In Memorian

Nemrég kaptam a hírt, hogy elhunyt Árva Péter. Ő volt az, akinek személyisége gyakorlatilag egyet jelentett a Veszprémi Egyetem Folyamatszabályozási és Rendszermérnöki ágazatával. Ő volt az, aki nagyot lendített azon a hosszú tanulási folyamaton, melynek vége világszemléletem kialakulása volt.
Szakmájában kiemelkedő ember volt, nagytudású, jó pedagógus – igaz, a vizsgáit utáltam, de nagyon. (Képes volt órákig nyaggatni egy embert, amíg ki nem szedte belőle pontosan, hogy mit tud.)

Elment a Docens Úr. Legyen neki könnyű a föld.

Adalék

Valamikor írtam ezt a rövid elmélkedést a bámészkodásról. Ma egy újabb adalékkal tudom kiegészíteni, sajnálatosan saját tapasztalatból: az emberek azért is szeretik megnézni a baleseteket, hogy kellemesen kiborzongják magukat azon, hogy a szerencsétlenség közel volt, de nem velük történt.
A kórházból jöttem hazafelé, amikor hirtelen fékezni kezdett a busz, aztán csak a brutálisan erős lassulást éreztem, végül már nem tudtam kapaszkodni és belehuppantam egy srác ölébe. Tipikus wekerlei baleset volt, egy nő elfelejdkezett róla, hogy nem minden sarok jobbkezes és kijött az autójával a busz elé – a busz meg nyilván ripityára törte. Az utasoknak nem lett komolyabb baja, egy szemüveget láttam elrepülni a levegőben, nekem meg megrándult a kezem, illetve a kapaszkodócső dörzsölésétől vízhólyag nőtt bal tenyerem három ujjára.
Mire leszálltam a buszról, már annyi ember állta körül az autót, hogy nem tudtam alaposan megnézni a baleset másik résztvevőjét. És ekkor éreztem azt, hogy igenis, nekem is meg kell néznem, mi történt azzal az emberrel, aki ekkora felfordulást okozott. Olyan felfordulást, melyet én megúsztam.
(Egyébként úgy tűnt, a hölgy is. Igaz, csupa vér volt a feje, de amikor később jött a mentő, nem szirénázott.)