Össze tartunk

Egy újabb hétvégi céges buli volt, megint egy egészen jó helyen.
Lehet, hogy voltak néhányan, akik tényleg össze is tartottak, én – szokás szerint – megint antiszociális voltam. Az előadásokat becsületesen végigültem, a vacsora is még belefért, utána a beszélgetés is jólesett, de aztán jött az esti tréfás vetélkedő – és az ilyesmivel engem ki lehet kergetni a világból. (Ráadásul a cég is elrontotta a renoméját: korábban már volt egy baromi szar vetélkedő, ahol mindenféle tréfás dolgokat kellett írni/előadni a céggel kapcsolatban; ritka megalázó volt. Nekem szerencsém volt, kifogtam az egyedüli normális versenyfeladatot. Aztán egy másik hétvégén volt egy újabb vetélkedő, az már egészen jóra sikerült, eltekintve attól, hogy töményt kellett inni, mint a gödény. Akkor élveztem, de az akció után több, mint egy fél évig képtelen voltam normálisan étkezni.) Most, amint megláttam a zsűriasztalon a kis műanyag poharakat, úgy döntöttem, hogy proaktív leszek és időben felmentem a szobába olvasgatni.
Másnap sportnap volt – gyakorlatilag foci. Mivel pár éve úgy döntöttem, hogy beszüntetek minden labdarúgással kapcsolatos tevékenységet, így ezt is ignoráltam. (Egy kis magyarázat: Valamikor mindenem volt a foci. Apámtól jó labdaérzéket örököltem, magamtól meg a pályán látás képességét és a pontos kapáslövési technikát tettem hozzá. Na meg a tűzerő se volt gyenge. Az öreget sokáig hívták is az NBI-be focizni, de miattam – pontosabban a születésem miatt nem vállalta. De ez is mutatja, hogy nem volt rossz spíler. És én sem. Abbahagyni meg azért hagytam abba, mert 35 felett észrevettem, hogy egyre könyebben sérülök. Olyan ütközésektől, melyeket korábban észre sem vettem, napokig sántikáltam. Meredek döntés volt, de átálltam úszásra és kerékpárra.)
Így ma kerestem egy közeli túracélt és felsétáltam az ún. Likaskőre. Nem volt egy roppant hangulatos túra, erdő melletti betonút váltakozott földúttal, a nap sütött mint állat és mindenféle repkedő bizbaszok leptek el, amint lassítottam – de jólesett. És nyomtam egy csomó fényképet is.

  

  

  

  

Egyetértek

Feleségnek csak azt a nőt válaszd, akit, ha férfi volna, barátnak választanál. Joseph Jubert naplójának sorai ezek, melyet valamikor az ezerhétszázas évek végén írt. Ha erre mindig és mindannyian képesek lennénk, akkor a szerelemre nem lenne igaz az egyik legtöbbet használt jelző, hogy bódító. Mert a házasság többnyire szerelemből, az pedig furcsa, irracionális vonzódásból épül. Az ember nem spekulál, mérlegel, elemez, és nem hasonlít. A szerelem viszi hordozóját, nem pedig fordítva. Így aztán a szerelemnek legtöbbször nem oka, legfeljebb eredménye, ha benne olyanok találnak egymásra, akik barátként is választották volna a másikat.

Cefettül nem érdekel, ki írta. Ez úgy jó, ahogy van.

Csak megjegyzem, hogy azért van ellenpélda is. Mi Nejjel először összejöttünk – mondhatni vakon – aztán szétváltunk. És amikor másodszorra is összejöttünk, akkor már sokat jelentett az, hogy barátként is kedveltük egymást.