Megint olyan éjszakám volt. Szokás szerint megint nem tudom az okát: akár öt is lehetne, de igazából mindegyiknél van valami kizáró tényező.
Mivel nemrég vészeltem át egy enyhébb ilyetén éjszakát egy jól irányzott elalvással, megint bepróbálkoztam. Ahogy bedőltem az ágyba, éreztem, hogy ez nem lesz olyan sima ügy. Előrángattam egy régi autogén tréninges technikát. Ez úgy néz ki, hogy az ember lehunyt szemmel elereszti magát, majd elkezd meredten maga elé koncentrálni. Egyszer csak megjelenik egy fekete örvény, mely elkezdi befelé húzni. Hagyni kell, hagy húzzon be, sőt, mentálisan rá is kell segíteni – akarni kell, hogy húzzon. Minél mélyebbre kerülünk, a feketeség annál jobban kezdi betölteni az ember fejét. Végül megjelennek a nonszensz látomások. Az agy egyik fele teljesen komolyan veszi ezeket, a másik fele meg érdeklődve nézi, mert tudja, hogy ezek az álmok. Általában ez a fázis nem tart sokáig – de ma hat órán keresztül ragadtam meg ebben az állapotban. Agyam egyik fele pontosan érzékelte, milyen erős fájdalmaim vannak – a másik fele ezzel szemben végig bizonygatta, hogy itt országos csalás van és nem is fáj semmi. Végül hajnal négykor dőlt el a meccs, a fájdalom győzött. Utána reggel hatig olvasgattam a zuhany alatt, tévézgettem, káromkodtam – aztán visszabújtam szunyókálni egy kicsit.
Mindenesetre egy újabb legenda dőlt meg: eddig meg voltam győződve, hogy azokon a napokon, amikor hullára fárasztom magam valami sporttal, nyugodt lehetek az éjszakámat illetően. Triplerat.