I Would Do Anything For C64

Olvastam Tamás írását a kezdetekről és teljesen elérzékenyültem, amikor a korai C64-ínséges időket emlegette.

Elmesélem, nekem hogyan lett 1985-ben saját C64-em. Floppyval.

Ott kezdődött, hogy már az előző tanév végén megkaptuk a jó hírt: nyáron kidobják Noé egykori ODRA számítógépét (bocs, Feri:), helyette áttérünk C64 programolásra. (Ja, akinek ez új: ugyanarról a vegyipari egyetemről beszélünk Tamással, csak én pár évvel korábban végeztem.) Életemben nem láttam még számítógépet, de nyáron már vettem egy általános Basic könyvet és papíron meg is tanultam programozni. (Ebből jópofa dolog sült ki: első órán beírtam első programomat a gépbe, majd azt mondtam neki, hogy “run”. Nem történt semmi. Hívtam a tanárt – aki kb egy leckével járt előttünk – és felkértem, keresse meg a hibát. Neki sem futott a progi – pedig ott volt szépen a képernyőn az ötsoros kis vacak. Érdekes módon a list parancsra sem történt semmi. Volt ám nagy izzadás. Végül valaki megkérdezte, hogy nyomtam-e return-t a sorok végén? Miért, kellett volna? – kérdeztem vissza.)
Eltekintve ettől a kínos esettől, nagyon megtetszett a dolog. Éreztem, hogy ez az, amit nekem találtak ki. A kémia nyakát behúzva sunnyogott el balfenéken. Közöltem is a szüleimmel, hogy végre találtam valamit, ami leköt. Amikor felvázoltam az anyagiakat, anyámhoz repülősót kellett hozatni. A család éppen építkezett, nagyanyám abszolút komfortmentes vályogházában (hidegvíz az udvari csapnál, budi a kert végében) nyomorogtunk, én meg előálltam, hogy nekem bizony kellene egy 120e forintos cucc, de azonnal. (Apám kb. 10e körül keresett.) Bár esélyem nem sok volt, de végül sikerült meggyőznöm a családi tanácsot. A kép ma is előttem van: a felnőttek ültek a tiszta szobában, dohogott a cserépkályha és apám, én pedig állva magyaráztam nekik, hogy ez mekkora nagy esély. Egyfelől rögtön felére redukáltam a költségeket, mondván, hogy nem Magyarországon kell megvenni, hanem Bécsben és becsempészni a határon. Anyám itt nyúlt megint a repülősóhoz. Emlékeztetőul, mindez 1985-ben volt. Ekkor Bécs még csak háromévente volt elérhető, kék útlevéllel és a maximum kivihető valutakeret 15e forint volt. Arra a kérdésre, hogy és egyáltalán honnan lesz nekem 60e forintom erre a vásárlásra, közöltem, hogy tudtommal van. Úgy hívják, hogy Ifjúsági Takarékbetét. Anyám a továbbiakban nem szarozott, fixen rögzítette orrához a repülősót. Nem hagytam nekik időt a töprengésre, elővezettem, hogy mekkora előnyöm lesz nekem a szakmában, ha már másodévesként saját számítógépem lesz, mellyel annyit foglalkozhatok, amennyit akarok; nem kell sorban állnom, gépidőért harcolnom. Mire végzek az egyetemen, akkora előnyöm lesz, hogy simán találhatok magamnak kurrens, jól fizetős állást. Olyat, amely mellett nem lesz probléma a lakáshoz jutás sem. Megkértem őket, tekintsék úgy, hogy én ezt a pénzt átforgatom szellemi tőkébe. (Cuki naív ember lehettem akkoriban. Évekkel később az első fizetésem 7500 forint lett. Lakás. Ja.) Lényeg a lényeg, meggyőztem őket, kivették a zsét.
Már csak az akciót kellett megterveznem. Napokig vámrendeleteket bújtam. Kiderült, hogy az alapgéppel nincs semmi baj, be lehet hozni. A floppy viszont pár ezer forinttal, de átlépte a magánimport határát. Viszont lehetett méltányosságot kérni. Akkori eszemmel teljesen természetesnek tartottam, hogy ha valaki egyáltalán méltányos lehet, hát én tuti az leszek. Tehát ez kipipálva. A pénz kivitele sem lehet olyan komoly probléma, egyszerűen keríteni kellett még három embert, aki beáldozza a valutakeretét, cserébe a buliért. Írták azt is, hogy a teljes valutakeretet csak akkor lehet elkölteni, ha legalább két hetet kint töltünk. Ez már húzósabb volt, mert a többieknek beígértem, hogy minden költségüket én állom. Pénzem viszont pont annyi volt, hogy megvegyem a cuccot. Végül is… lehet menni stoppal, lehet héderezni pályaudvaron és két hétig nem nagy ügy májkrémet enni. De azért ezt nem mondtam meg egyből nekik. Vártam egy kicsit, hogy belelkesedjenek.
A szervezést most hagyjuk. Baromi durva volt, mire mindenki rábólintott, mire mindenkinek meglett az útlevele. De meglett.
Aztán a szüleim megszántak valami pénzmaggal (nem sokkal, de jól jött), az egyik srácnak meg volt egy kétszemélyes egyrétegű nyári sátra, gondoltuk, remekül elleszünk benne valami kempingben. Novemberben. Még szerencse, hogy a vonaton összefutottunk egy ismerőssel, aki túrázni ment az Alpokba. Amikor lecsillapodott a röhögőgörcse, hozzánk vágott néhány mentőfóliát, hogy legyen valami alattunk, ha már nyári sátorban alszunk.
Kora délután érkeztünk meg vonattal Bécsbe. (Végülis közfelkiáltással odafelé nem stoppoltunk.) Rögtön kerestem egy kempingtájékoztató füzetet a Westbahnhof utazási irodájában. Itt esett le először az állam: akkor már csak egy, azaz egy darab kemping volt nyitva, az is csak azon a héten, amelyiken érkeztünk. Ráadásul kint volt a világ végén, a bécsi erdőben.
Jellemző, hogy egyáltalán nem idegeskedtünk különösöbben. Meg voltunk részegülve a nyugat szagától. Korábban egyikünk sem járt még a vasfüggönyön túl. Vettem rögtön egy marék Mordillo képeslapot. Az egyik srác vett egy nagyobb kontingens csipogós kvarcórát, hogy nyerjen is valamit a bóton. Szóval jól elcsesztük az időt és bizony ránksötétedett, mire kiértünk az An der Au kempinghez. Naná, hogy zárva volt. Naná, hogy nem jöttünk zavarba, átmásztunk a bejárati ajtón, írtam egy cetlit, hogy ‘megjött Miki a hegyről’, rátűztem a reci kilincsére, majd felnyomtuk a sátrat. Hihetetlen szerencsénk volt, hogy a picit köpcös, szakállas gondnok egy jókedélyű, nyitott fazon volt. Másnap reggel elbeszélgettem vele, elmondtam, mi járatban vagyunk. Jól szidtuk is egy kicsit a rendszert (nem az övékét), aztán mondta, hogy semmi gond, a kedvünkért nyitva marad még egy hétig. A sátorhelyet is igen kedvezményesen számolta meg.
Első nap becsődültünk a városba. Megtudtuk, hogy bagóért lehet venni háromnapos jegyet, mely minden közlekedési viszonylatra érvényes volt. Ilyet mindenki kapott. Megegyeztünk, hogy három nap múlva váratlanul el fogok felejteni németül. Alig csináltunk mást, csak fel-alá utazgattunk, nézegettünk a várost. Az egyik srác bement egy háztartási boltba és megrészegülve a választéktól, vagy tizenöt desodorból fújt az alkarjára mintát. Ennek később lett jelentősége, amikor este a piroslámpás negyed környékén csavarogtunk. A férfiemberek feltűnően aktívak voltak a srác körül. Én egy notesszel jártam a boltokat, hogy hol, mennyi a C64. Végül megtaláltam a legolcsóbb ajánlatot, a Mariahilferstrasse környékén, nem messze a Westbahnhof-tól. Volt nagy öröm, mert jóval olcsóbb volt a cucc, mint gondoltuk – így maradt némi pénzünk élni is. Ennek örömére végigjártuk a közérteket és mindenhol vásároltunk az akciós sörökből. Este buli lesz a kempingben – volt az arcunkra írva.
A következő napon vettem meg a drágaszágomat. Amikor megtudtam, hogy az árban még van valami felfoghatatlan mehrwertsteuer is, tényleg azt hittem, hogy a mennyországban vagyok. Hogy ha én ezt kiviszem az országból, akkor visszaadják a zsé negyedét? Lelkesen bólogattak, hogy persze, persze, küldjem vissza postán a határon lepecsételt blokkot, ők pedig küldik majd a pénzt. Istenem, mennyi kedves ember, gondoltam. A cuccot egyből leadtam a recepción, a hapi elzárta egy szekrénybe. Jöhetett az élvezet. Tulajdonképpen nem sok mindent csináltunk. Csavarogtunk össze-vissza. Hol megittunk egy sört, hol egy forró teát. Azért csak hideg volt. Olyannyira, hogy este ketten fellázadtak, hogy nem alszanak a sátorban. Becuccoltak a tusolóba és a padon aludtak. Megtehették, nem volt nagy forgalom. Mi speciel nem zuhanyoztunk, mert pénzbe került az érme – anélkül meg csak hideg víz jött. Elismerem, ez az én balfékségem volt – a gondnok ugyanis, amikor megtudta, hogy ezért nem megyünk fürdeni, adott egy marék érmét.
Aztán ketten hazamentek. Így is volt eltervezve, mert még csak középiskolások voltak és véget ért az őszi szünet. A szüleik is csak ezzel a feltétellel engedték ki őket. Ennek ellenére úgy jött le, mintha mi zavartuk volna haza a fiúkat. Sértődés lett belőle, a kapcsolat a továbbiakban megszakadt.
Ketten maradtunk kint, nekünk a floppy miatt meg kellett várni a két hetet. Bármennyire hihetetlen, de egy idő után kezdtük unni Bécs utcáit. Teljesen lehetetlen helyekre buszoztunk ki, mert a buszon legalább jó meleg volt. Kitapasztaltuk, hogy a Südbahnhof-on adják a legolcsóbb, de még iható teát; csak ezért tömegközlekedtünk naponta legalább egy órát. Végül kitaláltam, hogy induljunk el gyalog a határra. 60 kilométer, három nap alatt lesétáljuk. Pénzünk úgy sincs, Bécset már unjuk, a gyaloglással meg jól elmegy az idő.
A gondnok tök rendes volt. A végén még ránk erőszakolt egy autós térképet is, hogy el ne tévedjünk. Swechat-ig kibumliztunk tömegközlekedéssel, utána pedig ráültünk az apostolok lovára. Elég pikáns volt, két fiatalember, farmer, hátizsák, hón alatt Commodore dobozok. Így gyalogoltunk át pl. egy swechati építkezésen, mert arra rövidebb volt.
Mondhatni, jól éreztük magunkat. Ha gyalogoltunk, a hideget fel sem vettük. Időnként le-leültünk a pihenőknél, de túl sokáig nem volt szabad, mert fázni kezdtünk. Aztán egyszer csak megállt egy autó – pedig nem integettünk. Én voltam kettőnk közül a németes, én ültem előre. Mentünk pár kilométert, amikor a hapi elkezdett faggatózni a stoppos igazolványról. (Akkori kormányunk egyik gyorsan feledésbe merülő agybaja volt a stoppos igazolvány. Ha valaki felvett és elvitt valameddig, akkor ezt beírtad, a hapi szignózta. Aztán ez alapján választottak – volna – stopposkirályt, stopposkirálynőt, a legjótékonyabb autósok meg kitüntetésben részesültek volna.) Nyilván nem volt ilyesmink. Én hirtelen elfelejtettem németül, a hapi meg válaszul kirakott mindkettőnket. De ekkor már jó két óra sétára voltunk Bruck-tól, nem volt igazán rossz kedvünk. Úgy voltunk, ha ez ilyen jól megy, akkor nincs értelme őrizgetni azt a pár shillinget, melyet vésztartalékként tettünk félre. Bementünk egy ABC-be, vettünk egy literes zacskós bort. (Nemröhög. Volt olyan.) Túlsétáltunk a városon, kerestünk egy szimpatikus ligetes részt, felnyomtuk a sátrat, összedobtunk egy kis tüzet és elkortyolgattuk a bort. Mint két alaszkai hobó. Határozottan kellemes este volt. Lefekvés előtt a barátom még figyelmeztetett rá, hogy a cipőmet tegyem kintre, mert nem hajlandó együtt aludni vele. Valahol érthető volt.
Hajnalban arra ébredtem, hogy valaki irgalmatlanul veri a sátrat… meg az egész igen meg van rogyva. Néztem Imrét, de nem volt a sátorban. Miaf? Kidugtam a fejem… és elállt a szavam. Éjszaka jó fél méter hó esett le, szegény nyári sátrunkra. És még csak kimenni sem tudtam, mert a cipőm valahol a hó alatt volt. Ébredtem már jobban is. Végül összeszedelőzködtünk, de persze a szakadó hóban lőttek a további sétánknak. Visszamentünk Bruck-ba. Volt még durván hatvan forintunk (hazai vonatjegyre tettük félre), megpróbáltam schillingre váltani. Mondanom sem kell, száz forint alatt szóba sem állt velem a pénzváltó, de addig erősködtem, amíg undorral, de beváltotta az aprót. Ez pont arra volt elég, hogy vegyek a határig két jegyet.
Az este így már Nickelsdorban ért minket. Szerda este volt. Ahhoz, hogy a határon ne lőjenek főbe a teljes valutakeretünk elköltéséért, meg kellett várnunk a csütörtököt. A faluszéli vasútállomást nyolckor bezárták. Ott álltunk a nagy havas pusztában, egy büdös vas nélkül és valahogy ki kellett húznunk éjfélig. Imre bevackolta magát egy szélvédett buszmegállóba, én meg futottam időnként egy kört a házak körül. Elvoltunk. Aztán fényt láttam egy Sparkasse-nál – és mivel semmi vesztenivalóm nem volt, bementem. Mondtam a kisasszonynak, hogy hagy jöjjünk be melegedni. Nem értette a dolgot, de készségesen elmagyaráztam neki. A szegény lélek elpirult, mikor felfogta, miről van szó. (Ő restellte magát. Az államunk helyett.) Mivel éppen zárt, így nem engedhetett be, de a kezembe nyomott egy kisebb vagyont (40 schilling), hogy üljünk be a kávéházba és várjuk ki ott az éjfélt. Isten áldja érte. Mondjuk, miután beültünk, feltűnt, hogy a kávé pont annyi, mint egy üveg sör – és ez annyira bántotta az arányérzékünket, hogy inkább egy sör mellett ücsörögtünk három órát.
Éjfél után 10 perccel már a határállomáson voltunk. Megint megtapasztaltam, milyen újra itthon. Amikor mondtam, hogy van nálam egy C64 floppy, rögtön félreállítottak, majd behívtak egy alezredeshez.
– Ezt minek hozta? – bökött rá.
– Magamnak. Egyetemista vagyok, ez kell a tanulmányaimhoz.
– Maga nem hozhatja ezt be. El fogjuk kobozni.
– Kérhetek méltányosságot.
– Ja – bólintott cinikusan – kérni kérhet.
Ezzel vége volt. Kaptam egy papírt, hogy a floppyt vigyem majd be a veszprémi vámhivatalba. Én még kiverekedtem magamnak, hogy pecsételjenek le minden számlát. (Hja, a mehrwehrtsteuer.)
Elcsoszogtunk Hegyeshalomig, felmásztunk a vonatra és egyből el is aludtunk. Hogy volt-e kalauz a járaton, a jó ég tudja, minket nem keltett fel senki. Jobb is, mert egy árva fillérünk nem volt.
Így történt, hogy a csütörtök délutáni szerves laborba már beértünk, ismerőseink nagy megrökönyödésére.
Később elvittem a floppyt a vámhivatalba, de mivel nem volt raktáruk, kaptam egy engedélyt, hogy a méltányosság elbírálásáig én raktározhassam. A végére megint szerencsém lett, mert kiderült, Gábor barátom apja valami katonai nagykutya, átszólt a vámhivatalba és egyből méltányossá váltam.
A lepecsételt számlákat visszaküldtem az üzlet címére, de nem kaptam semmit. Gondolom az eladók röhögve elitták a pénzt. Később ment ki anyám egyik kollégája Bécsbe, elment az üzletbe, de letagadták azt is, hogy forgalmaznak C64-et. Annyiból volt kínos, hogy szüleim meg voltak róla győződve, hogy megkaptam ugyan a pénzt, csak megtartottam magamnak.
Az is viszonylag hamar kiderült, hogy miért volt ennyire olcsó a gép. Egy hónapon belül elfüstölt benne valami. Anyámnak volt egy román ismerőse, aki éppen Egerben lófrált, ő megszakértette és rendbe is tette a gépet.
Szóval így. Még kaptam egy kistévét is és teljessé vált az örömöm.
Megérte-e? Szerintem igen. Viszonylag hamar eljutottam odáig, hogy átláttam a gépet, megértettem a gépi logikát és felváltva dolgoztam basic-ben és assembly-ben. Tekintve, hogy ez egy vegyipari egyetem, ahol nem igazán folyt számítástechnika oktatás, még a misztikus rendszer ágazaton sem, a saját C64 mindenképpen nagy lökés volt ahhoz, hogy első munkahelyemen meg tudjak kapaszkodni.
De ez már egy másik történet.

This entry was posted in Sztori.

7 thoughts on “I Would Do Anything For C64

  1. Hat nosztalgiaztam most rendesen :) Nekem szuleim akkor tenyleg nem tudtak megoldani a C64-et, de faterom haza tudta idonkent hozni a Gyermekvarosbol. Ejszakakig (reggelekig) tarto Wizard of War -ok mentek, meg muter is beszallt … a mai napig emlegeti, hogy o ugyan nem szereti a gepeket, de azzal a “boszissal” olyan jot jatszott. Ja, muter … o meg nem hazahozta a C64-et, hanem csempeszte be Becsbol :) Mar nem tudom kik kertek meg, de meselte hogy o volt a “chipfelelos”, olyan “szazlabunak tuno kis kutyuket” kellett a penztarcajaban becsempeszni. Hogy az alaplapot es a hazat hogy hoztak be, arra mar nem emlexem.

  2. Ez már csak ilyen időszak volt. Az egyetem nagyszámítógépe – egy IBM360-as – úgy állt össze, hogy amit meg lehetett kapni Magyarországon, azt összeszedték itt, ami meg COCOM listás volt, azt Ausztrián keresztül csempészte be két diák. Hátizsákos túristaként.

  3. Tisztára szégyellem, hogy nekem édesapám meghozta. Valahol tartott egy előadást és a napidíjából egyszerűen megvette és hazahozta nekem. Ez 1985-ben volt.

    A nyomtatót viszont már hárman hoztuk a szüleimmel, hogy a vámmentes keretet összeadhassuk. Az is kalandos út volt, de nem financ/finánciálisan.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *