Friss olvasási élmény

Megint egy olyan szituáció, melyekért különösen szeretjük Pratchett bácsit.
Amikor az Evolúció Istenének felveti egy kósza varázsló, hogy lehetséges, hogy van egy másik Evolúció Istene is, és csak az erősebb fog túlélni… az a fennakadt isteni félmondat… :)

Egy rég látott havernak

Csak a vita kedvéért vitatkozni felesleges időpazarlás.
Csak azért vitatkozni, hogy társaságban kiérdemeljük az alfa-hím pozíciót, pusztán a szaporodás korai fázisában elfogadható.
Csak az intellektuális kihívásokért vitatkozni egyben azt is jelenti, hogy szellemi kihívásokban szegény az életed.

Nocsak

Azt olvastam itt, hogy

Viszont ami megdöbbentő, hogy egészen tragikusan rossz a helyzetünk az egészségügyi ellátás eredményességét tekintve – és ha csak egyetlenegy okot szabad mondanom, hogy miért is kell hozzányúlni a magyar egészségügyhöz, akkor ez volna az. A kórházi kezelést követően elhunyt infarktusos betegek és a rákbetegek halálozási rátáját, a nem megfelelően kezelt betegségek miatt elvesztegetett éveket valamint a csecsemőhalandóságot tekintve Magyarország a huszonöt ország között a 24., utolsó előtti helyen végzett, csak Lettországot előzzük meg.

Miután négy évnek kellett eltelnie, hogy megállapítsák a bajomat – azt a bajt, melyet az első rutinvizsgálaton ki kellett volna szúrnia egy közepes képességű gasztroenterológusnak -, csak lelkesen bólogatni tudok. De azért meglepett – és gondolom, téged is, Hamurabi -, hogy erről pontos statisztika is van.

Nice try

Jött egy telefon valamelyik délelőtt.
– Halló, jó napot kívánok, aktuális még a lakáshirdetés?
– Igen, bár mostanában nemigen hirdetjük.
– Remek. Megkérdezhetném, hogy pontosan merre is található?
– A Mészáros és a Rákóczi utcák sarkán.
– Mennyi a házszám? Tudja, a hirdetésben csak a telefonszám volt benne.
– 44.
– És ez tégla épület?
– Abszolút. A külső falak 60 centi vastagságúak. Sima tégla, nem a Wekerlén megszokott mészhomok tégla.
– És mit takar az, hogy mostanában nem hirdetik?
– Azt, hogy egyrészt alig vagyunk itthon, tehát úgyse tudnánk érdeklődőt fogadni, másrészt meg a politikai ökörködés miatt annyira visszaesett az érdeklődés, hogy maximum akkor kezdjük újra hirdetni, ha vége lesz a hitelfelvételi pániknak.
– És mikor hirdették?
– Durván tavasztól nyárig.
– Csak újságban vagy közvetítőnél is?
– Mindkettő. De most éppen sehol sem megy.
– De attól még eladó?
– Természetesen.
– Nagyon jó. Tudja én egy ingatlanközvetítő vagyok és nemrégiben adtam el egy lakást az Önök utcájában. Csakhogy arra a lakásra két vevőjelölt is volt és amelyik lemaradt, az nagyon szomorú lett. Ezért örültünk meg mindketten, amikor rátaláltunk az Ön hirdetésére.
– Remek.
– Viszont én csak úgy tudnám kivinni Önhöz az ügyfelet, ha előtte szerződést kötünk.
– Lehet róla szó.
– Önnek nem kell fizetnie előre semmit. Amikor létrejön az üzlet, akkor vonunk le egy meglehetősen alacsony közvetítői százalékot… viszont a szerződés kizárólagos.
– Stop. Kizárólagos szerződést elvből nem kötök.
– De miért? Úgyse hirdet sehol. Mi viszont minden létező fórumon hirdetünk, újságban, interneten.
– Ha akarok, én is tudok hirdetni újságban és interneten is.
– De nálunk itt van egy komoly érdeklődő.
– Igen, ez elgondolkodtató.
– Melyik délután tudnánk leülni átbeszélni a lehetőségeket?
– Jó kérdés. Minden napom be van táblázva a héten, reggel héttől éjfélig.
– Akkor jövő hét? Mondjuk kedd?
– Rendben. Előtte azért csörögjön rám.
– Jó. Viszonthallásra.
– Viszonthallásra.

Hátradőltem a székben. Most ezzel mit csináljak? Egy bizonytalan érdeklődő miatt kössek szerződést? De mi van, ha pont ez veszi meg? Amilyen vevőínség van, minden apró esélyt meg kellene játszani…
Jó öt percig néztem a plafont, majd széles vigyor költözött az arcomra.
Már tudtam, mit fogok válaszolni a hapsinak, ha legközelebb felhív.
Kitalálod?
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
Azt, hogy bassza meg a telihóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóódat!

Gondold még egyszer végig. Először megkérdezte, hogy hol is van pontosan az ingatlan. Később utalt is rá, hogy csak a telefonszámot ismeri. Aztán előhúz a cilinderből egy érdeklődőt, akivel a _hirdetés láttán_ mennyire megörültek, hogy van egy ingatlan abban az utcában, ahol a csóka vásárolni akar.

Élesedik a verseny.

Ökörhugyozás

F99-nek sikerült ismét meglepnie. Újabb oldaláról mutatkozott be, méghozzá egyből pozíciót is fogott.
Köszönöm a tanácsokat, Mester.:)

Mivel szorít az idő, túl sok lehetőségünk nincs. Munkahelyen kinyomtattam az irományt és leléptem úgy, hogy a papírmunkákat lezongorázva legkésőbb ötkor már otthon is legyek, evezőscuccba beöltözve. A szituációra jellemző, hogy Nej fel sem akadt, hogy otthon a dohányzóasztalon ülve vártam, kezemben egy seprőnyéllel, előttem egy nyomtatott A4-es papírral – és azt mantráztam, hogy befordít, behúz, jobbra kanyarodik, ófaszom. Gyorsan átöltözött és mentünk. Igaz, az égen mindenféle gyanús jelek voltak, villámok csapkodtak és jegek zúdultak le, de nem értünk rá ilyen apróságokkal foglalkozni. Most őszintén, nem tökmindegy, hogy az ember nem csak alul lesz vizes, hanem felül is?
Öt óra húsz perckor már a sporttelepen voltunk. Öt óra negyvenkor már a tizedik kört róttuk a holtág közepén – annak ellenére, hogy kirajzszögeztem az irományt Nej hátára és próbáltam aszerint evezni. Egyszerűen sehogy sem az történt, amit akartam. A horgászok messziről látták, hogy műsor van, jöttek is ki kis esőkabátkákban röhögni. Először úgy csináltuk, hogy Nej nem evezett semmit, csak én próbáltam hátul forgatni a csónakot. Mondhatom, piszok jól forgott… csak rendszerint nem arra, amerre akartam. Végül eljutottam addig, hogy ha állóra fékeztem, akkor jó eséllyel sikerült a megfelelő irányba forgatnom – de ha már elindult az egyik irányba, akkor már nem tudtam a forgási irányt megváltoztatni. Mivel nem ment állva, megpróbáltuk mozgás közben. Innentől lett frenetikus a műsor, több hajótulajdonos rohant pánikolva a hajója felé, a horgászok meg nem győzték kikapkodni zsinórjaikat a két ámokfutó elől.
Viszonylag rövid idő után jutottunk arra az álláspontra, hogy ennek az égegyadta világon semmi értelme sincs. Megállapodtunk, hogy ha legközelebb találkozom F99-cel, akkor viszek egy seprőnyelet, leitatom és majd megmutattatom magamnak azokat a bizonyos mozdulatokat – addig meg szenvedünk a magunk módján. Azaz Nej megy elől, lehetőleg egyenletes tempóban, én meg hátul nem evezek folyamatosan, csak mindig azon az oldalon húzok egyet-egyet csuklóból, mely a kormányzáshoz kell. Persze Nej is nekiállt időnként kormányozgatni, én meg néha csak beálltam jobbról-balról húzni – a végén ebből olyan kaotikus evezőmozgás lett, hogy a szembejövőknek fogalmuk sem volt, melyik irányból kerüljenek ki minket – de haladtunk. Nagyrészt előre.
Lementünk a gázcsövön túlra, amikor elegem lett a kutyakomédiából. Ha blogban sípolni kellene a csúnya szavaknál, akkor most egy skót dudás őrezredet képzeljetek ide egy ködös londoni éjszakán. Ha józan eszem valami megmaradt apró kis darabja nem tiltakozott volna olyan vehemensen valahol hátul, simán bevágtam volna az evezőt is a holtág közepébe.
Aztán csak annyit mondtam Nejnek, hogy ideje visszamenni, ebből elegem van.
Visszafelé a jól bevált csípőficamos módszerrel evickéltünk… egészen addig, amíg minden mindegy alapon el nem kezdtem kisérletezni. Figyeltem, mikor teszi be Nej az evezőit a vízbe. Ebben a pillanatban én is húztam egy nagyot ugyanazon az oldalon, de úgy, hogy amikor elment mellettem az evező, befordítottam egy kicsit és magam mögé löktem. Aztán ugyanezt tettem a másik oldalon is. Csodák csodája, ettől egyenes lett a mozgás. Gyorsan rászóltam Nejre, hogy ne kavircoljon, csak nyomja egyenletesen… én pedig ráálltam erre a széles ívű, mögöttem végződő erőteljes mozdulatokra. Basszus, a csónak egyenes vonalban repült. Úgy értünk vissza, mint egy profi páros. Még tán a horgászok is elismerően csettintettek.
Vagy csak a kecskebéka volt.

Ja, és hogy miért annyira sürgős ez a dolog? Pénteken megyünk az Adriára és vinnénk ezt a jószágot is. Csakhogy addig már nem lesz több időnk gyakorolni – ott viszont már nem szabad bénázni.
Éppenhogy sikerült összehangolódnunk.

Mi, vizi emberek

Tegnap alulról szaglásztuk a vizet, ma felülről próbálkoztunk: elmentünk meghajtani a frissen vásárolt kajakot. Nos, nem volt olyan felhőtlen az ismerkedés, mint elképzeltük, de van benne fantázia.
Jobb, ha az elején letisztázom: egyikünknek sincs különösebb kajakos múltja. Persze, itt-ott, nyaralásokon bérelt kajakkal, szökőévenként az egyetemi csónakházban… szóval ilyenek. Együtt egyszer eveztünk, egy tisza-parti buliba valaki hozott egy kettes kajakot és kipróbáltuk. 16 éve. Jó ötven kilóval könyebben.
Először úgy szálltunk be, hogy én ültem előre, mondván, hogy elől ül az ész, hátul meg a motor. (Ugye az első szabja meg a tempót és kormányoz, a hátsó meg az első ütemére evez.) Teljes tragédia követte a felállást (felülést?), tempó nem volt, az egész út azzal telt, hogy jobbra-balra kormányoztunk – de így is legtöbbször irányíthatatlan volt a csónak. Hiába húztunk mindketten kizárólag ugyanazon az oldalon, az a dög nem volt hajlandó kanyarodni. Aztán amikor úgy döntött, hogy mégis, akkor meg úgy átfordult, hogy onnan nem bírtuk egyenesbe hozni. Gondolom, a horgászok jól szórakoztak. Mert halat, azt nem fogtak. Láttam.
Kikötöttünk, gondolkodtunk. Aztán Nej kipróbálta, milyen egyedül. Remekül ment neki, uralta a csónakot: ha kellett, egyenesen ment, ha kellett kanyargott. Kipróbáltam én is és dettó: egyedül tökéletesen ment. Közben elindult egy másik páros, de ők hagyományos kajakkal: nem kevés kárörömmel néztem, hogy ők is parttól-partig pattogtak a vízen. Tehát nem a kajakunkban van a hiba.
Ekkor megcseréltük a felállást: én ültem hátra, Nej előre.
– Akkor mostantól én leszek az ész? – kérdezte hátrafordulva.
– Nem, megpróbálok hátulról kormányozni.
– Akkor én diktálom a tempót?
– Milyen tempót? Eddig hármat nem tudtunk tempóban evezni, mert állandóan kormányozgatni kellett.
– De ha se nem kormányzok, se nem diktálom a tempót, akkor mi szükség van rám? Én leszek a súly?
– Izé… nem én mondtam.
Placcs. Ez már a víz volt. Nej véletlenül rossz mozdulattal húzta meg a lapátot.
De ez a felállás már jobban bevált. Én ott hátul mindentől függetlenül evezgettem, persze néztem, hogy ne akadjanak össze az evezőink. Nej hol evezett, hol korrigált. Így végül jobban haladtunk, de azért még mindig baromira kóvályogtunk. Nem tudom, mi a titok, de valami biztosan van. Míg mi középen szerencsétlenkedtünk, egy hapi ezerrel elhasított mellettünk.
– Könnyű neki, ő csak egyedül van – jegyeztem meg, egy újabb vízfröccsért cserébe.
De tényleg, később megállapítottuk, hogy egyedül mindketten gyorsabbak voltunk, mint együtt. Nyilván lenne mit csiszolni, de egyelőre ötletem sincs, hogy mit. Még azt sem mondhatom, hogy találtunk volna valami irányt, hogy igen, ha így csináljuk, akkor jobb. Bárhogy csináltuk, bénáztunk.
Van még mit optimalizálni.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Szolíd szombati szórakozás

Az apa-fiú közös élmény meglehetősen szokatlan formáját választottuk ezen a perzselő napon: kivettem Barnát a gyerekvasúttól és lezúztunk Révfülöpre, átúszni a Balatont.
Megmondom őszintén, hajnali négykor, amikor csörgött a vekker, ez az egész valahogy nem tűnt olyan jó ötletnek. Gyors és sportos reggelit dobtunk be: pezsgőtabletta (koffein, taurin, l-karnitin, magnézium), banán, tejberizs zabpehellyel. Csomagoltam az útra energiaszelet jellegű műzlicsokikat és izotóniás porból készült italokat. Szóval kurvára rákészültem. Még vazelines popsikenőcsöt is szereztem, mert bár a hideg víz nem fenyegetett, de tartottam egy cseppet a kidörzsöléstől.
Család természetesen átaludta az utat. (Nej jött még, úgy terveztük, ő viszi át a kocsit Boglárra.) Sajnálhatják, lemaradtak arról, hogy milyen izmos forgalom is tud lenni szombat hajnali öt óra tájt az M7-en: a külső sáv folytonos volt, a belsőben pedig elég sokszor voltak gusztustalan, 120-130-cal vánszorgó dugók. De nagyon jó időben érkeztünk, fél nyolckor tettük le a kocsit egy ritka gusztustalan, bazi nagy kövekkel tarkított mezőn. A szervezők irányítottak és csak négyszáz forintot kértek a parkolásért. Alkalmi vétel volt. Voltam annyira előrelátó, hogy az internetről nyomtattam nevezési lapot, így az adminisztráció egy kicsivel fájdalommentesebb volt. Az orvosi vizsgálat mindkettőnket meglepett, 140/70 körüli értékek jöttek ki – pedig ezzel soha az életben nem volt bajom. Izgulni sem izgultunk.
No, mindegy, Nej bekent mindenkit napolajjal, vártunk egy negyedórát, hogy megkössön a réteg. A várakozás pont kapóra jött, hirtelen mindkettőnknek sürgős kék helyiség látogathatnékja támadt. Le is maradtunk a rajtról… de azért nem dőltünk a kardunkba.
Sorbanállás, iszonyú mentolos szag, zuhany, végül mehettünk csobbanni.
A rajt nem sikerült olyan acélosra, mint vártam. A víz… mintha kemény lett volna. Kellemetlenül hullámzott, lökdösött vissza, a túlpartot egyszerűen nem is láttam, miközben mellettem mindenki megtáltosodott és vízpermetet húzva maga után, kilőtt. Én nem tartom magam rossz úszónak, rendszeresen szoktam két kilométereket nyomni uszodában, a gyors sávban… és nem ritka, hogy mellben gyorsúszókat is megelőzök. Ehhez képest megdöbbentő volt, hogy öregasszonyok biedermeier úszósapkában, kényelmes kávéházi traccsparti közben húztak el mellettem.
És ez csak a kezdet volt. Barnát szerencsére elengedtem, így nem volt tanúja a szerencsétlenkedéseimek. Kezdődött a szemüveggel. Pillanatok alatt bepárásodott. Semmi gond, ilyen volt Horvátországban is, megálltam és levettem, hogy kiöblítsem. Abban a pillanatban, hogy nekiálltam taposni a vizet, egyből begörcsölt a bal lábfejem. Csuklómra csavartam a szemüveget, úsztam egy kicsit, hogy kiálljon a görcs, aztán újabb szemüvegfelvétel. Újabb görcs. Jól elvoltunk. Egyszer valahogy felszenvedtem és a táv felét úgy nyomtam le, hogy nem láttam semmit. Érdekes volt, mert a nagy szürke-zöld pacniban, amelyben úsztam, csak magam maradtam a fékezhetetlen gondolataimmal. Például elképzeltem, ahogy Barna és az én őrangyalom egymást átölelve rágják a körmeiket odafent. Aztán továbbgondoltam és elképzeltem, hogy több ezer őrangyal szurkol egy focistadion méretű lelátón, mindenki a saját emberének. Ilyesmikkel telt az idő.
Végül nekiálltam gondolkodni és rájöttem, hogy vannak itt hajók is. Kiúsztam egyhez és sikerült beállítanom a szemüveget. Felvettem és ekkor már végre láttam. Megláttam, hogy nagyjából félúton vagyok, még élek… tehát lehet fokozni a tempót. Ráálltam egy gyorsabb iramra. Őrült nagy sikerélményeim ettől sem lettek, de legalább a tereferélő vénasszonyokat utolértem. Viszont folyamatosan görcsölt a bal lábam és a gyomrom is bekeményített: egyfolytában jött vissza minden, amit aznap ettem, marta a nyelőcsövemet, nem győztem diszkréten böfizgetni. Nagyon fájt. Meg is fogadtam, hogy lófaszt fogok máskor vegyianyagokat magamhoz venni úszás előtt. A görcsölés ellen nem segítettek semmit, a gyomorsavamat meg felspilázták a plafonig.
De minden jó véget ér egyszer, hirtelen azt vettem észre, hogy előttem pár méterre már emberek sétálnak. A partot nem igazán láttam, mert a szemüveg már megint csupa pára volt. Körülbelül nullaegésznégytized másodpercig gondolkodtam, hogy az időeredmény miatt inkább a kisvízben is úszok – aztán nagyon gyorsan elhessegettem az ötletet.
Nos, mint mondjak… igen furcsa érzés volt kétlábra állni. Mintha az ember újra tanulná a járást. (Fiatalabb koromban úsztam már ennél nagyobb távolságot Mártély és a Tisza környékén – 8 km – de az egész napos program volt, időnkénti partraszállással.)
Az akklimatizálódás teljesen furcsa volt. A járást újra kellett tanulni, ez oké. Az egyensúlyozás sem volt annyira magától értetődő. Ez is oké. De hogy a beszédközpont is ennyire béna legyen… az meglepett. Úgy jártam, mint Tarzan ezen a karikatúrán: percekig csiszoltam egy poént, hogy amikor majd a pólót kérem, akkor azt fogom mondani, hogy olyat kérek, amelyiken a legtöbb X betű van. Ehelyett valami iszonyú hebegést vágtam le, meg sem kísérlem írásban visszaadni. Kész csoda, hogy a hapsi egyáltalán megértette, mit akarok.
Összefutottam Barnával is, végül csak 18 percet vert rám. Az elején felmérte, hogy úgysem bírja gyorsban végignyomni, ezért mellben küzdött. Nekem 3 óra öt perc lett az időm. Egy kicsit elszontyolodtam – de csak egy kicsit. Uszodában 59 perc számított normálisnak kétezer méteren – ez alapján itt a 2 óra 40 perc körül saccoltam azt az időt, amelytől hátraszaltót ugrottam volna. A 3 óra még belefért volna. A 3 óra öt egy kicsit csalódás, még ha azzal is vígasztalom magam, hogy öt percnél jóval többet elkínlódtam a szemüveggel.
De a legrosszabb a kijövetelben a gyomrom volt. Gyógyszer semmi nem volt nálam és hiába ettem műzlicsokikat, nem lett jobb. Már attól aggódtam, hogy megint rohamom lesz. Hazafelé nem is mentünk be sehová ebédelni, téptünk haza. (Ember, mi dugók voltak lefelé… hát ki az a szánalmas ökör, aki ilyenkor napközben megy a Balatonra?) Otthon begyógyszereztem magam és ledőltem aludni. Pár órával később, mint Vénusz a habokból, az ágyunkból is egy másik ember kelt ki. A gyógyszer felszívta a savat, József pedig megkívánta a sört. Előtte még visszavittem Barnát a táborba, majd ettem egy tál héjában sült krumplit és jöhetett is a nedű.
De azért valami jelzi, hogy volt egy kis megrogyás a mai nap során: órák óta viking balladákat hallgatok – márpedig ilyesmiket csak kataton állapotban szoktam.

A fényképeket megint a végére hagytam.

Nagyítás

A hajókordon a vízben. Jól nézdd meg, mennyit látsz a túlsó partból!
Szinte semmit. A hajók is belemosódnak a szürke háttérbe.
Mit mondjak, a látvány nem dobta fel túlzottan a kedvemet.

————————————————————————–

Nagyítás

Az utolsó mosoly indulás előtt

————————————————————————–

Nagyítás

Megérkezéskor én, meg a testőröm.
A csóka feltünésmentesen, gumiruhában és búvárfelszerelésben úszta át víz alatt a távot.

————————————————————————–

Nagyítás

A hős apa és hős fia.
A Peugeot meg valahogy odatolakodott mögénk a képre.

————————————————————————–

Az összes (14) kép elérhető ebben az albumban:

Kajakra

Igen, megcsináltuk. Három hete szervezzük, hogy minden a megadott időben a megadott helyen legyen – és ma össze is jött minden.
Megvettük a kétszemélyes – tengeri utakra is alkalmas – túrakajakot, de már haza sem hoztuk, hanem egyből vittük a Ráckevei Duna ágon lévő csónakházba. Természetesen a pont időre összeállt kajakszállító csomagtartót használva.
Megvan, a miénk… de még mindig nem fogtam fel igazán. Gondold el… hazajövök, ledobom a táskám, átöltözök (na jó, lehet, hogy iszom egy sört) majd buszra ülök, durván 6-7 megálló és tíz perc séta után már rakhatom is vízre a saját kajakomat és cikázhatok fel-alá a Dunán. Kircsi.
De a legjobb, hogy nyolc nap múlva indulunk megint az Adriára – és már visszük a drágaságot is.

Az elmaradhatatlan fotók:

Kérek engedélyt a kajakfelrakás megkezdéséhez!

————————————————————————-

Majdnem útrakészen. De lagalább már fent van.

————————————————————————-

És így néz ki bevetés előtt. Hátul az a nagy fehér turbina, az nem a motor része, hanem a vízálló hordó.

————————————————————————-

Így néz ki a csónakház környéke. Nagyon szimpatikus. Valószínűleg barátok leszünk.

————————————————————————-

Gasztroblog rovat

Annak is megvannak az előnyei, hogy óvatosabban táplálkozok. Egész érdekes ételeket és elkészítési módszereket sikerül összehoznom.
Például vasárnap este ezt dobtam össze, mint hétfő-keddre szánt vacsora.

1. Szárított krumpli.
Marha egyszerű, mégis finom. A krumplit szilviában megtörölgetem, majd héjastól négy-hat részre összevágom. A tepsibe sütőpapírt teszek és belerakosgatom a krumpliszeleteket. Kétszáz fokon 30-40 percig sütöm, majd megfordítom a tepsit és még tíz percig. Tányérra szedem, megsózom. (A krumpli héjától nem kell félni, simán ehető.)

2. Sport saláta (másnéven “Mindent bele!”)
Gyakorlatilag mindent, amit a spájzban és a hűtőben találok, összevágom, belereszelem egy tálba. Nagyjából ezeket sikerült most:

  • Új lilahagyma, szárastól.
  • Egy fej fokhagyma.
  • Zsenge répa, zeller, petrezselyem.
  • Petrezselyemnek, zellernek a levele is.
  • Fél fej káposzta.
  • Karalábé sajnos a kukába, mert fás volt.
  • Egy kígyóuborka.
  • Pár szem paradicsom, paprika.

Ezt a részét nagyon imádom a munkának. Szeletelés, reszelés közben az az illatorgia, mely a növényekből szabadul fel… kápráztató. Személyes kedvenc egyébként a kapor, de sajnos vasárnap éppen nem volt otthon.
Sasszeműeknek feltünhetett, hogy a salátában nincsen saláta. Bizony nincs, az a nyomorult két nap alatt megkeseredik.
Nos, eddig tartottak az egészséges cuccok.
Innentől jönnek a bűntető komponensek:

  • Egy nagyobb kocka fetasajt, feldarabolva.
  • Többfajta sajt belereszelve, konkrétan: Karaván füstölt sajt, Pizza Mozzarella füstölt sajt, gomolya és Tolnai sovány sajt. (Az utóbbi csak a lelkiismeret megnyugtatására.)
  • Végül jó nagy adag extra szűz olívaolaj.

Fűszerként csak só és borsikafű kell rá. (Igazából bors kellene, de azt nekem tilos.)
Gyakorlatilag az egyik kaja levegőn szárított, a másik pedig nyers. Semmi sütés, főzés, semmi hasznos anyag elbontás.

Ha elkészült, így néz ki:

Keres ő

Tényleg nem szokásom ilyesmikkel terhelni a tisztelt olvasót, de egy ennyire perverz keresőkifejezés mellett nem tudok szó nélkül napirendre térni.
Vajon mi járhatott annak az illetőnek a fejében, aki úgy került erre az oldalra, hogy azt írta be a keresőablakba: ‘Pártai Lucia bikiniben’?
Mindenesetre sok sikert neki a további keresésben.

Fotóblog rovat

Vasárnap meglátogattuk a gyereket szolgálat közben. Éppen hegyibakter volt a Széchenyi-hegyen. A legjobbkor érkeztünk, egy hármas keresztet kellett váltókezelőként összehoznia.

Imhol a fényképek:

Itt most én vagyok a májer!

———————————————–

A francba, már megint egy vonat.

———————————————–

Hihi, ez nem bevette a kanyart!

———————————————–

És ha ezt megrántom, vajon mi lesz?

———————————————–

Az írás végére még egy kis extra. Sikerült kamerával rögzítenem az utolsó váltóállítást. A felvételből látszik, hogy amin itt elhumorizálgatunk, az bizony nem is olyan egyszerű munka. Érdemes megnézni.
A videó itt található. Sajnos 26 MB – nem vagyok egy video codec mágus, az eredeti 115 megás felvételt csak ennyire tudtam összetömöríteni.

Things happen

Van még egy blog a Goldenblog mezőnyben. Ugyan túl sok bejegyzés még nincs benne (4), de a csapásirány ígéretes. Olyan zenészekkel foglalkozik, akik nincsenek benne annyira a fősodorban, hogy akár nálunk is beszerezhetőek lennének a lemezeik. Én speciel látok benne fantáziát, fel is iratkoztam rögtön a feed-re.
De van itt egy kis pikantéria. Ahogy Fisher99 is megállapította, a blog alkotója az a Bede Márton, aki korábban már elkövetett egy ritka gusztustalan kirohanást a Matulában – úgy általában a blogok, blogolás ellen.
Van ilyen, én is ismerek skizofréniás embert, nem szégyen az.
(Személyes kedvencem a cikkből: “Nevezzük nevükön a dolgokat: blogot csak címeres idióták írnak.”)
Azért pénteken néhányan szóvá is tették az új blogban: hogy akkor hogy is tetszik ezt gondolni?
Pár nappal később visszanéztem, mert kíváncsi voltam, mi lesz a válasz. Nos az történt, hogy Márton az összes kínos hozzászólást törölte, az impresszum részre meg kiírta, hogy “A nem zenével foglalkozó kommentek azonnal törlésre kerülnek.”

Hát… így is lehet.

Magyar, ne lopj!

Felhívtuk a gyereket a haverja telefonján a gyerekvasutas táborban. Jó volt a megérzésünk: megint ellopták a mobiltelefonját. Az előzőt szintén a gyerekvasútnál lopták el. Ha ehhez hozzáveszem, hogy lányom egyszer letette a sajátját ruhapróbánál, majd pár perc múlva már nem találta meg… egyáltalán nem érzem túlzónak a címben idézett, külföldön itt-ott látható táblát.
Ez van.

[Update]
Tévéhangolás közben elkaptam egy tudósítást. Azt mondták, hogy valami egyesület tavasszal kirakott hatszáz darab kullancsveszély táblát. Olyan pici fém háromszögeket. Nyárra háromszázat elloptak.
Nyilván az egyesület a hibás: gondolkodhattak volna.

Lost5

Olyan jó lett volna valami haladásról beszámolni… de még mindig csak bonyolódik a történet.
Tanulva a keddi esetből, ma korábban mentem. Besiettem, barátságosan intettem a portásnak és mentem tovább az adminisztráció felé.
– Álljon meg, hova megy! – kiabált utánam a hapi.
– Az adminisztrációra – szóltam vissza.
– Oda ugyan már hiába megy.
– Micsoda?
– Pénteken fél háromkor zárnak.
– Hogy az a mocskos leborult kurvaélet… – csúszott ki a számon, majd köszönés nélkül kiviharzottam az épületből. Még hallottam, hogy az előtérben várakozó foghíjas cigányasszony nekiállt gurgulázva röhögni.
Odakint megnéztem a mobilomat: pontban fél három volt. Tehát az előbb még nyitva kellett volna lenniük. Gyerünk vissza.
– Elnézést uram, de pont most van fél három. Még nyitva kellene lenniük – fordultam a portáshoz.
– Ki van zárva. Pontban fél háromkor kikapcsolják a számítógépet, utána már fizikailag sem lehet dolgozniuk. Ezt akartam elmondani magának, amikor kirohant.
– Elnézést, kicsit ideges lettem.
– Egyébként milyen vizsgálat lenne?
Na, kezdődik megint. Elővettem a beutalót.
– Nem vizsgálat, nem kezelés. Műtét lesz, orvossal akarok időpontot egyeztetni.
– Van konkrét orvos?
– Persze, itt van négy név.
(Figyeled, milyen gyorsan értünk el a kritikus pontig.)
– Nézzük csak… – vett elő egy szabadságos táblázatot(!). Nodehát… a múltkori portás miért nem tudott idáig eljutni??
Innentől felpörögtek az események. Hamar kiderült, hogy a négy orvos közül három szabadságon van, velük csak augusztusban tudok beszélgetni. Az az egy, aki jelenleg műt, viszont pont augusztusban lesz szabadságon, tehát vele meg nincs értelme most beszélnem. Az adminisztráció meg az orvosok nélkül nem egyeztet semmit.
Kész. Vége.
Szerettem volna, ha augusztus második hetében túl lettem volna a műtéten… de a jelek szerint akkor még csak arra lesz lehetőségem, hogy elkezdjek beszélgetni az orvossal.

Metakommunikáció

Jó idő van, lassan, óvatosan megint kerékpárral járok dolgozni.
A négysávos útnál lévő lámpa fogott meg reggel. A bicikliút keresztezi a főutat, szépen fel is van festve – ennek ellenére az első autós simán ráállt a kerékpárútra.
Nekiálltam stírölni a hapit – és egyszer csak visszanézett. Szelíden megingattam a fejem, jelezve, hogy ejnye-bejnye. Erre leesett neki is, hogy mi van és visszatolatott vagy fél métert, egészen a mögötte lévő autóig. Majd rögtön kinézett. Fülig érő vigyorral bólogattam vissza, hogy igen, erről van szó, köszönöm.
Megró, javít, megjutalmaz.
Így is lehet.

Töprengés

Elgondolkodtam, hogy miért nem vagyok még híres ember. Hiszen jókat írok érdekes dolgokról, jól rajzolok és állítólag humorom is van.
Mégsem.
Valószínűleg azért, mert nem ismert a nevem.
Ha például pucéran végigsétálnék az Andrássy úton, jégretekkel a seggemben, biztos kapnék akkora publicitást, hogy felfigyelnének rám a kiadók.
Csak sajnos erre nincs meg a képesítésem.

Így tudja keresztülhúzni a legigéretesebb karriert is egy aranyér.

Mi az igazi optimizmus?

Elkerülendő a kínos perceket, úgy döntöttem, hogy fontosabb igazolványaim lejártát felviszem az Outlookba, 1 hónapos figyelmeztetéssel.
Most írtam be a jogosítványom adatait. Lejárati idő: 2012.03.30.
Nem biztos, hogy ezen a gépen fog csörögni. Nem biztos, hogy lesz akkor még Outlook. Nem biztos, hogy lesz akkor még Microsoft. És nem biztos, hogy lesz akkor még élet a Földön. De valahol egy palmtop, vagy egy hasonló apró bizbasz csipogni fog.

Ápoljuk kertjeinket

Biztos mindenki elábrándozott már, hogy mi az az ideális munkahely, mi az az ideális tevékenység, melyet _igazán_ szívesen végezne. GT például rákhalász lenne a tengeren, én pedig egész sokáig kitartottam amellett, hogy útikönyveket szeretnék írni.
De mostanában bejött egy alternatíva. Egyre többször elgondolkodok rajta, mennyire kellemes lehet kertésznek lenni Visovac-on. Ez egy apró sziget a Krka nemzeti park eldugott hátsó övezetében. Párszáz négyzetméter az egész, van rajta egy ferences kolostor, templommal. Az épület gyönyörű, a körülötte lévő park szintén. Élet is lehet a szigeten, a kolostor hátsó udvarában találtunk focikaput és kosárlabda palánkot is. (Gondolom, amikor elmegy az utolsó látogató, a barátok nyomnak egy-egy derbit.)
A hely maga a nyugalom szigete. Ember alig. Túristaszezonban óránként beesik húsz látogató, 25 perc múlva elmennek és a legtöbb időt egyébként is a múzeumban töltik. Meleg esetén bele lehet csobbanni a vízbe. A munka pedig: isteni nyugalomban gondozni a kertet, figyelemmel kísérni az általunk ültetett növényeket, gyönyörködni a munkánkban.
Nem is kellene semmi más.
Esetleg internet hozzáférés.