Még azt sem mondhatom, hogy találtunk volna valami irányt, hogy igen, ha így csináljuk, akkor jobb. Bárhogy csináltuk, bénáztunk.
Van még mit optimalizálni.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás